Nincs feltámadás halál nélkül.
„Nincsen rózsa tövis nélkül,
nincsen élet bánat nélkül”
„Lüklén sivöt aszór necsnin,
lüklén tanáb telé necsnin”
Olvastam gyerekkoromban a falvédő feliratát amikor leültem az asztal mellé házit írni, tanulni.
Órákig tudtam bámulni a falvédőt, és mondikálni a szöveget elülről hátra fele és fordítva.
Akkor ebből a környezetem semmit nem észlelt, jó jegyeim voltak, nem tűnt fel mivel töltöm az időmet.
Ma azt mondanák a pszichológusok a figyelmes szülőknek, autizmus, vagy legalább valami dis-…kezdetű betegségem van.
De az is lehet valami spiri gurut kérdeznének, aki azt mondaná, hogy meditáltam, mantráztam.
Minek is nevezzem, nem tudom, az tény, hogy ha hosszú percekig, a világról megfeledkezve, egy pontra fókuszálva ismételgetünk valamit évekig, akkor az nagyon bevésődik a tudatunkba, egy önműködő programmá válik.
Volt egy kis gond, ezzel az ismételgetéssel, mivel a szavak, csak szavak, az a fontos én milyen értelmet adok nekik.
Az akkori 7 -8 éves fejemnek, röviden ez a mondat azt jelentette, az élet szar.
Fiatal felnőttként is sokszor már falvédő nélkül is bevillant a „mantra”, természetesen elülről- hátra és vissza.
Micsoda baromság, gondoltam viszolyogva, és én ebben nőttem fel, ne merjek hinni abban, hogy az életet jól meg lehet csinálni.
A székely ember, már csak ilyen, nem tud pozitívan gondolkodni, nem tudja, hogy a gondolataink irányítják az életünket, azt vonzzuk amit érzünk, azzá válunk amit gondolunk.
Hát persze, hogy szomorú a székely sorsa, ha még a falvédőre is kiírja, hogy nincsen élet bánat nélkül, akkor mit vár, még reménykedni sem tud szerencsétlen, ez a hitvallása.
Hát én nem akartam, hogy a bánat az életem része legyen, megállapítottam, úgy hülyeség az egész ahogy van.
Azért fel-fel bukkant a fejemben ez a mondat, megmosolyogtam a kislányt, vajon mi lehetett a fejében.
Sok évnek kellett eltelnie, hogy megértsem mekkora igazság volt arra a falvédőre kiírva, csak arra volt szükség, hogy az élet átkeretezze a mondatot a fejemben. Gondolom ez az átkeretezés minden percben folyamatban volt, egyszer csak mint egy villanykapcsoló, átkapcsolt és világosság lett a fejemben.
Nincsen élet bánat nélkül nem azt jelenti, hogy az élet már csak ilyen szar és bánatos, nekem ez jutott fogadjam el bölcsen.
Azt jelenti, hogy az élet már csak ilyen, van ami fáj, emberként elkerülhetetlen a fájdalom. Mi minden erőnkkel el akarjuk kerülni, meg akarjuk úszni.
Nem akarjuk, hogy fájjon, égessen. A fájdalmat, hogy ne érezzem, elzárom, elfelejtem, beton bunkert építek a szívem köré, azt hiszem megúsztam, közben nem úsztam meg semmit, csak lemaradtam az életről.
Sajnos nem lehet csak a kellemetlen érzéseket zárni le, a védőburkom az örömtől is megfoszt.
Az is előfordul, hogy észre sem veszem, hogy nincs bennem igazi élet, mivel már arra sem emlékszem milyen volt amikor még valóban éltem, így csak azt érzem valami hiányzik, valami nem kerek, és próbálom a tátongó űrt mindenféle pótcselekvéssel betölteni, de hiába.
Nehéz tudatosan belemenni a fájdalom legmélyebb bugyrába úgy, hogy emlékem sincs arról, hogy mi az ami fájni akar.
Emberként elkerülhetetlen a sérülés. Egy ember sem tudja teljes mértékben megérteni a másikat, úgy szeretni, hogy folyamatosan abban az egységállapotban tartson, amire annyira vágyunk. Jó vagyok, látnak, szeretnek, elfogadnak minden botlásommal együtt.
Minden kapcsolatunkban előbb-utóbb sérülünk, de elnyomjuk, lehazudjuk, kimagyarázzuk, hárítjuk, projektáljuk, hasítjuk. Az eredmény: - bánat nincs, de élet sincs.
Ahhoz, hogy újra élni kezdjünk, elkerülhetetlen, a fájdalom, a bánat megélése, az elszakítottság fájdalmával való szembenézés.
Nem az Istennek kedves, hogy szenvedjek, szükségszerű, hogy végre érezzek.
Nem azért kell a szenvedést átélni, hogy Isten megbocsásson, hanem azért, hogy a kőszívemből élő szív legyen.
Nincsen élet bánat nélkül…
Ebben a mondatban benne van a nagybőjt, a Gecsemáné kert, a Golgota és a Feltámadás minden bölcsessége.
Halál nélkül nincs feltámadás.
Mind azt szeretnénk, hogy Húsvétkor Krisztussal feltámadjunk, de a Júdás árulását, a Gecsemáné kert magányát, a félelemtől való reszketést, vért izzadást, Pilátus előtt a megszégyenítést, a Golgotán az elesést, a barátok elfordulását, azt, hogy mindenki látja, hogy elestünk, hogy azoknak akik hittek bennünk csalódást okoztunk, azt hogy tehetetlenül függünk a kereszten, azt hogy látszólag az Istent sem érdekli mi van velünk, na ezt kihagynánk.
Egyenesen az üres sír előtt csodálkoznánk, hogy nahát, tényleg van feltámadás, akkor örvendjünk.
Sajnos, vagy szerencsére, ezt nem lehet.
Ha oda is állunk a Nagyhét, az egész bőjti időszak mély átélése nélkül az üres sír elé, örömünk nem lesz teljes.
Próbálunk örülni, de sosem leszünk biztosak abban, hogy feltámadt, vagy ellopták?
Angyalok serege mondhatja, hogy nincs itt, feltámadt, úgy működik az ember, hogy érezni, átélni nem tudja az örömet, a feltámadást, csak ha a keresztúton végigment.
Rájön erre egy idő után az ember, és próbálkozik a keresztúttal.
Bőjtöl, szenvedteti magát, szidja, én vétkem- én vétkem, én bűnös lélek akkor jövök segítek Jézusnak a kálvárián, sajnálom szegény hogy szenvedett.
Nem Krisztusnak van rám szüksége a keresztúton, ő is megmondta
(VIII: állomás: )
„Jeruzsálem leányait vérbe borult szemekkel
Látván, hogy rajta sírnak, meginté ez igékkel:
Ne sírjatok, hogy így láttok,
Magatokon, s fiaitokon sírjatok!”
Nem arra bíztat, hogy vegyük már észre milyen szánalmasak vagyunk, hanem arra, hogy ott a keresztúton lehetőségünk van találkozni az ő jelenlétében a saját fájdalmainkkal, és azokat elsiratni.
A kersztút lehetőséget ad arra, hogy megéljem a saját elfojtott érzéseimet.
Nem kell őt sajnálni, magamat sem.
Nem arra int, hogy magamat sajnáljam ne őt, hanem arra, hogy sírjam el a fájdalmaimat, szabaduljak meg tőlük, tegyem le a fájdalmas érzéseimet, minden emberi szenvedésre van egy állomás.
Mert szenvedés, bánat, az van.
Isten nem azt mondta, ha hiszel bennem, egy hajad szála sem fog görbülni, hanem azt, hogy egy hajad szála sem görbülhet az ő tudta nélkül. Ott van veled a keresztúton.
És ez már teljesen más.
A nagybőjt egy minden évben visszatérő esély, hogy találkozzam a saját bánatommal, megéljem Krisztus jelenlétében, aki előttem végigment ezeken az állomásokon, és letegyem a már megélt bánatot, hogy feltámadhassak, hogy életem legyen.
Érezzük, hogy itt az esély, de a helyett, hogy megélnénk a halálosan fájdalmas csalódásainkat, bánatunkat, inkább „bőjtölünk” megfosztjuk testünket bizonyos ingerektől egy kis időre, ostorozzuk magunkat még keményebben, megspékeljük mindenféle lemondásokkal a bőjtöt, megyünk a kálvárián, és ha figyelmesek vagyunk, minden állomáson az ördög röhög a markába.
Félre értés ne essék, szerintem is jó a bőjt, kell az önfegyelem.
Sajnos sokszor kimerül a keresztútunk abban, hogy „bőjtölünk” ami egy fokkal nehezebb mint a mindennapi életünk, vagy akár véresre is korbácsolhatjuk magunkat, fájdalmat is megélhetünk, de mindezt kontrol alatt tartjuk.
Keresztúton haladva, azon gondolkodva mit vonhatnék meg magamtól, hogy az Isten megbocsásson, azért röhög az ördög, mert pontosan ezzel terelem el a figyelmemet Istenről.
Könnyebb kibírni a szabadon vállat nehézségeket, mint kontrollt átadva Krisztussal elindulni az úton, ahol lassan mindent elveszítek ami emberi szemmel fontos nekem.
Megélni az igazi egzisztenciális szorongást, az Istentelen élet ürességét és kétségbeesését, nem lehet, csak ha nyitottan ott vagyok, atyám, kezedbe ajánlom lelkemet.
Minden ígéret, kipipálni való feladat amit azért végzek, hogy Isten engeszteljem, csak távolabb visz tőle. Nekem kellene kiengesztelődni, az Isten mindig nyitott a találkozásra, én vagyok elbújva, akár vallásos szertartások mögé.
Mégis van a szertartásokban egy nagy lehetőség, ami minden évben visszatér.
Katolikus lévén, a nagyheti katolikus szertartásokról beszélek, ami minden évben egy lehetőség a katarzisra.
Ha az idén nem sikerült átélni, szerencsére bármikor átélhetem, de ha egyedül nem megy, nagybőjtben minden évben kapok egy segítséget.
A megváltás megtörtént.
Az év bármelyik napján átélhetem a húsvét örömét.
Nem azért van minden évben nagybőjt és húsvét, hogy mielőtt az Isten megbüntetne, büntessük meg valamivel mi magunkat, tépjük a ruháinkat, keseregjünk, hogy Jézus meghalt, aztán meglepődjünk minden évben, hogy nincs a sírban.
Azáltal, hogy évente egyszer Nagybőjt és Húsvét van, lehetőséget kapunk, hogy akár társakkal együtt végigmenjünk a saját Kálváriánkon, hogy egyszer valamelyik ilyen alkalommal feltámadjunk az életre.
Szerintem a Feltámadás, mindannyiunk életében egyszer történik meg, az addigi Húsvétok, lehetőségek, az következők ünnepi évfordulók.
A szertartások segítenek, hogy teljesen, tudatosan átéljük a fájdalmat majd a feltámadást.
Szent Ignác 500 évvel ezelőtt nagyon mély, pszichológiailag nagyon precíz és helytálló módszereket fogalmazott meg, amiket követve, eljuthatunk oda hogy elménk minden ellenkezése ellenére, megéljük azt amit félünk megélni, amit elfelejtettünk, lehasítottunk, elzártunk.
Azt mondja, hogy például, amikor a szenvedéstörténetről elmélkedem, vagy amikor ezáltal a saját szenvedéstörténetemet élem át, ne meneküljek pótcselekvésekbe, hanem menjek a fájó érzések mélyére, ha kell azzal is segítve a nehéz érzésben maradást, hogy besötétítem a szobámat.
Tehát, ha jön egy nehéz érzés, akkor ne elvonjam a figyelmemet, hanem próbáljak minél jobban belemerülni, minél hosszabb ideig benne maradni, hogy mélyen átélve a szomorúságot, tudjak fölé emelkedni.
Ez emberként magától nem megy.
Zsigeri szinten jelez a testünk, menekülünk attól, hogy a fájdalmakat átéljük. Nem arról van szó, hogy érdemeket szereznénk azzal, hogy szenvedést generálunk magunkban, hanem arról, hogy az életünk során ért csalódásokat, fájdalmakat, elzártuk, ezáltal tudattalanul irányítanak. Akkor szűnik meg a hatalmuk, ha átéljük, tudatossá tesszük.
Ebben segítenek a nagybőjti szertartások.
Sokat zúgolódtam a szertartások miatt, miért kellene nekem ezekhez alkalmazkodni. Aztán megtapasztaltam, hogy a liturgiában minden mozzanat szimbólum. Értelme, célja van.
Gyerekként lenyűgözött a nagycsütörtöki szertartás, az oltárfosztás. Nem tudtam miért, csak átéltem a borzongást, hogy itt valami fontos zajlik.
Később sajnálattal vettem tudomásul, hogy évekig azt láttam, az oltárfosztás abban állt, hogy feltűrték az oltárterítő sarkait.
Nem értettem miért volt hiányérzetem, addig amíg egy nagycsütörtökön ültem szépen a padban, hogy igen, most ismét fehajtogatják a terítőket. Sokszor láttam, már, és jó ideje különösebben nem hatott meg.
Lekapcsolták a villanyt, a pap tényleg megfosztotta az oltárt minden díszétől, sőt ami mozgatható volt a szentélyben mindent elvitt onnan.
Lélegzet elállító volt, ahogy a díszes oltárt lecsupaszítják, ahogy lassan minden eltűnik, elviszik, felborítják, és marad a nagy semmi, a hiány.
A laza üldögélés fokozatosan váltott át egyre mélyebb szorongásra.
Beszippantott ahogy minden érzékszervem tapasztalta, érezte a hiányt.
Minden egyes tárgy ahogy tűnt el, egyre jobban elhatalmasodott rajtam a fájdalom, a kétségbeesés, az elhagyatottság, megfosztottság érzése.
Szétnéztem, rajtam kívül nem volt már senki a templomban, az én lábam földbe gyökerezett, nem tudtam mozdulni.
Végre kitört belőlem a sírás, reszketve zokogtam, már felállni sem akartam, olyan erős volt az érzés, hogy kicsi vagyok, nincs senki aki megvigasztalna. Egyedül vagyok, valami hiányzik, de nem tudom hol keressem. Azt sem tudom, hogy mit keresek. Bármit, egy egérlyukat, hogy elbújhassak a rettentő üresség, magány és tehetetlenség, félelem érzése elől.
Aztán láttam, hogy az sincs ahová elbújni. Az sincs ahová menekülni. Az sincs akitől segítséget kérni.
Nincs menekvés. Át kell élnem ezt a fájdalmat, ha belehalok is.
Keresek valamit, nem tudom mi az. Vigaszt keresek, hol lehet?
Hát nagycsütörtökön még sehol.
Próbáltam gondolkodni, hogy ne érezzek. Hát ez már így megy vasárnap hajnalig, akkor van a feltámadás.
Feladtam, elengedtem a gondolataimat is, csak sírtam. Egyszer csak felnéztem, és azt láttam ahogy beragyog a nap a szemközti rózsaablakon.
Szinte hallottam a síri csendben, ahogy Isten megszólal:
Én mindvégig itt voltam.
Elhittem neki, ez nem volt kérdés, ahogy éreztem a vigasztaló jelenlétét.
Meghívott, tartsak vele a következő 3 napon. Menjünk együtt végig a keresztúton.
Nem igazán akartam látni, voltam ott én már eleget, én már a feltámadást szeretném átélni.
Átélni?
Átélted már a keresztútat? - azt mondtad voltál már ott eleget.
Az nem elég, érezni kell, nem csak ott lenni, átélni, akkor tudod átélni a feltámadást is.
Kell jó néhány nagycsütörtök sajnos, hogy megéled mire is jó a keresztút.
Nincs húsvéti öröm a kálvária nélkül, és nem azért, hogy bűnhődjél, hanem hogy kiengesztelődj, kapcsolatba kerülj az érzéseiddel.
Végig járni a saját keresztutadat, hogy feltámadhass, hogy átéld ahogy az élet legyőzi a halált.
Nem vagy egyedül, Krisztus már végig járta előtted, pontosan tudja mit érzel, ott van mindig veled, csak arra vár, hogy megszólítsd.
Jézus társaságába, már bátran érezheted ami fáj. A biztonsági játékból, a túlélésből feltámadhatsz az életre.
Aki fél félni, fél a bukástól, bezárja a szívét, ne sérüljön, ne érezzen. Az a gond, hogy bezárt szívvel nem lehet élni, csak ideig-óráig megúszni, a halált, az még nem élet.
Kövesd Krisztust az útján.
Követve Krisztust, akkor is ha a saját fájdalmad okát törölted, emlékezni sem akarsz rá, tagadod azt is, hogy fáj, az Ő szenvedéstörténete által találkozhatsz a sajátoddal.
Minden állomáson találkozhatsz egy érzéssel, amit elkerülnél, amit nem akarsz érezni.
A gond az, hogy ezek a fájdalmak nem most keletkeznek ahogy mész ma Krisztussal az úton. Ezek már mind megtörténtek, csak annyira fájdalmasak voltak, hogy elnyomtad, elfelejtetted.
A nagyhét, a keresztút Krisztussal egy lehetőség, hogy vele együtt végre átéld annak a fájdalmát, hogy elesel, elárulnak, megaláznak, megszégyenítenek, igazságtalanul vádolnak és tehetetlen vagy velük szemben, gúnyolnak, becsapnak, csalódást okoznak, azt is megtapasztalod, hogy te is okozol csalódást azoknak akiket szeretsz. Végül azt, hogy földi ember szemével nézve, elveszíted minden kapaszkodódat, mindent amit fontosnak hittél.
Visz magával az út, a történet. Egy a fontos, minden fájdalmaddal Krisztushoz fordulj, tudd, hogy nem vagy egyedül.
Életedben minden mondatnak értelme van, akkor is, ha évek kellenek, hogy megértsd, életed egyik történése sem véletlen, tanítana valamire, ha mernél érezni.
Megmutatta az utolsó vacsorát, Júdás árulását, A Gecsemáné kert magányát, hogy akikben bíztunk megbotránkoztattak, csalódást okoztak, elaludtak.
Magunk vagyunk a kínok órájában. Megmutatta a kétségbeesést, amikor vért izzadunk, azt érezzük Isten is elhagyott, nincs menekvés.
Pedig van, mindig ott van, keres minket a megoldással, de mi nem látjuk.
Nekünk csak dönteni kell, hogy nem téveszt meg az illúzió, bármit élek meg, Isten mindig mellettem van.
A nagycsütörtök magányában, a keresztút megaláztatásaiban, Jézus követve a keresztútján, lehetőségünk van átélni mindazt, amit sajátunkként nem volt bátorságunk.
Átélem a bánatot, minden állomáson azzal a tudással, hogy Krisztus járt már ott előttem, sőt most is itt van, és bíztat, hogy nem vagyok egyedül, és szurkol nekem, hogy minden fájdalmas szembesülés után legyen erőm az Atyához fordulni.
