HANS CHRISTIAN ANDERSEN 

A ganajtúró bogár

Kertész Judit fordítása

       

Aranypatkót kapott a császár lova, minden lábára.

De miért kapott aranypatkót a császár lova?

Gyönyörű állat volt, kecses lábú, okos szemű, sörénye úgy hullott a nyakára, akár egy selyemfátyol. Röpítette urát puskaporfelhők és golyózápor közepette, hogy csak úgy fütyültek a golyók a füle mellett; harapott, rúgott, harcolt ő is, amikor az ellenség rájuk támadt; császárával a hátán egyetlen ugrással átugrott a megvert ellenség lován, megmentette császára rőtarany koronáját, életét, márpedig az a rőtaranynál is többet jelentett, hát ezért kapott aranypatkót a császár lova. Minden lábára.

Előmászott erre a ganajtúró bogár.

– Előbb a nagyok, aztán a kicsik – közölte –, na nem mintha a nagyság lenne a döntő. Azzal előrenyújtotta vézna lábacskáit.

– Mit akarsz? – kérdezte a kovács.

– Aranypatkót! – válaszolta a ganajtúró.

– Elment az eszed – mérgelődött a kovács –, méghogy neked aranypatkó?

– Aranypatkó, igenis! – felelte a ganajtúró. – Én talán nem vagyok éppen olyan jó, mint ez az irdatlan bestia, amelyik csak kiszolgáltatja magát, vakarni, őrizni, etetni és itatni kell? Én talán nem a császár istállójának a lakója vagyok?

– És vajon miért kap az a ló aranypatkót? Csakugyan nem érted?

– Hogy értem-e? Nagyon is értem, hogy engem itt lebecsülnek – válaszolta a ganajtúró. – És ez sértés. Éppen ezért most világgá megyek.

– Le is út, fel is út – mondta a kovács.

– Goromba fickó! – dohogott a ganajtúró. Kisétált az istállóból, szárnyra kapott, és hamarosan egy rózsa- és levendulaillatú, gyönyörű kis virágoskertben találta magát.

– Ugye milyen szép itt? – szólította meg egy fekete pöttyös, piros katicabogár, miközben páncélkemény szárnyaival ott röpködött körülötte. – Ez a sok édes illat, és ez a sok szépség!

– Én máshoz vagyok szokva – fennhéjázott a ganajtúró –, ez neked szép? Még egy trágyadomb sincs sehol.

Azzal ment is tovább, behúzódott egy magas viola árnyékába, amin éppen egy káposztahernyó mászott felfelé.

– Milyen szép is a világ! – ámuldozott a káposztahernyó. – Hogy cirógat a nap! Milyen pompás minden! S ha majd egyszer elalszom és meghalok, ahogy ők mondják, pillangóként ébredek fel.

– Képzelődj csak! – dohogott a ganajtúró. – Majd pont te röpködsz úgy, mint egy pillangó! Én egyenesen a császár istállójából jövök, de ott senki, még a császár legkedvesebb lova se képzel ilyeneket, pedig ő az én levetett aranypatkómat hordja. Szárnyra kelni! Röpülni! Hát jó! – S azzal tovaszállt. – Nem akarok mérgelődni, mégis folyton mérgelődöm!

Egy nagy füves tisztáson lehuppant; pihent egy kicsit, majd álomba merült.

Micsoda zápor zuhant a nyakába, a nemjóját! Arra ébredt, hogy az eső vadul csapkod körülötte. Be is akart mászni a föld alá menten, de nem tudott; hánykolódott, hol a hasán, hol a hátán úszott a vízen. Repülésre gondolni sem mert. Ezt már úgysem ússza meg élve, gondolta; maradt hát, ahol volt, csak feküdt moccanatlan.

Ahogy az eső kissé csendesedett, és a ganajtúró is kipislogta a vizet a szeméből, nagy fehérséget pillantott meg. Épp vásznat fehérítettek; a bogár odamászott, és bebújt a nedves vászon gyűrődésébe; nem volt olyan jó, mint az istálló meleg trágyájában, de nem talált jobbat, ott töltött hát egy teljes napot és éjszakát, miközben egyfolytában zuhogott. Amikor reggel előbújt, nem győzött mérgelődni a rossz klímán.

A vásznon két béka ült; fényes szemük ragyogott a gyönyörűségtől. – Micsoda áldott idő! – szólt az egyik. – Milyen frissítő! Ez a vászon csodásan megtartja a vizet! Úgy viszket a hátsó lábam, szinte úszhatnékom támadt.

– Kíváncsi vagyok – mondta a másik –, hogy a fecske, mely oly messzire elrepül, azon a sok külföldi utazásán vajon talál-e jobb éghajlatot, mint a miénk; ilyen záporokat, ennyi nedvességet! Mintha vizesárokban lubickolna az ember! Aki ennek nem örül, nem is szereti igazán a hazáját.

– Ugye ti sosem voltatok a császár istállójában? – kérdezte a ganajtúró. – Az a nedvesség, ami ott van, meleg és fűszeres! Én ahhoz vagyok szokva; az az én éghajlatom, s azt senki sem viheti magával semmiféle utazásra. Nincs a kertben valahol egy szemétdomb, ahol a rangosabb személyek, mint például én, otthon érezhetnék magukat?

A békák azonban nem értették vagy nem akarták érteni a szavát.

– Sohasem kérdezek kétszer semmit – dohogott a ganajtúró, amikor már harmadszor kérdezte ugyanazt, és nem kapott választ.

Odébbállt hát; a közelben egy összetört tál cserepébe botlott. Nem ott volt a rendes helye, de ha már ott hevert, jó volt menedéknek. Több fülbemászócsalád is lakott benne; ők nem igényeltek tágas házat, a társaság volt a mindenük; nőstényeikben túltengett az anyai szeretet, mindegyik a saját kicsinyét tartotta a legszebbnek és a legokosabbnak.

– A mi fiunk eljegyezte magát – dicsekedett az egyik. – Maga a jámborság az a gyerek! Leghőbb óhaja, hogy egyszer egy pap fülébe másszon. Oly meghatóan gyerekes. És ez az eljegyzés távol tartja a kicsapongásoktól; hiába, nincs is ennél nagyobb öröme egy anyának.

– A mi fiunk – szólt egy másik anya – alighogy kibújt a tojásból, már benne volt minden játékban; majd felveti az öröm, folyton koptatja a szarvait. Nagy boldogság ez egy anyának! Nemde, Ganajtúró úr? – Formájáról felismerték az idegent.

– Igazuk van, mindkettejüknek – hízelgett a ganajtúró. Be is tessékelték a szobába, már amennyi befért belőle a cserép alá.

– Meg kell néznie az én kis fülbemászókámat is – kérlelte egy harmadik, majd egy negyedik anya. – A legdrágább gyermekek, s milyen vidámak! Sohasem nyűgösek, kivéve, amikor fáj a hasuk. De hát ez előfordul ebben az életkorban.

Szünet nélkül áradoztak. A kicsik is közbekotyogtak néha, s apró hátsó ollójukkal huzigálták a ganajtúró bajuszát.

– Mi mindent ki nem találnak a kis kópék! – somolyogtak az anyák, és csak úgy ragyogtak a büszkeségtől, de a ganajtúró már unta őket, s az iránt érdeklődött, messze van-e még a szemétdomb.

– Messze bizony, a világ másik végén, az árok túloldalán – felelte az egyik fülbemászó. – Remélem, az én fiaim sohasem mennek el tőlem olyan messzire, abba bele is halnék.

– Én mégis megpróbálok eljutni oda – mondta a ganajtúró, és búcsú nélkül távozott; úgy a legelőkelőbb.

Az árokparton találkozott néhány ganajtúrótársával.

– Mi itt lakunk! – újságolták. – Egész kellemesen megvagyunk. Engedje meg, hogy meghívjuk a sűrűjébe! Az utazás bizonyára kifárasztotta.

– Az igaz – felelte a ganajtúró. – Egy vászonlepedőn vártam, hogy elálljon az eső, a tisztaság egyébként is megvisel; ráadásul a szárnyízületem köszvényes lett, mert egy cserép alatt kellett álldigálnom a huzatban. Csakugyan felüdülés az enyéim közt lennem.

– Ön talán a szemétdombról való? – kérdezte a legidősebb.

– Előkelőbb helyről – hencegett a ganajtúró. – A császár istállójából jövök. Ott születtem, lábamon aranypatkóval; titkos küldetésben járok, ne is faggassanak, úgysem árulok el semmit.

Azzal befészkelte magát a mocsárba; odabent három ifjú ganajtúró hölgyike ült, nem tudták, mit mondjanak, hát inkább csak kuncogtak.

– Ön, ugyebár, nőtlen? – faggatta az anyjuk, mire a lányok újra kuncogni kezdtek, de most már inkább zavarukban.

– A császár istállójában sem láttam szebb hölgyeket – bókolt a világlátó ganajtúró bogár.

– Ne rontsa el a lányaimat! Ne is beszéljen velük, hacsak nem komoly a szándéka; de látom, hogy az, vegyétek hát anyai áldásomat.

– Éljen! – ricsajoztak a többiek, s azzal a ganajtúró már el is volt jegyezve. Eljegyzés, esküvő, hiszen nem volt mire várni.

A következő nap elrepült, a második cammogott, a harmadikon viszont élelemről kellett volna gondoskodnia az asszony és a porontyok számára.

– Hagytam, hogy felültessenek – morogta. – Hát most majd én ültetem fel őket.

És így is tett. Elmaradt egész nap és egész éjjel, az asszony meg szalmaözvegy lett. A ganajtúrók rádöbbentek, hogy csavargót fogadtak be a családba; és a lány ott marad a nyakukon.

– Most ülhet majd a szoknyámon, mint egy vénkisasszony – kesergett az anyja –, jól itt hagyta az a ganéj.

A ganajtúró bogár közben hegyen-völgyön túl járt, végül kikötött az árkon túl egy káposztalevélen; korán reggel jött két ember, meglátták, felemelték, forgatták ide-oda, mindketten nagy tudósok voltak, különösen a fiatalabbik. – Allah meglátja a fekete hegy fekete sziklájában a fekete ganajtúrót! – Ugye így áll a Koránban? – kérdezte, s megmondta a ganajtúró nevét latinul, ismertette fajtáját és természetét. Az idősebbik tudós ellenezte, hogy hazavigyék. Éppen elég szép példányuk van már otthon, mondta. Ez nem volt valami udvarias, bosszankodott a ganajtúró, és felröppent a tudós kezéről. Sokáig repült, egész kiszáradt a szárnya, s akkor elérkezett egy melegházig, ahová kényelmesen besurranhatott, mivel az egyik ablak nyitva volt, és hamar be is ásta magát a friss trágyába.

– Hű, de pompás itt – örvendezett.

Hamarosan elnyomta az álom, azt álmodta, hogy a császár lova elesett a csatában, és ő, Ganajtúró úr kapta meg négy aranypatkóját, s kilátásba helyezték, hogy kap még további kettőt. Jaj, de szép álom volt. Amikor felébredt, előmászott, hogy szétnézzen. Micsoda pompa volt abban a melegházban! Hatalmas legyezőpálmák nyúltak a magasba, a nap átvilágított a leveleiken, alattuk sűrű zöld növényzet burjánzott, virágok ragyogtak, vörösek, mint a tűz, sárgák, mint a borostyán, fehérek, mint a frissen hullott hó.

– Páratlanul pompás ültetvény! S milyen finom lesz, ha majd elrothad! – örvendezett a ganajtúró. – Jó kis éléskamra; biztosan találok itt rokonokat; felfedezőútra indulok, hátha találkozom valakivel, akivel elcseveghetek. Büszke vagyok, s ez a büszkeségem! Elindult a bogár, s közben az álmára gondolt a döglött lóról s az elnyert aranypatkókról.

Abban a szempillantásban egy kéz ragadta meg. Szorította, ide-oda forgatta.

A melegházban a kertész kisfia játszott a barátjával. Megpillantotta a ganajtúrót; jó játék lesz, gondolta; szőlőlevélbe csomagolta, zsebre vágta. Izgett-mozgott a ganajtúró, de a kisfiú jól összenyomta, és a kert végében lévő tóhoz szaladt vele, ahol egy ócska, széttört facipőbe tette, amelynek hiányzott a teteje. Hozzáerősített egy botot, az lett a vitorla; a bogarat pedig cérnaszállal kötötte hozzá. Hajós lett hát belőle, s ím, vízre szállt.

Igen nagy volt a tó, a ganajtúró bogár valóságos óceánnak látta, ezen annyira meglepődött, hogy a hátára esett, és a lábával kalimpált.

A facipő úszott, vitte a vízáram, de ha nagyon messzire sodródott, az egyik fiú máris felgyűrte nadrágja szárát, s bement érte a vízbe, csakhogy amikor újra bevitte az áram a hajót, a fiúkat szigorú hang szólította. Ők elszaladtak, s a facipőt sorsára hagyták; egyre beljebb sodorta a víz, egyre messzebb került a parttól, kilelte a hideg; elrepülni nem tudott, hiszen ki volt kötve a vitorlához.

Egy légy jött hozzá látogatóba.

– Milyen szép időnk van – áradozott. – Itt kipihenhetem magam! Napozhatok egy kicsit. Milyen jó dolga van önnek!

– Ostobaságokat beszél! Nem látja, hogy ki vagyok kötve?

– Én nem vagyok kikötve – mondta a légy, s azzal elrepült.

– Most már kiismertem a világot – elmélkedett a ganajtúró bogár. – Igencsak alantas egy világ ez! Én vagyok az egyedüli tiszteletre méltó lény benne! Először megtagadják tőlem az aranypatkót, azután nedves vásznon kell feküdnöm, a huzatban ácsorognom, s még egy feleséget is rám tukmálnak. Kilépek a nagy világba, hogy megnézzem, hogy s mint mehetne a sorom, erre jön egy emberporonty, s egy madzaggal kikötve kitesz a vad óceánra. A császár lova közben meg aranypatkóban parádézik! Ez emészt a legjobban; de részvétet hiába is várunk ezen a világon! Életpályám igencsak érdekes, de mit számít, ha egyszer senki sem ismeri! Nem is érdemli meg a világ, hogy megismerje. Különben rám is tettek volna aranypatkót a császár istállójában, amikor a császár lova odanyújtotta a lábát, hogy megpatkolják. Ha én is megkapom az aranypatkót, az istálló büszkesége lehettem volna, de így elvesztem, s a világ is elveszített örökre. Vége mindennek!

De mégsem volt még vége mindennek. Jött egy csónak, s benne néhány fiatal lány.

– Ott úszik egy facipő! – kiáltott fel az egyik.

– És egy kis állat van hozzákötve! – mondta egy másik.

A facipő mellé eveztek, kiemelték a vízből, az egyik lány elővett egy kisollót, s elvágta a cérnát. Vigyázott, nehogy megsértse a bogarat, s amikor partra értek, letette a fűbe.

– Mássz, mássz! Röpülj, röpülj, ha tudsz! – mondta. – A szabadság csodálatos!

És a ganajtúró bogár egyenesen berepült egy nyitott ablakon egy nagy épületbe, és fáradtan a császár lovának hosszú, finom, lágy sörényébe telepedett. Megkapaszkodott benne, elüldögélt egy kicsit, majd magához tért.

– Itt ülök a császár lován! Akár egy lovag! Várjunk csak! Most kezdem kapiskálni! Ez az! Vajon miért kapott a ló aranypatkót? Ezt kérdezte tőlem a kovács is. Most esett le! Miattam!

A ganajtúró bogár felderült.

– Az utazás megvilágosítja az ember elméjét – állapította meg.

Csak úgy ragyogott a napsütésben.

– Mégsem olyan rossz ez a világ – gondolta. – Csak jó szemszögből kell nézni! – Az ő világa máris szép volt, hiszen a császár lova azért kapott aranypatkót, hogy ő a lovasa lehessen.

– Most lemegyek, és beszámolok a többi bogárnak, milyen sokat tettek értem a világban; elmesélem a sok kellemes élményt, amit külföldi utazásom során átéltem, és elújságolom nekik, hogy míg a ló el nem koptatja aranypatkóit, itthon maradok!