Ej-áj avagy IA – mesterséges intelligencia

 

Kép forrása: https://hu.bestlovesexdoll.com/


            Ej-áj, valami efféle hangot adott ki nagyapám is, ha azt látta, hogy annak amit én épp elkövettem, rám nézve nem lesz valami jó vége.
Kicsit csóválta hozzá a fejét, harag nem volt benne, csak annyi, hogy nem mondok én semmit, várd ki a végét, akkor meggyőződsz te magad.

            Valahogy így vagyok most én a mesterséges intelligenciával.
Nagyon népszerű, döbbenetes számomra, hogy még az én generációm is előszeretettel használja.
Nem vonom kétségbe, ha azt szeretném megtudni, hogy egy csonka kúp arannyal való bevonásához egész pontosan mennyi és milyen anyagra van szükségem, akkor egész biztosan hasznos és pontos információt kapok.
Azt is megmondja, hol találom az anyagot, milyen árban stb, tehát nagy segítség.
Nem kell nekem integrálni, deriválni, sinusz, cosinus, most felsorolhatnék mindent ami számomra kínaiul van, egyszerűen lemérem ami mérhető, beütöm a gépbe, és ott a megoldás.
Tagadhatatlan, hogy nagy segítség tud lenni.

Szerintem a különbség ott kezdődik, hogy én használom őt, vagy ő használ engem.

Azt mondják lassan a legtöbb munkát átveszi, felesleges lesz pl. orvosnak tanulni, belépsz egy gépezetbe, aztán az rögtön minden diagnózist, kezelést felállít, kiállít.

Hallottunk már arról is, hogy valaki férjhez ment a chatbotjához.

Szóval effajta információk indították el bennem az alábbi gondolatmenetet.

            ...cogito ergo sum  mondta Descartes. Gondolkodom, tehát vagyok, - de mi vagyok?
Attól, hogy gondolkodom, még nem leszek ember. Vagy igen?
Az IA is van, és gondolkodik, - vagy nem gondolkodik?- csak úgy tesz mintha gondolkodna.
A leglényegesebb ami az embert megkülönbözteti az AI-tól, az szerintem az ÉRZÉS, EGYÜTTÉRZÉS, ÁTÉRZÉS, BELEÉRZÉS,  …..ÉRZÉS.
Na, ezt nem tudja a csatbot.
Ezt semmiféle AI- nem fogja tudni helyettesíteni. A maximum amit elérhet, hogy úgy tesz, MINTHA…. és ez a különbség.
Tehát, ha van egy orvos, aki emberként gyógyít, azt soha nem fogja a chatbot helyettesíteni.
A gond azzal van, hogy annyira manipuláltak, hogy sok ember szívesebben megy a chatbothoz, mivel az pontosabb diagnózist tud adni.
Hátrány lett az emberi tényező.
Pedig Mariska néni ha elmegy az orvoshoz, nem attól fog meggyógyulni, hogy megkérdőjelezhetetlen papírt kap arról, hogy tüdőputypuruttya, vagy ne adj isten bipoláris személyiségzavara van, hanem attól, hogy az orvos ismeri Mariska nénit, tudja milyen életet él, és Mariska néni talál egy megértő, együttérző embert, aki ténylegesen ott van, meghallgatja, nem csak úgy tesz, mintha...
Már persze, ha szerencséje van. A társadalom mindent megtesz azért, hogy az ember is chatbotként működjön, maradva az orvosi példánál, futószalagon írja a receptet, az emberi részre nincs idő. Innen nézve, akkor már az AI, az tényleg megbízhatóbb, ritkábban téved.

Szóval mi az amit kiöltek belőlünk, ami miatt versenyre kelhet velünk a chatbot?
Hát az érzések, a mindennemű érzések.
És ha már mi is gépiesen robotolunk, amit sikeresen el is értek, akkor joggal helyettesítenek egy chatbottal, mivel az pontosabb, többet tud, és nem csúsznak be nála emberi mulasztások.

Mit tehetünk, hogy emberek maradjunk?
ÉREZZÜNK
Ja, ezt sikerült az elmúlt évtizedekben nevetségessé tenni, gyengeségként beállítani, szóval ez a Chatbotos nász évtizedek óta készül, jól megalapozva.

Mi a legnagyobb veszélye az AI-nek?
Udvarol, számol, meghallgat, egész jól kifejlesztették a szexrobotokat is, nem szól semmit, mosolyog, már tátja is a száját, egyszer kell megvenni, oszt több baj nincs vele.
Az a baj, hogy sok emberi kapcsolat, mint ahogy az orvosos példánál is mondtam, oda jutott, hogy nincsenek benne érzések, érzelmek, őszinte kommunikáció, együttérzés.
Ha valaki a párját csak a szükségletei kielégítésére tartja, akkor lehet, hogy kényelmesebb egy robot, akit ha nem akar nem kell hallgatni.
Ahhoz, hogy ne tudjon helyettesíteni az AI, jelen kell lenni, minden érzékszervvel, itt és most érezni.

Na, persze van aki már ott tart, hogy akkor inkább a robot.
Áldás, békesség, szíve joga.
Akiben viszont még pislákol a hamu alatt valami láng, az vegye a bátorságot és érezzen.

Az AI tulajdonképpen tökéletesen teljesíti a pszichopata definícióját *
Kvára intelligens, mindent is tud, de nem érez.
Pont mint a pszichopata, megmutattad neki, mire van szükséged, eljátssza amit szeretnél…
Nem érez semmit, de tudja ilyenkor az ember szomorú szokott lenni, most lelkesedést kell mutatni, stb, és te lassan a tenyeréből eszel.
Majd elzár a társaságodtól, akárcsak egy agresszor, megfoszt az támogató közegedtől, te még mindig lelkes vagy nem vetted észre mikor csukódott be a csonkagúla minden aranyozott ajtaja, és rohamosan fogy a levegő…..
És ha ez még nem lenne elég, valaki áll a Chatbot mögött, most arra programozták hogy kedves legyen veled, beetetés, de a program bármikor módosítható…
Hát ébredjetek emberek, bármilyen fájdalmas, de a gondolkodás itt most kevés lesz, érezni, érezni, jelen lenni. 
Kapcsolódni más érző emberekkel, a saját lelkeddel. 
Több vagyok mint a testem, több vagyok mint a gondolataim, az érzéseim, mégis ide az érzéseken keresztül visz az út.
Nem azonosulok egyikkel sem, de elfogadom, engedem hogy legyenek. Az ember ez mind együtt, és még annál több. Aki megfigyeli az egészet.

* pszichopata: itt csak egy első keresésre beugró leírást idézek, a teljesség igénye nélkül Dr. Veress Dóra, pszichiáter tollából.
„Első megközelítésre nagyon barátságos, elbűvölő, intelligens, mindig azt mondja és csinálja, amit elvárnak tőle. Általában magas pozíciót tölt be, a céljait mindig eléri, sikeres embernek nevezhető. Ha azonban jobban megvizsgáljuk, akkor kiderül, hogy mindez csak a látszat, és a jólszituáltság maszkja mögött egy teljesen más ember lakozik.

Végtelenül önző és egocentrikus, mindent azért tesz, hogy a saját céljait elérje. A mások feletti kontroll megszerzésére bármit hajlandó bevetni, legyen az a személyes kisugárzása, manipuláció, erőszakos viselkedés, szex vagy megfélemlítés. Az áldozatok sokszor csak késve ismerik fel, hogy az elbűvölő álarc mögött ki is lakozik valójában.

A pszichopata nem érez. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy az ilyen személyiségzavarban szenvedő ember nem érez. Nem érez megbánást, bűntudatot vagy lelkiismeret-furdalást a tettei miatt, sokszor elhárítja magáról a felelősséget mondván, az áldozata megérdemelte, amit kapott. Nem érez empátiát, nem tud együtt érezni másokkal, ezért gyakran tapintatlan, lenéző és érzéketlen más emberekkel szemben. A viselkedése sokszor távolságtartó, hideg. Noha mindig tudja, mit kell mondani, de a szavai mögött kevés a meggyőződés és a valós érzelem.

A pszichopata nem szorong

Másik jellemzője ennek az embertípusnak, hogy nem szorong. Mivel csak önös érdekeik vezérlik őket, ezért nem riadnak vissza a hazudozástól, álnévhasználattól, csalástól, mások becsapásától sem. „

részlet

          

            Halk zene szűrődik be a félhomályos szobába. 
Hamar jött idén az ősz.
Olyan igazi kuckózós, kandallós, puha takarós őszi hangulat.
Csobilla túl fáradt volt ahhoz, hogy ilyennek lássa. Azt látta csak, hogy túl hamar jött az ősz, ismét egy újabb ősz, egy újabb kör, és soha nem lesz vége ennek a sok ősznek.
Igazából szerette az őszt, de ma nem az a nap van, amikor bárminek is örülni tud.
Mérhetetlen keserűség feszíti a mellkasát, nem igazán tudja honnan jött, de köze van az őszhöz, és ahhoz, hogy még mindig nem sikerült.
- Mi nem sikerült?
- Élni! – de hát él.
Túlél, egyik őszt a másik után.
Élni szeretne végre.

            Miközben kedvtelenül ténfereg a szobában, kezdi hallani a beszűrődő zene szövegét.

„Hány arc van még, mit nem sminkel érdek?
Hány dal van még, mely értem szól s érted?
Hány pillanat, mely rám és rád gondol?
Hány tett van, mondd, mely épít, s nem rombol?

Hány gond van még, mely szorítja öklünk?
Hány kéz van még, mely fékezi röptünk?
Hány tiszta fal, mely nem falaz téged?
Hány hang van, mondd, mitől tisztább az élet?

Hány toll van még, mely leírja dolgod,
S tinta benne, mely formálja sorsod?
Hány hajnal kell, míg végre felébredsz?
Hány mód van, mondd, hogy emberként élhess?”
 Számolok- Adamis Anna

- Mi ez a dermesztő hiányérzet?
Alapjában életvidám nő, erős, annyiszor áll fel ahányszor hasra esik.
Most csak belefáradt, nem esett hasra, önszántából vágta hasra magát az ágyba.
Dübörgött a sok szemrehányás a fejében.
Újabb ősz, újabb tél, mindig azt gondolod, hogy itt van mindjárt megtalálod amit kerestél, nézz magadra ugyanott vagy, semmire nem mentél, reménytelen, úgy sem lesz semmi jobb, egyébként is, mi kell még neked, mi hiányzik, jó dolgod van, neked semmi nem elég….
- Elég! - kiáltotta el magát és felugrott az ágyból.
- Minek nekem ellenség, itt vagyok magamnak!
Kiindult a fürdőszobába, érezte ismét a nyelve hegyén van, itt van, mindjárt megvan, hogy mi az ami hiányzik.
Mint mindig, most is elillant a megfoghatatlan.
Legyintett, tovább ment.
A semmiből emlékek törtek elő, amikor szerelmes volt és becsapták. Amikor tiniként reménykedve várta, hogy a kiszemelt észrevegye, de valahogy láthatatlan volt.
- Lerágott csont, haladjunk, még tiniként sem tudtam elképzelni, hogy valaki hogy lehet olyan hülye, hogy meghaljon azért mert nem viszonozzák a szerelmét.
Meg amúgy is, évek, évtizedek távlatából visszatekintve, nem veszített semmit az által, hogy ezek az emberek nem látták.
Arra is rájött, hogy mindent megtett azért, hogy az legyen az eredmény, hogy becsapták, nem látták, kihasználták, megalázták.
Nem, nem szerette egyiket sem, csak bábuk voltak az aktuális drámában, amit ő írt, rendezett és forgatott.
Kemény felismerések voltak ezek, nem csoda, hogy olyan sok ősz kellett, amíg végre kijutott az áldozat szerepből, és megértette, hogy a szereposztást is ő intézte.
- Ok, nem szerettem azokat az embereket akik miatt lyukat sírtam a hasamba.
- Ez tény.
Az is tény, hogy halálosan fájt az a valami ami fájt.
- Mi fájt? – kérdezte magától már évtizedek óta, elméleteket gyártott, ez sem segített, egyik sem volt az igazi.
Érezte, hogy hűvös van a házban, be kellene gyújtani.
Hirtelen megjelent szeme előtt a kép a kandalló előtt bekuckózva, Békésen csak lenni…
Rendben, ez egy kellemes dolog, sokszor meg is tette.
- Miért kell ettől most ilyen szarul érezni magam?
Meglepetésére, magától elindult benne valami. Távolról indult, de villámgyorsan fejtődött le egyik réteg a másikról.
Az jutott eszébe, hogy soha egy kapcsolatában sem tudott a párjához odabújva megkapni egy érzést.
Van egy érzés, amire vágyik, ami nagyon hiányzik, amit soha egy férfi sem adott meg.
Igaz, ő sem tudja mi az, csak a hiányát érzi.
Volt aki lehozta a csillagokat, mégsem adta meg.
- Mi az ami hiányzott?
Ledöbbent, amikor ráeszmélt, hogy mégis volt valaki,  aki érthetetlen módon, de megadta, pedig soha nem igért, nem tett semmit a nőért.  Nem akarta lenyűgözni, elcsábítani.
Rajta kívül egy férfi sem tudta megadni.
- Az apám sem?
- Nem, nem tudta, félt közel engedni, egyszer már megégette magát, tudattalanul, de megfogadta, hogy ezt még egyszer nem.
- Jó, férfitől nem kaptam meg azt ami után sóvárgom, de hátha megkaptam nőtől.
- Anyám. Szegény. Reszketett a félelemtől, hogy el ne veszítsen. Nem tudta megadni.
- De mit?
Sorra vette, mire lehetett neki szüksége, mire lenne itt a kandalló előtt szüksége, ha begyújtana, persze.
Villámgyorsan ment ezúttal a fejtegetés, hamar eljutott oda, hogy a szülei szerették.
Megkapott mindent, akkor mi az amit nem kapott, nincs emléke arról ami nem volt.
Nem erőltette, már annyiszor szertefoszlott amikor azt hitte, hogy megtalálta mi hiányzik annyira.
Sírt nagyon, olyan tisztító patakként folytak a könnyei.
Látta szüleit, ahogy ölbe veszik, látta a partnereit ahogy megölelik, látta magát a kandalló előtt a pihe puha pokrócban, mindenik képről hiányzott az a valami.
Egyszer csak felvillant egy- egy kép a gyerekeivel, azon a képen ott volt amit keresett.
- Mi olyan különleges ebben a képben?
Egy anya, karjában a gyerekével, aki valamiért sír, odabújik az anyához, lassan már csak hüppög, aztán megnyugszik, békésen az anya ölében.
- Mitől ilyen különleges ez a kép?
- Naponta ezt tettem a gyerekeimmel, ott voltam, támogattam, vigasztaltam.
Mindig ott voltam, mitől olyan különleges, mi az ami más ebben a képben mint a többiekben?
Hosszasan sírt, benne maradva abban az érzésben amit érezhetett a gyereke az ő ölében.
- Biztonság.
- Ez az, biztonságban vagyok.
Miért nincs ez az érzés a gyerekben a többi képeken amik felelevenednek a fejében?
Visszatért a saját szerepébe, mi volt benne anyaként más, abban a helyzetben?
Döbbenetes volt a felfedezése.
A különbség csak annyi volt, hogy nem tett semmit, csak ott volt. Szíve teljes szeretetével, bizakodva, elfogadva azt ami van.
Nem akarta megvigasztalni, jókedvre deríteni, nem aggódott érte, csak ott volt teljes lényével, és szerette, szótlanul.
Tűz, víz, emlékek, szülők, volt szerelmek, pár óra alatt minden ember aki számított valaha, elvonult a szeme előtt.
Sosem gondolta volna, hogy ebből a kavalkádból, egy ilyen kristálytiszta érzés születik.
Igen, ezúttal nem gondolkodott, csak hagyta érezze a fájdalmat, a vigaszt, és hogy honnan jött ez a vigasz.

Megértette minden törődése ellenére a gyerekeinek miért nem alap érzés a biztonság.
Állandó figyelmes, aggódó törődésével mindent sugallt, csak azt nem, hogy rendben van, biztonságban vagy, látlak, jó vagy ahogy vagy, ami van az lehet.
Például lehet rosszkedved, nem akarlak azonnal megvigasztalni, hogy akkor én is megnyugodhatok, ha te már megnyugodtál. Nagy teher ez egy gyereknek.
Azokon az emlékek közül felbukkant képeken az volt a különbség, hogy nem akart semmit a gyerekektől, még azt sem, hogy megnyugodjanak, vagy elmúljon a fájdalom, csak szeretettel a karjában tartotta.
Örült, hogy legalább néhány emlék van, amihez érzésben visszanyúlhatnak, ha oda jutnak ők is a keresésben.

Azt is megértette miért nem volt elég, ha lehozták neki a csillagokat.
Amíg a párja hordta le neki a csillagokat az égről, addig őt nem látta, neki meg arra volt szüksége, hogy lássák.
A csillaghordás közben a párja saját magával volt elfoglalva, hátha ezúttal elég csillagot hoz ahhoz, hogy a nő meglássa.
Mindketten arra vágytak, hogy a másik lássa, de egyikük sem volt ott sem magának, sem a másiknak.
Elkerülhetetlen volt a hiány.
Mindenik partner valamivel el volt foglalva. Hogyan nyűgözze le, csábítsa el, kápráztassa el,  győzze meg a nőt, hogyan mutassa ki szeretetét. Kételkedett egyik -másik, számonkért, bizonytalan volt, bizonygatott, csak azért sem mutatta mit érez, mutatta, hogy érez, de csak azért, hogy elérjen valamit.
Sorolhatnám.
A lényeg, hogy nem volt ott.
Máshol volt, alapozott, kijavított, megelőzött, csak éppen ott nem volt, ahol a nőnek, a benne élő kétségbeesett kislánynak rá lett volna szüksége.
Arra, hogy ott legyen, ne akarja megmenteni, megszűntetni azt amit éppen érez, semmit, csak csendben szeretettel jelen lenni.
- Elvárások nélkül.
- Igéretek nélkül.
- Múlt nélkül.
- Jövő nélkül.
Itt és most, szeretettel jelen lenni, anélkül hogy bármit is akarna.
Összeállt végre a kép, hogyan volt lehetséges, olyan férfi által kerülni közel az érzéshez hogy biztonságban van, aki nem igért semmit, akivel nem volt sem múlt sem jövő.
Egy ideig úgy gondolta ez egy agyrém, megbolondult, megszállottan meg akarja hamisítani a valóságot, olyat akar belelátni valamibe, ami nincs.
Fordult a kulcs a zárban, és megvilágosodott a rejtély.
Nem ment el az esze, pontosan a múlt és a jövő hiánya kényszerítette őket a jelenbe.
Nem akart semmit, de ott volt. Ahogyan még senki. Szeretettel. Még szeretettel jelen lenni sem akart, de áradt egész lényéből.
Lehet volt más is, csak ő nem merte meglátni, vagy lehet voltak a szüleivel is pillanatok, csak nem mer visszaemlékezni, fájna hogy nem merte elhinni, hogy szeretik.
- Ennyin múlna az élet, a kapcsolataink? Erőlködés nélkül jelen lenni?
- A szeretet, egymásra hangoltság ha van, minden máson átragyog, ha nem homályosítja el a kételkedés, vagy a túlbuzgóság?
- Az a szeretet hiányzik ami nem akar semmit, viszonzást sem, még csak azt sem, hogy legyen, csak ott van, melegen körülölel.
- Nem akar viszonzást?
- Örül a viszonzásnak, de nem várja el, nem függ ez a szeretet attól, hogy viszonozzák vagy nem.
- Ha egyszer valakiből aki megmozdítja a legmélyebb érzéseimet nem csak süt az elfogadó szeretet, hanem érezni is meri, vajon tudom fogadni, vagy én futok el?
- Kiderül…

A követ vésik, az agyagot simogatják

 Itt az ideje, agyagnak lenni.

A mai társadalom arra kondicionált, hogy kemények legyünk, ragyogjunk mint a gyémánt.
Versenyezzünk, ki a keményebb.
Aki nem lelkesedik a folyamatos versengés, összehasonlítás ötletéért, annak is bele kellett állni, ha nem akart a társadalom perifériájára kerülni, ha sikeres akart lenni, hogy egyáltalán legyen „valaki”.
Évtizedekig azt gyakoroltuk, hogyan legyünk keményebbek, hogy ne legyünk kiszolgáltatottak, hogy kontrol alatt tartsuk az életünket.
Egyértelmű kontrollt szerettünk volna, hitet magunkban, ha elég kemények leszünk, akkor minden is tetszésünk szerint alakul, mindent lehet csak akarni kell, és ehhez az akarathoz kellett a keménység.
Ez a keménység azt mutatja, hogy csak magamra számíthatok.
Évtizedekig be is jött sokaknak.
Még azok is, akik hittek az Istenben, Univerzumban, nevezze ki ahogy akarja, valahogy úgy képzelték el, ha elég keményen imádkoznak, akkor Isten majd megadja amit ők akarnak.

Én is sokat berzenkedtem, hogy na, ne, mit, hogy én agyag, az Isten majd formál, haló, hát hol az én szabad akaratom??!!!
Mit, hogy még azt sem mondhatom meg , hogy mi akarok lenni?
Ja, nem is tudom, de akkor is, ez így nem fair.
Mint sok más embertársam, az elmúlt évtizedek alatt elég kemény lettem ahhoz, hogy kibogozzak, megoldjak mindent is. Elfáradtam.
Kaptam segítséget a puhulásra, finoman kopogtattak, amíg megértettem, mindaddig amíg ÉN AKAROM MEGOLDANI, nem fog menni.
Én úgy döntök, hogy …..
… foggal körömmel harcolok, megtalálom a leg… megoldást
… nem érdekel, feladom, nem keresem a leg… megoldást, elfogadom az elsőt ami szembe jön, de járjak jól
Amíg így gondolkodom kő vagyok. Arról szól minden, hogy ÉN? ÉN! ÉN!
Tetszik, nem tetszik, formálnak.
A követ vésővel, az agyagot simogatással.
Szabad akaratom van. Eldönthetem melyiket szeretném.
Ha mészkő vagyok pár ütés és porrá leszek.
Minél keményebb vagyok, annál keményebb ütések, vágások formálnak.
Minél több verejtékes munkám van abban, hogy gyémántként ragyogjak, annál nehezebb lemondani a keménységről.
Nagyon tiltakoztam az ellen, hogy agyag legyek, Isten formáljon.
Rájöttem, ha akarom, ha nem, formál. Az Isten, az Élet, bármi, de formál. Addig formál, amíg megértem, hogy minél jobban ellenállok, annál fájdalmasabb, és vágyakozni kezdek az agyag puhaságára, képlékenységére, és egy meleg simogató kézre, aki látja bennem a legszebb lehetőségeket.
Michelangeló azt mondta, a szobor benne van a kőben, csak a felesleget kell lefaragni róla.
Isten azt mondja bennem van a lehetőség, csak hagynom kell kibontakozni.
Jó, de hogyan kell agyagnak lenni?
Adjam fel az identitásomat?
Akkor hol vagyok én?
Meg egyáltalán, hol az Isten?
Megalkuvás, lustaság, gyávaság ez az egész, elfáradtam, nem akarok tovább dolgozni, kitaláltam magamnak ezt a mesét?
Nem, találkoztam ÖNMAGAMMAL, megértettem, hogy agyagnak lenni nem gyengeség, nem tehetetlen kiszolgáltatottság, belenyugvás.
Agyagnak lenni bölcsesség, aktív együttműködés a Teremtővel, lágy simulás.
Gyereki kíváncsiság minden nap, ha nem akarok mindent kontrol alatt tartani, mit hoz ki Isten a mai napból.
Nem úgy hogy várom a sült galambot, hanem éber jelenléttel érzem, észre veszem a lehetőségeket.
Érzem merre simít az a kéz.
Hogy ehhez bizalom kell? Ja!
Hogy nem tudom azt hogy kell? Ja!
Ha tudnánk, már rég élveznénk az életet.
Párszor összetörünk, amíg eljut az ember oda, hogy engedi magát formálni. 
Az agyagnak engednie kell a fazekas kezének, hogy formálódjon. Ehhez hasonlóan nekünk is engednünk kell Istennek, hogy formáljon minket. A formálódás nem egy egyszeri esemény, hanem egy folyamatos átalakulás, melyben részt veszünk.
Mi ellenállhatunk, vagy kíváncsian, bizalommal aktívan résztveszünk, hagyjuk kibontakozni legjobb önmagunkat.

„Mégis Urunk, te vagy a mi atyánk ;
Mi vagyunk az agyag,
te aki formálsz,
a te kezed műve vagyunk mindannyian.” Izajás 64:7

Nagypéntek (nincsen élet bánat nélkül...)

 

Nincs feltámadás halál nélkül.







„Nincsen rózsa tövis nélkül,
nincsen élet bánat nélkül”
„Lüklén sivöt aszór necsnin,
 lüklén tanáb telé necsnin”

            Olvastam gyerekkoromban a falvédő feliratát amikor leültem az asztal mellé házit írni, tanulni.
Órákig tudtam bámulni a falvédőt, és mondikálni a szöveget elülről hátra fele és fordítva.
Akkor ebből a környezetem semmit nem észlelt, jó jegyeim voltak, nem tűnt fel mivel töltöm az időmet.
Ma azt mondanák a pszichológusok a figyelmes szülőknek, autizmus, vagy legalább valami dis-…kezdetű betegségem van.
De az is lehet valami spiri gurut kérdeznének, aki azt mondaná, hogy meditáltam, mantráztam.
Minek is nevezzem, nem tudom, az tény, hogy ha hosszú percekig, a világról megfeledkezve, egy pontra fókuszálva ismételgetünk valamit évekig, akkor az nagyon bevésődik a tudatunkba, egy önműködő programmá válik.
Volt egy kis gond, ezzel az ismételgetéssel, mivel a szavak, csak szavak, az a fontos én milyen értelmet adok nekik.
Az akkori 7 -8 éves fejemnek, röviden ez a mondat azt jelentette, az élet szar.
Fiatal felnőttként is sokszor már falvédő nélkül is bevillant a „mantra”, természetesen elülről- hátra és vissza.
Micsoda baromság, gondoltam viszolyogva, és én ebben nőttem fel, ne merjek hinni abban, hogy az életet jól meg lehet csinálni.
A székely ember, már csak ilyen, nem tud pozitívan gondolkodni, nem tudja, hogy a gondolataink irányítják az életünket, azt vonzzuk amit érzünk, azzá válunk amit gondolunk.
Hát persze, hogy szomorú a székely sorsa, ha még a falvédőre is kiírja, hogy nincsen élet bánat nélkül, akkor mit vár, még reménykedni sem tud szerencsétlen, ez a hitvallása.
Hát én nem akartam, hogy a bánat az életem része legyen, megállapítottam, úgy hülyeség az egész ahogy van.
Azért fel-fel bukkant a fejemben ez a mondat, megmosolyogtam a kislányt, vajon mi lehetett a fejében.

            Sok évnek kellett eltelnie, hogy megértsem mekkora igazság volt  arra a falvédőre kiírva, csak arra volt szükség, hogy az élet átkeretezze a mondatot a fejemben. Gondolom ez az átkeretezés minden percben folyamatban volt, egyszer csak mint egy villanykapcsoló, átkapcsolt és világosság lett a fejemben.

            Nincsen élet bánat nélkül nem azt jelenti, hogy az élet már csak ilyen szar és bánatos, nekem ez jutott fogadjam el bölcsen.
Azt jelenti, hogy az élet már csak ilyen, van ami fáj, emberként elkerülhetetlen a fájdalom. Mi minden erőnkkel el akarjuk kerülni, meg akarjuk úszni.
Nem akarjuk, hogy fájjon, égessen. A fájdalmat, hogy ne érezzem, elzárom, elfelejtem, beton bunkert építek a szívem köré, azt hiszem megúsztam, közben nem úsztam meg semmit, csak lemaradtam az életről.
Sajnos nem lehet csak a kellemetlen érzéseket zárni le, a védőburkom az örömtől is megfoszt.
Az is előfordul, hogy észre sem veszem, hogy nincs bennem igazi élet, mivel már arra sem emlékszem milyen volt amikor még valóban éltem, így csak azt érzem valami hiányzik, valami nem kerek, és próbálom a tátongó űrt mindenféle pótcselekvéssel betölteni, de hiába.

Nehéz tudatosan belemenni a fájdalom legmélyebb bugyrába úgy, hogy emlékem sincs arról, hogy mi az ami fájni akar.
Emberként elkerülhetetlen a sérülés. Egy ember sem tudja teljes mértékben megérteni a másikat, úgy szeretni, hogy folyamatosan abban az egységállapotban tartson, amire annyira vágyunk. Jó vagyok, látnak, szeretnek, elfogadnak minden botlásommal együtt.
Minden kapcsolatunkban előbb-utóbb sérülünk, de elnyomjuk, lehazudjuk, kimagyarázzuk, hárítjuk, projektáljuk, hasítjuk. Az eredmény:  - bánat nincs, de élet sincs.
            Ahhoz, hogy újra élni kezdjünk, elkerülhetetlen, a fájdalom, a bánat megélése, az elszakítottság fájdalmával való szembenézés.
 
Nem az Istennek kedves, hogy szenvedjek, szükségszerű, hogy végre érezzek.
Nem azért kell a szenvedést átélni, hogy Isten megbocsásson, hanem azért, hogy a kőszívemből élő szív legyen.
Nincsen élet bánat nélkül…
Ebben a mondatban benne van a nagybőjt, a Gecsemáné kert, a Golgota és a Feltámadás minden bölcsessége.
            Halál nélkül nincs feltámadás.
Mind azt szeretnénk, hogy Húsvétkor Krisztussal feltámadjunk, de a Júdás árulását, a Gecsemáné kert magányát, a félelemtől való reszketést, vért izzadást, Pilátus előtt a megszégyenítést, a Golgotán az elesést, a barátok elfordulását, azt, hogy mindenki látja, hogy elestünk, hogy azoknak akik hittek bennünk csalódást okoztunk, azt hogy tehetetlenül függünk a kereszten, azt hogy látszólag az Istent sem érdekli mi van velünk, na ezt kihagynánk.
Egyenesen az üres sír előtt csodálkoznánk, hogy nahát, tényleg van feltámadás, akkor örvendjünk.
Sajnos, vagy szerencsére, ezt nem lehet.
Ha oda is állunk a Nagyhét, az egész bőjti időszak mély átélése nélkül az üres sír elé, örömünk nem lesz teljes.
Próbálunk örülni, de sosem leszünk biztosak abban, hogy feltámadt, vagy ellopták?
Angyalok serege mondhatja, hogy nincs itt, feltámadt, úgy működik az ember, hogy érezni, átélni nem tudja az örömet, a feltámadást, csak ha a keresztúton végigment.
Rájön erre egy idő után az ember, és próbálkozik a keresztúttal.
Bőjtöl, szenvedteti magát, szidja, én vétkem- én vétkem, én bűnös lélek akkor jövök segítek Jézusnak a kálvárián, sajnálom szegény hogy szenvedett.
Nem Krisztusnak van rám szüksége a keresztúton, ő  is megmondta
(VIII: állomás: )
„Jeruzsálem leányait vérbe borult szemekkel
Látván, hogy rajta sírnak, meginté ez igékkel:
Ne sírjatok, hogy így láttok,
Magatokon, s fiaitokon sírjatok!”
Nem arra bíztat, hogy vegyük már észre milyen szánalmasak vagyunk, hanem arra, hogy ott a keresztúton lehetőségünk van találkozni az ő jelenlétében a saját fájdalmainkkal, és azokat elsiratni.

A kersztút lehetőséget ad arra, hogy megéljem a saját elfojtott érzéseimet.
Nem kell őt sajnálni, magamat sem.
Nem arra int, hogy magamat sajnáljam ne őt, hanem arra, hogy sírjam el a fájdalmaimat, szabaduljak meg tőlük, tegyem le a fájdalmas érzéseimet, minden emberi szenvedésre van egy állomás.
Mert szenvedés, bánat, az van.
Isten nem azt mondta, ha hiszel bennem, egy hajad szála sem fog görbülni, hanem azt, hogy egy hajad szála sem görbülhet az ő tudta nélkül. Ott van veled a keresztúton.
És ez már teljesen más.

            A nagybőjt egy minden évben visszatérő esély, hogy találkozzam a saját bánatommal, megéljem Krisztus jelenlétében, aki előttem végigment ezeken az állomásokon, és letegyem a már megélt bánatot, hogy feltámadhassak, hogy életem legyen.

Érezzük, hogy itt az esély, de a helyett, hogy megélnénk a halálosan fájdalmas csalódásainkat, bánatunkat, inkább „bőjtölünk” megfosztjuk testünket bizonyos ingerektől egy kis időre, ostorozzuk magunkat még keményebben, megspékeljük mindenféle lemondásokkal a bőjtöt, megyünk a kálvárián, és ha figyelmesek vagyunk, minden állomáson az ördög röhög a markába.
Félre értés ne essék, szerintem is jó a bőjt, kell az önfegyelem.
Sajnos sokszor kimerül a keresztútunk abban, hogy „bőjtölünk” ami egy fokkal nehezebb mint a mindennapi életünk, vagy akár véresre is korbácsolhatjuk magunkat, fájdalmat is megélhetünk, de mindezt kontrol alatt tartjuk.
Keresztúton haladva, azon gondolkodva mit vonhatnék meg magamtól, hogy az Isten megbocsásson, azért röhög az ördög, mert pontosan ezzel terelem el a figyelmemet Istenről.
Könnyebb kibírni a szabadon vállat nehézségeket, mint kontrollt átadva Krisztussal elindulni az úton, ahol lassan mindent elveszítek ami emberi szemmel fontos nekem.
Megélni az igazi egzisztenciális szorongást, az Istentelen élet ürességét és kétségbeesését, nem lehet, csak ha nyitottan ott vagyok, atyám, kezedbe ajánlom lelkemet.
Minden ígéret, kipipálni való feladat amit azért végzek, hogy Isten engeszteljem, csak távolabb visz tőle. Nekem kellene kiengesztelődni, az Isten mindig nyitott a találkozásra, én vagyok elbújva, akár vallásos szertartások mögé.

            Mégis van a szertartásokban egy nagy lehetőség, ami minden évben visszatér.
Katolikus lévén, a nagyheti katolikus szertartásokról beszélek, ami minden évben egy lehetőség a katarzisra.
Ha az idén nem sikerült átélni, szerencsére bármikor átélhetem, de ha egyedül nem megy, nagybőjtben minden évben kapok egy segítséget.

A megváltás megtörtént.
Az év bármelyik napján átélhetem a húsvét örömét.
Nem azért van minden évben nagybőjt és húsvét, hogy mielőtt az Isten megbüntetne, büntessük meg valamivel mi magunkat, tépjük a ruháinkat, keseregjünk, hogy Jézus meghalt, aztán meglepődjünk minden évben, hogy nincs a sírban.
Azáltal, hogy évente egyszer Nagybőjt és Húsvét van, lehetőséget kapunk, hogy akár társakkal együtt végigmenjünk a saját Kálváriánkon, hogy egyszer valamelyik ilyen alkalommal feltámadjunk az életre.
Szerintem a Feltámadás, mindannyiunk életében egyszer történik meg, az addigi Húsvétok, lehetőségek, az következők ünnepi évfordulók.
A szertartások segítenek, hogy teljesen, tudatosan átéljük a fájdalmat majd a feltámadást.

            Szent Ignác 500 évvel ezelőtt nagyon mély, pszichológiailag nagyon precíz és helytálló módszereket fogalmazott meg, amiket követve, eljuthatunk oda hogy elménk minden ellenkezése ellenére, megéljük azt amit félünk megélni, amit elfelejtettünk, lehasítottunk, elzártunk.
Azt mondja, hogy például, amikor a szenvedéstörténetről elmélkedem, vagy amikor ezáltal a saját szenvedéstörténetemet élem át, ne meneküljek pótcselekvésekbe, hanem menjek a fájó érzések mélyére, ha kell azzal is segítve a nehéz érzésben maradást, hogy besötétítem a szobámat.
Tehát, ha jön egy nehéz érzés, akkor ne elvonjam a figyelmemet, hanem próbáljak minél jobban belemerülni, minél hosszabb ideig benne maradni, hogy mélyen átélve a szomorúságot, tudjak fölé emelkedni.
Ez emberként magától nem megy.
Zsigeri szinten jelez a testünk, menekülünk attól, hogy a fájdalmakat átéljük. Nem arról van szó, hogy érdemeket szereznénk azzal, hogy szenvedést generálunk magunkban, hanem arról, hogy az életünk során ért csalódásokat, fájdalmakat, elzártuk, ezáltal tudattalanul irányítanak. Akkor szűnik meg a hatalmuk, ha átéljük, tudatossá tesszük.
Ebben segítenek a nagybőjti szertartások.

            Sokat zúgolódtam a szertartások miatt, miért kellene nekem ezekhez alkalmazkodni. Aztán megtapasztaltam, hogy a liturgiában minden mozzanat szimbólum. Értelme, célja van.
Gyerekként lenyűgözött a nagycsütörtöki szertartás, az oltárfosztás. Nem tudtam miért, csak átéltem a borzongást, hogy itt valami fontos zajlik.
Később sajnálattal vettem tudomásul, hogy évekig azt láttam, az oltárfosztás abban állt, hogy feltűrték az oltárterítő sarkait.

            Nem értettem miért volt hiányérzetem, addig amíg egy nagycsütörtökön ültem szépen a padban, hogy igen, most ismét fehajtogatják a terítőket. Sokszor láttam, már, és jó ideje különösebben nem hatott meg.

Lekapcsolták a villanyt, a pap tényleg megfosztotta az oltárt minden díszétől, sőt ami mozgatható volt a szentélyben mindent elvitt onnan.
Lélegzet elállító volt, ahogy a díszes oltárt lecsupaszítják, ahogy lassan minden eltűnik, elviszik, felborítják, és marad a nagy semmi, a hiány.
A laza üldögélés fokozatosan váltott át egyre mélyebb szorongásra.
Beszippantott ahogy minden érzékszervem tapasztalta, érezte a hiányt.
Minden egyes tárgy ahogy tűnt el, egyre jobban elhatalmasodott rajtam a fájdalom, a kétségbeesés, az elhagyatottság, megfosztottság érzése.
Szétnéztem, rajtam kívül nem volt már senki a templomban, az én lábam földbe gyökerezett, nem tudtam mozdulni.
Végre kitört belőlem a sírás, reszketve zokogtam, már felállni sem akartam, olyan erős volt az érzés, hogy kicsi vagyok, nincs senki aki megvigasztalna. Egyedül vagyok, valami hiányzik, de nem tudom hol keressem. Azt sem tudom, hogy mit keresek. Bármit, egy egérlyukat, hogy elbújhassak a rettentő üresség, magány és tehetetlenség, félelem érzése elől.
Aztán láttam, hogy az sincs ahová elbújni. Az sincs ahová menekülni. Az sincs akitől segítséget kérni.
Nincs menekvés. Át kell élnem ezt a fájdalmat, ha belehalok is.
Keresek valamit, nem tudom mi az. Vigaszt keresek, hol lehet?
Hát nagycsütörtökön még sehol.
Próbáltam gondolkodni, hogy ne érezzek. Hát ez már így megy vasárnap hajnalig, akkor van a feltámadás.
Feladtam, elengedtem a gondolataimat is, csak sírtam. Egyszer csak felnéztem, és azt láttam ahogy beragyog a nap a szemközti rózsaablakon.
Szinte hallottam a síri csendben, ahogy Isten megszólal:
Én mindvégig itt voltam.
Elhittem neki, ez nem volt kérdés, ahogy éreztem a vigasztaló jelenlétét.
Meghívott, tartsak vele a következő 3 napon. Menjünk együtt végig a keresztúton.

Nem igazán akartam látni, voltam ott én már eleget, én már a feltámadást szeretném átélni.
Átélni?
Átélted már a keresztútat? - azt mondtad voltál már ott eleget.
Az nem elég, érezni kell, nem csak ott lenni, átélni, akkor tudod átélni a feltámadást is.
Kell jó néhány nagycsütörtök sajnos, hogy megéled mire is jó a keresztút.   
Nincs húsvéti öröm a kálvária nélkül, és nem azért, hogy bűnhődjél, hanem hogy kiengesztelődj, kapcsolatba kerülj az érzéseiddel.
Végig járni a saját keresztutadat, hogy feltámadhass, hogy átéld ahogy az élet legyőzi a halált.
Nem vagy egyedül, Krisztus már végig járta előtted, pontosan tudja mit érzel, ott van mindig veled, csak arra vár, hogy megszólítsd.
Jézus társaságába, már bátran érezheted ami fáj. A biztonsági játékból, a túlélésből feltámadhatsz az életre.
Aki fél félni, fél a bukástól, bezárja a szívét, ne sérüljön, ne érezzen. Az a gond, hogy bezárt szívvel nem lehet élni, csak ideig-óráig megúszni, a halált, az még nem élet.
Kövesd Krisztust az útján.
Követve Krisztust, akkor is ha a saját fájdalmad okát törölted, emlékezni sem akarsz rá, tagadod azt is, hogy fáj, az Ő szenvedéstörténete által találkozhatsz a sajátoddal.

Minden állomáson találkozhatsz egy érzéssel, amit elkerülnél, amit nem akarsz érezni.
A gond az, hogy ezek a fájdalmak nem most keletkeznek ahogy mész ma Krisztussal az úton. Ezek már mind megtörténtek, csak annyira fájdalmasak voltak, hogy elnyomtad, elfelejtetted.
A nagyhét, a keresztút Krisztussal egy lehetőség, hogy vele együtt végre átéld annak a fájdalmát, hogy elesel, elárulnak, megaláznak, megszégyenítenek, igazságtalanul vádolnak és tehetetlen vagy velük szemben, gúnyolnak, becsapnak, csalódást okoznak, azt is megtapasztalod, hogy te is okozol csalódást azoknak akiket szeretsz. Végül azt, hogy földi ember szemével nézve, elveszíted minden kapaszkodódat, mindent amit fontosnak hittél.
Visz magával az út, a történet. Egy a fontos, minden fájdalmaddal Krisztushoz fordulj, tudd, hogy nem vagy egyedül.
Életedben minden mondatnak értelme van, akkor is, ha évek kellenek, hogy megértsd, életed egyik történése sem véletlen, tanítana valamire, ha mernél érezni.

Megmutatta az utolsó vacsorát, Júdás árulását, A Gecsemáné kert magányát, hogy akikben bíztunk megbotránkoztattak, csalódást okoztak, elaludtak.
Magunk vagyunk a kínok órájában. Megmutatta a kétségbeesést, amikor vért izzadunk, azt érezzük Isten is elhagyott, nincs menekvés.
Pedig van, mindig ott van, keres minket a megoldással, de mi nem látjuk.
Nekünk csak dönteni kell, hogy nem téveszt meg az illúzió, bármit élek meg, Isten mindig mellettem van.
A nagycsütörtök magányában, a keresztút megaláztatásaiban, Jézus követve a keresztútján, lehetőségünk van átélni mindazt, amit sajátunkként nem volt bátorságunk.
Átélem a bánatot, minden állomáson azzal a tudással, hogy Krisztus járt már ott előttem, sőt  most is itt van, és bíztat, hogy nem vagyok egyedül, és szurkol nekem, hogy minden fájdalmas szembesülés után legyen erőm az Atyához fordulni.