részlet

          

            Halk zene szűrődik be a félhomályos szobába. 
Hamar jött idén az ősz.
Olyan igazi kuckózós, kandallós, puha takarós őszi hangulat.
Csobilla túl fáradt volt ahhoz, hogy ilyennek lássa. Azt látta csak, hogy túl hamar jött az ősz, ismét egy újabb ősz, egy újabb kör, és soha nem lesz vége ennek a sok ősznek.
Igazából szerette az őszt, de ma nem az a nap van, amikor bárminek is örülni tud.
Mérhetetlen keserűség feszíti a mellkasát, nem igazán tudja honnan jött, de köze van az őszhöz, és ahhoz, hogy még mindig nem sikerült.
- Mi nem sikerült?
- Élni! – de hát él.
Túlél, egyik őszt a másik után.
Élni szeretne végre.

            Miközben kedvtelenül ténfereg a szobában, kezdi hallani a beszűrődő zene szövegét.

„Hány arc van még, mit nem sminkel érdek?
Hány dal van még, mely értem szól s érted?
Hány pillanat, mely rám és rád gondol?
Hány tett van, mondd, mely épít, s nem rombol?

Hány gond van még, mely szorítja öklünk?
Hány kéz van még, mely fékezi röptünk?
Hány tiszta fal, mely nem falaz téged?
Hány hang van, mondd, mitől tisztább az élet?

Hány toll van még, mely leírja dolgod,
S tinta benne, mely formálja sorsod?
Hány hajnal kell, míg végre felébredsz?
Hány mód van, mondd, hogy emberként élhess?”
 Számolok- Adamis Anna

- Mi ez a dermesztő hiányérzet?
Alapjában életvidám nő, erős, annyiszor áll fel ahányszor hasra esik.
Most csak belefáradt, nem esett hasra, önszántából vágta hasra magát az ágyba.
Dübörgött a sok szemrehányás a fejében.
Újabb ősz, újabb tél, mindig azt gondolod, hogy itt van mindjárt megtalálod amit kerestél, nézz magadra ugyanott vagy, semmire nem mentél, reménytelen, úgy sem lesz semmi jobb, egyébként is, mi kell még neked, mi hiányzik, jó dolgod van, neked semmi nem elég….
- Elég! - kiáltotta el magát és felugrott az ágyból.
- Minek nekem ellenség, itt vagyok magamnak!
Kiindult a fürdőszobába, érezte ismét a nyelve hegyén van, itt van, mindjárt megvan, hogy mi az ami hiányzik.
Mint mindig, most is elillant a megfoghatatlan.
Legyintett, tovább ment.
A semmiből emlékek törtek elő, amikor szerelmes volt és becsapták. Amikor tiniként reménykedve várta, hogy a kiszemelt észrevegye, de valahogy láthatatlan volt.
- Lerágott csont, haladjunk, még tiniként sem tudtam elképzelni, hogy valaki hogy lehet olyan hülye, hogy meghaljon azért mert nem viszonozzák a szerelmét.
Meg amúgy is, évek, évtizedek távlatából visszatekintve, nem veszített semmit az által, hogy ezek az emberek nem látták.
Arra is rájött, hogy mindent megtett azért, hogy az legyen az eredmény, hogy becsapták, nem látták, kihasználták, megalázták.
Nem, nem szerette egyiket sem, csak bábuk voltak az aktuális drámában, amit ő írt, rendezett és forgatott.
Kemény felismerések voltak ezek, nem csoda, hogy olyan sok ősz kellett, amíg végre kijutott az áldozat szerepből, és megértette, hogy a szereposztást is ő intézte.
- Ok, nem szerettem azokat az embereket akik miatt lyukat sírtam a hasamba.
- Ez tény.
Az is tény, hogy halálosan fájt az a valami ami fájt.
- Mi fájt? – kérdezte magától már évtizedek óta, elméleteket gyártott, ez sem segített, egyik sem volt az igazi.
Érezte, hogy hűvös van a házban, be kellene gyújtani.
Hirtelen megjelent szeme előtt a kép a kandalló előtt bekuckózva, Békésen csak lenni…
Rendben, ez egy kellemes dolog, sokszor meg is tette.
- Miért kell ettől most ilyen szarul érezni magam?
Meglepetésére, magától elindult benne valami. Távolról indult, de villámgyorsan fejtődött le egyik réteg a másikról.
Az jutott eszébe, hogy soha egy kapcsolatában sem tudott a párjához odabújva megkapni egy érzést.
Van egy érzés, amire vágyik, ami nagyon hiányzik, amit soha egy férfi sem adott meg.
Igaz, ő sem tudja mi az, csak a hiányát érzi.
Volt aki lehozta a csillagokat, mégsem adta meg.
- Mi az ami hiányzott?
Ledöbbent, amikor ráeszmélt, hogy mégis volt valaki,  aki érthetetlen módon, de megadta, pedig soha nem igért, nem tett semmit a nőért.  Nem akarta lenyűgözni, elcsábítani.
Rajta kívül egy férfi sem tudta megadni.
- Az apám sem?
- Nem, nem tudta, félt közel engedni, egyszer már megégette magát, tudattalanul, de megfogadta, hogy ezt még egyszer nem.
- Jó, férfitől nem kaptam meg azt ami után sóvárgom, de hátha megkaptam nőtől.
- Anyám. Szegény. Reszketett a félelemtől, hogy el ne veszítsen. Nem tudta megadni.
- De mit?
Sorra vette, mire lehetett neki szüksége, mire lenne itt a kandalló előtt szüksége, ha begyújtana, persze.
Villámgyorsan ment ezúttal a fejtegetés, hamar eljutott oda, hogy a szülei szerették.
Megkapott mindent, akkor mi az amit nem kapott, nincs emléke arról ami nem volt.
Nem erőltette, már annyiszor szertefoszlott amikor azt hitte, hogy megtalálta mi hiányzik annyira.
Sírt nagyon, olyan tisztító patakként folytak a könnyei.
Látta szüleit, ahogy ölbe veszik, látta a partnereit ahogy megölelik, látta magát a kandalló előtt a pihe puha pokrócban, mindenik képről hiányzott az a valami.
Egyszer csak felvillant egy- egy kép a gyerekeivel, azon a képen ott volt amit keresett.
- Mi olyan különleges ebben a képben?
Egy anya, karjában a gyerekével, aki valamiért sír, odabújik az anyához, lassan már csak hüppög, aztán megnyugszik, békésen az anya ölében.
- Mitől ilyen különleges ez a kép?
- Naponta ezt tettem a gyerekeimmel, ott voltam, támogattam, vigasztaltam.
Mindig ott voltam, mitől olyan különleges, mi az ami más ebben a képben mint a többiekben?
Hosszasan sírt, benne maradva abban az érzésben amit érezhetett a gyereke az ő ölében.
- Biztonság.
- Ez az, biztonságban vagyok.
Miért nincs ez az érzés a gyerekben a többi képeken amik felelevenednek a fejében?
Visszatért a saját szerepébe, mi volt benne anyaként más, abban a helyzetben?
Döbbenetes volt a felfedezése.
A különbség csak annyi volt, hogy nem tett semmit, csak ott volt. Szíve teljes szeretetével, bizakodva, elfogadva azt ami van.
Nem akarta megvigasztalni, jókedvre deríteni, nem aggódott érte, csak ott volt teljes lényével, és szerette, szótlanul.
Tűz, víz, emlékek, szülők, volt szerelmek, pár óra alatt minden ember aki számított valaha, elvonult a szeme előtt.
Sosem gondolta volna, hogy ebből a kavalkádból, egy ilyen kristálytiszta érzés születik.
Igen, ezúttal nem gondolkodott, csak hagyta érezze a fájdalmat, a vigaszt, és hogy honnan jött ez a vigasz.

Megértette minden törődése ellenére a gyerekeinek miért nem alap érzés a biztonság.
Állandó figyelmes, aggódó törődésével mindent sugallt, csak azt nem, hogy rendben van, biztonságban vagy, látlak, jó vagy ahogy vagy, ami van az lehet.
Például lehet rosszkedved, nem akarlak azonnal megvigasztalni, hogy akkor én is megnyugodhatok, ha te már megnyugodtál. Nagy teher ez egy gyereknek.
Azokon az emlékek közül felbukkant képeken az volt a különbség, hogy nem akart semmit a gyerekektől, még azt sem, hogy megnyugodjanak, vagy elmúljon a fájdalom, csak szeretettel a karjában tartotta.
Örült, hogy legalább néhány emlék van, amihez érzésben visszanyúlhatnak, ha oda jutnak ők is a keresésben.

Azt is megértette miért nem volt elég, ha lehozták neki a csillagokat.
Amíg a párja hordta le neki a csillagokat az égről, addig őt nem látta, neki meg arra volt szüksége, hogy lássák.
A csillaghordás közben a párja saját magával volt elfoglalva, hátha ezúttal elég csillagot hoz ahhoz, hogy a nő meglássa.
Mindketten arra vágytak, hogy a másik lássa, de egyikük sem volt ott sem magának, sem a másiknak.
Elkerülhetetlen volt a hiány.
Mindenik partner valamivel el volt foglalva. Hogyan nyűgözze le, csábítsa el, kápráztassa el,  győzze meg a nőt, hogyan mutassa ki szeretetét. Kételkedett egyik -másik, számonkért, bizonytalan volt, bizonygatott, csak azért sem mutatta mit érez, mutatta, hogy érez, de csak azért, hogy elérjen valamit.
Sorolhatnám.
A lényeg, hogy nem volt ott.
Máshol volt, alapozott, kijavított, megelőzött, csak éppen ott nem volt, ahol a nőnek, a benne élő kétségbeesett kislánynak rá lett volna szüksége.
Arra, hogy ott legyen, ne akarja megmenteni, megszűntetni azt amit éppen érez, semmit, csak csendben szeretettel jelen lenni.
- Elvárások nélkül.
- Igéretek nélkül.
- Múlt nélkül.
- Jövő nélkül.
Itt és most, szeretettel jelen lenni, anélkül hogy bármit is akarna.
Összeállt végre a kép, hogyan volt lehetséges, olyan férfi által kerülni közel az érzéshez hogy biztonságban van, aki nem igért semmit, akivel nem volt sem múlt sem jövő.
Egy ideig úgy gondolta ez egy agyrém, megbolondult, megszállottan meg akarja hamisítani a valóságot, olyat akar belelátni valamibe, ami nincs.
Fordult a kulcs a zárban, és megvilágosodott a rejtély.
Nem ment el az esze, pontosan a múlt és a jövő hiánya kényszerítette őket a jelenbe.
Nem akart semmit, de ott volt. Ahogyan még senki. Szeretettel. Még szeretettel jelen lenni sem akart, de áradt egész lényéből.
Lehet volt más is, csak ő nem merte meglátni, vagy lehet voltak a szüleivel is pillanatok, csak nem mer visszaemlékezni, fájna hogy nem merte elhinni, hogy szeretik.
- Ennyin múlna az élet, a kapcsolataink? Erőlködés nélkül jelen lenni?
- A szeretet, egymásra hangoltság ha van, minden máson átragyog, ha nem homályosítja el a kételkedés, vagy a túlbuzgóság?
- Az a szeretet hiányzik ami nem akar semmit, viszonzást sem, még csak azt sem, hogy legyen, csak ott van, melegen körülölel.
- Nem akar viszonzást?
- Örül a viszonzásnak, de nem várja el, nem függ ez a szeretet attól, hogy viszonozzák vagy nem.
- Ha egyszer valakiből aki megmozdítja a legmélyebb érzéseimet nem csak süt az elfogadó szeretet, hanem érezni is meri, vajon tudom fogadni, vagy én futok el?
- Kiderül…