..."s mint bűnhődtünk azt is végül nem róják-e vissza vétkül"... részlet

 

    kép: instagram/hobopeeba

"Feszülő ideggé sodort,

mi átment rajtam, ami volt:

sodortak álmatlansággá vásott,

napi kis megalkuvások,

a kín, hogy tisztának tudjam magam

— mert a jónak nagyobb ára van! —"

(Szilágyi Domokos: Feszülő ideggé)

            Zazi a kandalló előtt egy puha szőnyegre heveredett, az öregasszony ölébe hajtotta a fejét. Fáradt volt a hosszú barangolás után.
Jól esett teljesen ellazulva hallgatni a tűz duruzsolását, miközben érezte, ahogy finoman futottak végig az öregasszony ujjai a fejbőrén, a hajszálain. Puha, meleg keze volt az öregasszonynak.
Soha nem bírta elviselni, amikor egy másik nő hozzáért, utálta a női érintéseket.
Most végre életében először egy nő ölében biztonságban érezte magát.
Kicsi volt, békésen bevackolta magát egy dunyhába, hálás volt nagyon, tele volt szeretettel.

            - Mesélj valamit, kérlelte az öregasszonyt.
Valami szépet, meleget.
- Tudom, hogy valami szép tündérmesére vágysz, de nem azért vagy itt.
Amikor megérkeznek hozzám az emberek, már túl vannak a tündérmeséken. 
Egy példabeszédet mondok, szép, és meleg, és ha megérted, akkor megváltozik az életed.
Ezt a mesét csak akkor érted meg, ha már voltál az óperenciás tengeren innen és túl, és visszaértél oda, ahonnan elindultál.
Te sokat bolyongtál amíg anyád öléből az én ölembe kerültél.
Zazi bágyadtan mosolygott, kissé szomorúan. Az anyjára gondolt.
Tévedett, mint minden ember, de az még nem magyarázat arra, hogy ennyire nem bírta elviselni az érintését.
Divat ma mindenért a szülőt, leginkább az anyát okolni, de hát ki tud tökéleteset alakítani mint anya, Zazinak sem sikerült. Arra gondolt, hogy a kártyákat már jóval előtte megkeverték, hogy ő megszületett volna. Még mindig nem érti, mi a dolga, mi a megfelelő hozzáállás.
A csendben megszólalt az öregasszony.
- A tékozló fiúról fogok mesélni.
- Ne, valami szépet szeretnék!
Azt már annyiszor hallottam, nem akarok bűnről, szenvedésről hallani most.
- Jól van, akkor elmondom azt is, hogy mitől szép ez a történet.
Ha megérted, megszabadít.
Visszaadja a szabadságodat.
- Jó, meghallgatlak. Bízom benned, ha képes voltál érintéseddel elfeledtetni, hogy nem szabad megbízni a nőkben, na jó a férfiakban sem, akkor bízom benne, hogy a meséd is jó lesz. Mármint az amit a történetről mesélsz, mivel a történetet már ezerszer hallottam.

¹¹Azután így folytatta: „Egy embernek volt két fia. ¹²A fiatalabb ezt mondta az apjának: Atyám, add ki nekem a vagyon rám eső részét. Erre megosztotta köztük a vagyont. ¹³Néhány nap múlva a fiatalabb fiú összeszedett mindent, elköltözött egy távoli vidékre, és ott eltékozolta a vagyonát, mert kicsapongó életet folytatott. ¹⁴Miután elköltötte mindenét, nagy éhínség támadt azon a vidéken, úgyhogy nélkülözni kezdett. ¹⁵Ekkor elment, és elszegődött annak a vidéknek egyik polgárához, aki kiküldte őt a földjeire disznókat legeltetni. ¹⁶Ő pedig szívesen jóllakott volna akár azzal az eleséggel is, amit a disznók ettek, de senki sem adott neki.” ¹⁷„Ekkor magába szállt és ezt mondta: Az én apámnak hány bérese bővelkedik kenyérben, én pedig itt éhen halok! ¹⁸Útra kelek, elmegyek apámhoz, és azt mondom neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. ¹⁹Nem vagyok többé méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek, tégy engem olyanná, mint béreseid közül egy. ²⁰És útra kelve el is ment az apjához. Még távol volt, amikor apja meglátta őt, megszánta, elébe futott, nyakába borult, és megcsókolta őt. ²¹A fiú ekkor így szólt hozzá: Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened, és nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek. ²²Az apa viszont ezt mondta szolgáinak: Hozzátok ki hamar a legszebb ruhát, és adjátok reá, húzzatok gyűrűt a kezére, és sarut a lábára! ²³Azután hozzátok a hízott borjút, és vágjátok le! Együnk, és vigadjunk, ²⁴mert ez az én fiam meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott. És vigadozni kezdtek.” ²⁵„Az idősebb fiú pedig a mezőn volt, és amikor hazajövet közeledett a házhoz, hallotta a zenét és a táncot. ²⁶Előhívott egy szolgát, és megtudakolta tőle, hogy mi történik itt. ²⁷Mire a szolga így felelt: A testvéred jött meg, és apád levágatta a hízott borjút, mivel egészségben visszakapta őt. ²⁸Ekkor az megharagudott, és nem akart bemenni. De az apja kijött, és kérlelte. ²⁹Ő azonban ezt mondta az apjának: Látod, hány esztendeje szolgálok neked, soha nem szegtem meg parancsodat, és te sohasem adtál nekem még egy kecskegidát sem, hogy mulathassak barátaimmal. ³⁰Amikor pedig megjött ez a fiad, aki parázna nőkkel tékozolta el vagyonodat, levágattad neki a hízott borjút. ³¹Ő azonban ezt mondta neki: Fiam, te mindig velem vagy, és mindenem a tied. ³²Vigadnod és örülnöd kellene, hogy ez a te testvéred meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott.”
Lukács 15, 11-32

kép: instagram/hobopeeba

- Miről szól szerinted ez a történet? – kérdezte Zazi. Csalódottságát próbálta palástolni.

El nem tudom képzelni, hogy mitől szabadít meg.
- Minden életszakaszomban másról. – válaszolt az öregasszony.
Gyerekként elitéltem a kisebbik fiút, és felnéztem a nagyra, az Atya különösebben nem foglalkoztatott, azt, hogy megbocsájtott meg sem hallottam. Csak a két fiú harcát láttam, az egyik jó, a másik rossz.
Igyekeztem olyan lenni mint a nagyfiú.
A gondolatától is elborzadtam, hogy bűnösnek nevezzen valaki.
Bármit megtettem volna azért, hogy megőrizzem ártatlanságomat, nem tudom ki előtt, mivel így visszagondolva ebben a történetben tényleg nem is láttam az Atyát. Nem is az Atya szeretete volt a tét, csak a győzelem maga.
Én a nagyfiú voltam, és büszke is voltam erre.
- Gondoltál valaha arra, hogy ha minden áron ártatlannak szeretnéd tudni magad, akkor mennyire sebezhető vagy?
Bárki manipulálhat, és bármire rávehet egy jól irányzott mondattal? – csodálkozott hangosan Zazi, aztán megértette az öregasszony múltba révedő tekintetéből, hogy amit most mesél, az nagyon régen volt.
- Akkor nem. Teljesen elvakított, hogy én nem vagyok bűnös.
Nem vagyok tékozló. Annyira, hogy még az Isten adta talentumaimat is elástam.
Aztán valaki mondta, hogy benne van a szentírásban, hogy ez is bűn, ezt majd számon kérik rajtam.
Itt kezdtem el félni az Atyától, megtudtam, hogy büntet, hogy neki sehogy sem jó, ha eltékozlom az a baj, ha elásom az a baj, és nekem minden útmutatás nélkül azt kellene megtalálnom, hogy kamatoztassam, hogy éber legyek, hogy a mécsesemben mindig legyen olaj, és még sorolhatnám reggelig.
Próbáltam mindennek megfelelni, de akkor meg élni nem volt időm. Állítólag azt is kellett volna. Bármerre léptem, vörösen villogott, BŰN, BŰN, BŰN. 
Lefagytam, kőbálvánnyá váltam, magamtól nem tettem semmit, csak sodródtam az szerint, hogy mások merre rángattak, mert akkor még a szolgaságot sem tudtam megkülönböztetni a szolgálattól.
- Mit jelentett akkor számodra, hogy bűnös?
- Nem tudom, csak azt, hogy én nem akarok bűnös lenni, én ártatlan vagyok.
Egy ideig kutakodtam a múltamban, hogy ki hitette el velem, hogy bűnös vagyok, mindent kiástam, az összes csontvázat kiszedtem a szekrényből, de még mindig égetett az érzés, hogy bűnös vagyok, lehetek, és mi lesz ha kiderül. Próbáltam kideríteni, ki bűne, mert biztosan nem az enyém.
Féltem, de nem bűntudatom volt, csak féltem a büntetéstől.
Nyilván nem tudtam róla, hogy így teszek. Őszintének hittem magam, senkinek nem ártottam, a magam hibáit is szikével szétvagdostam, hogy semmi rohadt ne maradjon, ami ártatlanságomat veszélyeztetné. Fogalmam sem volt arról, hogy teljesen helytelen az irány, és bekerültem abba a csapdába, hogy ha csábító ajánlatokkal nem lehet a bűn útjára vinni, akkor bűnt láttatnak velem ott is ahol nincs, és az ártatlansághoz való eszeveszett ragaszkodásom, legalább olyan távol visz Istentől, mintha az örömök habzsolását választanám, csak közben még szenvedek is.
Igazságtalannak éreztem a világot, mindig a szabályok szerint viselkedtem, tehát nem éreztem bűnösnek magam, csak eljátszottam, hogy én vétkem, én vétkem, nehogy azon múljon, hogy utólag valami kiderül és megszégyenülök, ezért már előre vertem a mellem, hogy én bűnös, miközben azon dühöngtem magamban, hogy én ártatlan vagyok, miért nem veszik már észre.
Milyen igazságtalan, amikor „nálam hitványabbak nektárt vedelnek”, dühös voltam és irigy, és közben még jobban vertem a mellem, hogy bánom a bűneimet, egyre lejjebb adtam az elvárásaimat, mindenkinek minden kívánságát teljesítettem, és mégsem jött a megváltás, mégsem jött senki, hogy észrevegye mekkora szent vagyok és, ártatlan.
- Az nem jó, ha beéred kevesebbel?
- Az volt a legszörnyűbb, amikor rájöttem, hogy az is bűn.
- Na, az meg hogyan lehet?
- Beérem kevesebbel, de nem azért mert tényleg beérem, csak az Istent akarom megvesztegetni, hogy lássa, én milyen jó vagyok.  Ha tudod pontosan, hogy mire van szükséged, de te beéred kevesebbel, azt jelenti, nem hiszel abban, hogy Isten gyermeke vagy, és minden megadatik neked. Amíg itt leszel majd mesélek erről is, nyilván nem arra gondolok, hogy földhöz verem magam, hogy nekem bizony toronyóra kell láncostól és akkor megkapom ha nagyon akarom, és nem adom fel. Ennél sokkal árnyaltabb és az igazi vágyak a lelked mélyéről jönnek, sosem toronyóráról szólnak, és azokat nem szabad elárulni azzal, hogy kevesebbel is beéred. Miközben a bűnösség érzése űzött, fojtogatott, kutattam honnan jön, ma már csak csodálkozom, hogy sosem gondolkodtam el azon, hogy mi a bűn.
Miután a családi vonalat kitakarítottam, és még mindig ott volt ez a szorongató érzés, ami nem hagyott élni, a vallást kezdtem hibáztatni, elvégre azt mondják, hogy bűnben születtem, már a születésem is az, esélytelen hogy bizonyítsam ártatlanságomat.
- Miért volt olyan fontos neked, hogy ártatlan legyél?
- Hogy elkerüljem a büntetést.
- Hogyan sikerült ettől megszabadulnod?
- Hosszú történet, de úgy, hogy elfogadtam, hogy bűnös vagyok, de előbb meg kellett értenem, hogy mi a bűn.
- ?
- Bűn mindaz ami elválaszt az élettől.
Ami megakadályoz abban, hogy kapcsolatba lépjek a bennem élő Istennel.
Tehát a félelmem a legnagyobb bűn.
Minden ember, aki a bűntudatot, a bűnösségedet szajkózza, gyakorlatilag a félelmedet erősíti, ezzel meg olyan távol kerülsz az istenitől, hogy esélyed sincs visszatalálni.
Minél jobban bünteted magad, annál távolabbra kerülsz.
Ördögi kör, így tudja a hatalom az embert béklyóban tartani.
Ha kapcsolódsz a benned lévő istenivel, senkinek nincs hatalma feletted.
Bűn az, hogy hazudtam magamnak, másoknak, álarcokat viseltem, szerepeket játszottam, tehát saját önvalómmal sem kapcsolódtam. Nagyon jó szemem volt arra, hogy észre vegyem amikor valaki szerepet játszik, manipulál, hogy ezáltal ő jobban érezze magát a bőrében, de arra soha nem gondoltam, hogy én ugyanúgy manipulálok, csak még alattomosabban, mivel látszólag én áldozatot hozok, semmi hasznom nincs a szerepjátékból. Amikor erre rájöttem kezdtem kutatni az után, hogy mi lehet ebből a hasznom, és ismét csak oda jutottam, hogy nem bírom elviselni, hogy tévedhetek, bűnösnek láthatnak, ha megkérdőjelezik az ártatlanságomat.
Kezdett derengeni, hogy amíg az ártatlanságom ennyire fontos, addig semmi esélyem, hogy emberként elégedetten megéljem az élet pillanatait. 

Az irigységem, szintén bűn, szeretetnek nyoma sincs ott ahol versengés van.
Lassan a bűn útját kutatva, visszaértem a teremtésig.
Ádámhoz és Évához.
Megértettem, hogy van eredendő bűn, ha ember vagyok, ez alól én sem vagyok kivétel.
Ezt majd egy másik mesében, most annyi a fontos, hogy végre megfogalmaztam, hogy szerintem mi a bűn.
Bűn az, amit én szabad akarattal, gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással az élet ellen teszek.
Szabad akarattal eldönthetem, hogy ellopok valamit vagy nem, de nem tudom akarattal eldönteni, hogy érzek-e félelmet, dühöt, irigységet vagy nem.
Aminél nem tud a szabad akarat érvényesülni, emberi létem, és az örökölt minták ösztönösen vezetnek, ott tiltakozással nem érek el semmit.
Egyetlen út van, hogy elfogadom, emberként nem vagyok mentes az emberi gyengeségektől, de ne nevezzük bűnnek, legyenek tévedések, gyengeségek, ami emberi mivoltomból adódik.
Ezek ellen tiltakozva, tulajdonképpen azt mondom, hogy én tökéletes vagyok, azt várom el magamtól, másoktól, hogy tévedhetetlen legyen.
Hány évtizedig hittem azt, hogy ez erény, és mekkora volt bennem a döbbenet, amikor rájöttem, hogy egyáltalán nem erény, sőt, én még az Istennel is versenyzek amikor elvárom a tökéletességet.
Megtagadom emberi mivoltomat, nincs esélyem emberként a mindennapjaimat megélni.
Nem veszek részt a saját életemben.
Aztán találtam a „bűnnek” egy harmadik csoportját.
Amit a társadalom akar velünk elhitetni, hogy bűn.
Például azt, amikor azt gondoljuk, bűn ha kitartok igaz vágyam mellett, és nem alkuszom meg, ha ló nincs, jó a szamár is.

Miután a bűn útját végig jártam, akkor találkoztam ismét a tékozló fiú történetével.

Valahogy most meghallottam az Atyát is, aki örült a hazatérő fiának, az otthon maradottnak pedig nem adott hízott tinót, mert nem kért.
Kishitűsége nem engedte, hogy elhiggye, ami az atyáé, az övé is.
Meg mertem látni, hogy irigy, hogy dehogy éri be ő báránnyal, rettenetesen sóvárog a dicséretre, elismerésre, jutalomra, de nincs bátorsága kérni, azt várja el, hogy találják ki gondolatait, vegyék észre nagyszerűségét.
Hát igen, nem hiába azonosultam vele amikor felnéztem rá, most hogy jobban megismertem magam, szintén vele tudok azonosulni, csak már nem vagyok olyan büszke magunkra.
Rájöttem, hogy sokkal igazabb kapcsolata volt a tékozló fiúnak az Atyával, mint a szófogadónak.
A tékozló fiú őszinte volt.
Volt bátorsága az Atya elé állni, és azt mondani, én másként szeretném élni az életemet, én másra vágyom, add ki a jussomat, azt választom amit magaménak érzek.
Ezzel szemben a nagy, még a vágyait sem merte megfogalmazni.
Beérte kevesebbel. Minél kevesebbel?- azt nem tudjuk, mivel annyira meg akart felelni, annyira vágyott az elismerésre, hogy fogalma sem volt ő mit is szeretne.
Folyamatosan reménykedett, hogy jutalom jár azért, ha nem a saját vágyai szerint él, ha lemond, ha megalkuszik, ha beéri kevesebbel. A jutalom nem jött, nem volt hízott tinó, dinom-dánom, de a remény hal meg utoljára.
A helyzet attól vált tarthatatlanná, hogy az aki semmi áldozatot nem hozott, megkapta mindazt amire ő csak sóvárgott.

- Miért kapta meg mindezt a tékozló fiú?
- Mivel ő értette, hogy mi az a bűnbánat.
Nem keverte össze az önostorozással, a hamis alázattal, megalkuvással, szemfényvesztéssel, hogy akkor vagy igaz, ha mások kedvét lesed.
A bűnbánat alapfeltétele, hogy lelkem mélyén elfogadjam, tévedtem. Sajnáljam, hogy ezáltal valakit megbántottam, és ha ez a bűnbánat őszinte, akkor egyértelmű, hogy nem fogom máskor ezt tenni. A bűntudatra, lelkiismeret furdalásra semmi okom. Attól senkinek nem lesz jobb.
Itt őszinte elfogadásról van szó, nem arról, hogy kigondolom, ha azt mondom az Atyának, bocsi, igazad volt, fogadj vissza béresnek, és közben abban reménykedem, hogy hátha megesik a szíve rajtam, vagy lesem, hogy mikor téved a bátyám, hogy akkor majd hátha én kerülök az Atya kegyeibe.
A kulcs, hogy a tékozló fiúnak volt bátorsága követni a saját vágyait, kételyek nélkül.
Amikor rájött, hogy tévedett, akkor manipulálás, szemfényvesztés, hamis alázat nélkül képes volt kimondani: Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened.
Ilyen egyszerű, nem kell a földön csúszni, megalázkodni, csak őszintén belátni, hogy tévedtem, és odaállni a másik ember elé, az Atya elé, és ezt elmondani.
Az Atya abban az esetben, ha őszinte a megbánás, mindig visszafogad.
Az emberek nem biztos, attól függ ők hol tartanak, de az már nem is a te dolgod.
A te dolgod annyi, hogy legyen bátorságod a jussodat kikérni, és vágyaid szerint élni, ha tévedtél akkor legyen bátorságod beismerni emelt fővel.
Ádám és Éva bűne sem az volt, hogy emberként vágytak arra, hogy olyanok legyenek mint az Isten, hanem, hogy utána nem volt bátorságuk ezt így elmondani. Hazudtak, hárították a felelősséget, asszonyra, kígyóra.
Nem az volt a bűn, hogy ettek a tudás fájáról, emberként mi sem természetesebb, mint az, hogy van sötét oldalad is, hanem, hogy azt választották az élet fája helyett.

A BŰN nem az, hogy eszel a tudás fájáról, ember vagy, a bűn az, ha nem vállalsz felelősséget ezért a tettedért.
Ha keresed a felelőst, ha meg akarod úszni, ha hülyének nézed az Atyát, a másik embert.
A bűn az, hogy nem hiszel az Atya jóságos szeretetébe.
Azt hiszed, hogy okossággal megúszhatod.
Azt sulykolják belénk, az a felelősségvállalás, hogy, ha már eltékozoltad a vagyont, akkor vállalod a felelősséget, és méltóságteljesen éhen halsz. Én legalább is azt hittem.
Azért mondtam el neked ezt a történetet, mert én már öreg voltam amikor megértettem, hogy a felelősségvállalás ott kezdődik, hogy őszintén belátom, hogy tévedtem, és van bátorságom oda állni az elé akivel szemben tévedtem.
Az, ha éhen halok inkább mint hogy mindenki megtudja rosszul döntöttem, az pont a gőg, a nagyfejűség, a megmutatom én, a csak azért is, csak azért sem, a felfuvalkodottság, hogy csorba esik a vélt tökéletességemen.
Pont nem az alázat, hanem, a büszkeség.
A felelősségvállalás nem jelenti azt, hogy megúszom a következményeket, lehet az ember aki elé odaállok nem tud megbocsájtani, de ha valóban beláttam, megbántam amit tettem akkor őszinte szívvel tudom fogadni, hogy itt a fiú szerepet bizony eljátszottam.
Anélkül, hogy keresném, hogy azért tettem mert, igaz, hogy ezt tettem, de…
Nagyon nehéz itt megállni, nagyon nehéz a beismerő vallomás után megállni, nem magyarázkodni, nem hárítani, nem hasonlítgatni hogy esetleg más mekkorát tévedett.
Ekkor jöttem rá, hogy én életemben még soha semmit nem bántam szívből.
Semmiért nem vállaltam felelősséget.
Ezt ne úgy értsd, hogy felelőtlenül, vígan éltem az életemet.
Szenvedtem kegyetlenül, féltem, szigorú szabályok szerint éltem, hagytam hogy megalázzanak, mindig beértem kevesebbel, csak semmi nem volt őszinte.
Mindezt még csak nem is egy majdani jutalom, hanem a büntetés megúszása miatt. 
Amit bűnbánatnak neveztem, igazából félelem volt, féltem hogy az Isten megbüntet. 
Próbáltam eltitkolni, kozmetikázni, bebizonyítani, hogy más volt az oka, hogy nem volt lehetőségem másként tenni.
Ruháimat szaggattam bánatomban, de egy pillanatig sem gondoltam jogosnak, csak azért tettem, hogy az Atya könyörüljön meg rajtam és ne büntessen még jobban.
Volt, hogy könyörögtem a bocsánatért, de csak azért mert nem bírtam elviselni, hogy valaki haragszik rám. Az sem számított, ha a másik ember tévedett, a lényeg az volt, hogy nem bírtam elviselni, van, aki nem szeret. Akartam, hogy szeressenek, lássák ártatlanságomat.
Látszólag elismertem, hogy már csak a béresek helye illet meg, de nem volt igaz, irigykedve néztem, hogy ki miből mennyit kap, és meg voltam győződve, hogy többet érdemlek.
Féltem az istentől, de akkor hogy is tudtam volna fogadni a szeretetét? Még vele is versenyeztem. Olyan ártatlan, tökéletes akartam lenni mint ő. Miközben azt éreztem, hogy semmit sem érek, párhuzamosan ott volt bennem az is, hogy istennek képzeltem magam. 
Sajnáltam magam, szégyenkeztem, hogy rosszul választottam, nem volt nyerő a kaparós, és most akkor kellemetlen napjaim lesznek. Sajnáltam magam, haragudtam magamra, hason csúszkáltam a bocsánatért, de a lényeg, hogy a félelem, a megúszás volt a mozgató rugóm, nem a megbánás, felelősségvállalás, szeretet. Én azt hittem, hogy ez a bűnbánat. Pedig ez is csak arról szól, hogy szegény én, nem vagyok tökéletes.
Hihetetlen, hogy a sok műsor helyett csak annyit kellett volna, hogy igen, megtörtént, igen én tettem, igen, tévedtem,
szívből sajnálom.
Ha kénytelen voltam beismerni, akkor beismertem, de kimagyaráztam
Elhitettem, hogy azzal, hogy inkább éhen halok, viselem a következményeit, pedig nem, az önbüntetés, soha nem bűnbánat, a félelem a büntetéstől nem bűnbánat, csak manipulálás, hogy ha szorgosan csapkodom az ostorral a hátamat, hátha megúszom azt, hogy szívből mondjam, nem vagyok Isten, tökéletlen vagyok, és emberként, ez így van jól.

Az emberek vagy meg tudnak bocsájtani, vagy nem, de az Atya csak arra vár, hogy legyen bennünk bátorság és bölcsesség visszajönni. Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened.
Ezt még az Isten sem tudja helyettünk megtenni.
Hiába akar visszafogadni, ha mi elbujdosunk hamis felelősség vállalásként.
Hihetetlen erő, bátorság kellett ahhoz, hogy a tékozló fiú hazamenjen. Hit, az Atya szeretetében.
Embertársainktól ne várjunk feloldozást.

Van a két fiu. Tulajdonképpen mindketten azt hiszik több jár nekik, csak a tékozló fiú ezt ki is meri mondani. Mer „bűnös” életet élni.
A nagyfiú nem mer tévedni, „igaz” életet él.
Az első fiú, már hazatalált, a második is elindul a történet végére, annyira igazságtalannak érzi a helyzetet, hogy mer lázadni, kimondani, hogy szerinte többet érdemel, ezzel kockáztatva a jófiúságát.
Évekig nem mert kockáztatni, nem merte elhinni, hogy minden az övé.
Emberként csak így fejlődhetünk, ha megismerjük legmélyebb vágyainkat, merjük azokat választani, azzal a kockázattal, hogy lehet rossz döntés lesz.
- Ezzel nem azt akarod ugy-e hitelesíteni, hogy éljünk úgy, hogy nekem minden jár és bármit megtehetek.
- Szó sincs erről. Az igazi vágyak mindig szeretetből fakadnak, csak mint a szobrokról, előbb le kell róluk faragni a felesleget.  
"Minden kőben benne van a szobor, csak a felesleget kell lefaragni róla"  Michelangelo 

kép: Facebook/Szemléletváltás

                                               

beszélgetés az Atyával

beszélgetés az Atyával

               Mindannyian szoktunk fohászkodni, lehet, hogy csak "szokásból, hogy őrizzen meg a kaszástól", de mondjuk: Istenem, segíts! Uram segíts!
De ki az az Isten, ki az az Úr? 
Imádkozom, de nem tudom kihez, keresem, de nem tudom kit.

          
            -Ki vagy, te Uram?
- Vagyok, Aki Vagyok!
- Mutasd magad, kérlek!
- Boldogok, akik nem látnak és mégis hisznek!
- Próbáltam, de nem megy. Hogyan kell?
Akkor azt mutasd meg kérlek! 
Vezess!
- Vezetlek, de te nem bízod rám magad!
- Hogy bízzam rád magam, ha nem tudom ki vagy??? ... és még azt sem tudom, hogy vagy-e...
Látom, érzem a jelenlétedet földön és égen, látom, hallom is amit mondasz, de nem hiszem mégsem. 
Miért? Tudsz ebben nekem segíteni?
- Segíts magadon,  az Isten is megsegít!
- Értem, próbálok mindent, azért vagyok most is itt.
Kérlek gyere, töltsd meg a bennem lévő kínzó ürességet szereteteddel!
- Itt vagyok!
- Miért nem érezlek?
- Mert ragaszkodsz a szenvedéshez.
- El tudom engedni?
- El. 
- Hogyan?
- A tettek mezejére lépsz, cselekszel.
- De mit?!
Folyton itt akadok el. Ez a legborzasztóbb. 
Itt vagyok, gyönyörű helyen, minden adva van, mit szem, száj kívánhat. 
Rengeteg időm van, hogy azt tegyek amit szeretnék. Hoztam futó cipőt, ide cipeltem, imádok az erdőben futni, de nem mentem ki futni. 
A gondolat, hogy bármit is megtehetnék amit szeretnék, megbénít! - így nem teszek semmit.
Itt akadok el mindig, előkészítem segítségeddel, az angyalok segítségével, megteremtem a körülményeket, és amikor minden adva van, csak egy mozdulat, egy lépés kellene (vagy lehet egy ugrás?), akkor mélységes szomorúság, értelmetlenség, minden mindegy, vagy ami még rosszabb elviselhetetlen félelem tör rám.
Ez a baj otthon is. 
.....Hallgatsz még Uram?
- Igen, figyelek.
- Atyám, én annyira félek!!!!!!!!!....
- Itt vagyok.
-  Hol?
- Itt, benned, körülötted.

- Miért nem érezlek?!
- Érzel.
- Akkor mire jó ez a cécó?
Szívesebben vagyok rabszolga mint szabad ember.  Amíg szolgálhatok, addig van értelme. Amikor csak a magam örömére tennék valamit, értelmetlen lesz minden.
Mit mondtam?
Épp azon morfondíroztam, hogy milyen Isten vagy, ha dicsérni kell téged, ha még téged is az éltet, hogy dicsőítsenek, szolgáljanak neked, akkor mit vársz tőlünk, emberektől?
Azt éreztem, hogy feltételhez kötöd a szeretetedet, ha dicsérlek szeretsz, ha nem, akkor megszégyenítesz.
Ettől dühös lettem, csalódott, és nagyon egyedül éreztem magam.
Tudom, amikor én beszélek is te beszélsz általam, de hagyod, hogy mondjam a magamét.
Nekem kell rájönnöm, nekem kell megtaláljalak. 
- Nem, már tudod, már rájöttél, már megtaláltál. 
- ?????
- Meg kellene élned, ennyi hiányzik. 
Csak a te szavaidat ismétlem, leírtad már tegnap is, és még sokszor előtte. 
Tudod, hogy én sem az öncélú dicséreteitekre szomjazom, hanem arra, ahogy általatok látom, hogy mindaz amit alkottam, az egészen jó.
Nem azért teremtettelek, hogy véres verítékkel engem szolgáljatok, magatokat sanyargatva engem dicsőítsetek. 
Hamis az ilyen dicsőítés, hazug.
Azért teremtettelek, hogy a bennem lévő határtalan szeretet általad is kiáramoljon a világba, minél több a boldog ember, annál nagyobb az én dicsőségem, de ha téged ez a kifejezés zavar, mondhatom, hogy az örömöm nagyobb.
Azért vagytok, hogy örömben, szeretetben, bőségben éljetek, mindenetek adva van.
- Akkor miért pont akkor vagyok a legüresebb, amikor a bőséget élhetném meg?
- Mert amiről te beszélsz az épp a szűkség, a kétség az egység helyett.
- ?
- Meg akarod magadnak tartani, birtokolni, kisajátítani.
- Tudom, azt érzem, hogy még mindig nem elég.
- Nem is lesz elég, ha csak magadnak akarod.
 Áramoltatni kell, és igen, ahogy áramlik rajtad keresztül, úgy nő az én dicsőségem.
- Én Veled versenyzek Atyám??
Tökéletes akarok lenni. Azt akarom az én dicsőségem nőjjön.
Pedig azt hittem, már kezdtem érteni az alázatot. 
Úgy fogalmazok, hogy pont annyinak tudjam magam amennyi vagyok, se többnek, se kevesebbnek. 
Nagy lecke volt megtanulni, hogy az álszerénység mögött hatalmas hiúság, becsvágy van, úgy dicsérjenek, hogy még a számat se kelljen kinyitni, anélkül, hogy megmutatnám magam, vegyék észre az értékességemet.
- A tegnapi gondolataidra visszatérve, te írtad le, hogy " aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt" .
Lásd az egészet, ahogy látod is. 
Pillanatnyi hamis örömért, ne add oda a lelkedet.
Minden öröm ami öncélú, az hamis.
Küldetésed van, nem tetszik neked, ellenkezel.
Általad is nő a dicsőségem a világban. Te azt mondtad nem ismersz, nem szólítasz nevemen, pedig egy vagy velem. 
Általad, általatok tudok megnyilvánulni. 
Akinek füle van, hallja meg. 
Neked van füled és hallod is.
Engedd el a bálványt.
- ?
- Önmagadat, testedet, fizikai porhüvelyedet és annak múlandóságát helyezted az örök élet helyére.
Azt akarod, hogy örökké éljen a tested, mindig jól járj.
- Tudom, sajnos ez igaz.
- Pedig az örök élet igéi nálam vannak.
Több vagy a testednél, te is tudod.
Fényt kell vinned a világba. 
Abbéli félelmedben, hogy elfogy, letakartad a fényedet.
Csak annyi a dolgod, hogy égj, ragyogj, és ne sajnáld másoktól, hogy ők is kapnak belőle, esetleg fényednél rövid idő alatt meglátják az ösvényt, amit te évtizedekig kerestél. 
Ha letakarod a fényedet, akkor te is csak sötétben tapogatózol, és csak belülről feszít.
Felelősséged van, nem tehetsz úgy, mintha nem hallanál.
Célja van az életednek.
Igen, az én dicsőségemet hirdetni.
Mielőtt elzárkózol, mondom, hogy ez azt jelenti, hogy a világ egy jó hely, szeretettel telve, egységben, és tudod a mustármagot...
A szenvedés ebben az értelemben ahogy te szenvedsz, értelmetlen.
Csak a kereszt hordozására kértelek, nem arra, hogy hason csússzál, de te ha nem épp hason csúszol, akkor elszállsz a saját nagyszerűségedtől. 
Én alkottalak, tényleg nagyszerű vagy, de mint mondtam, ÉLETEDNEK CÉLJA VAN.
Ürességed onnan ered, hogy önző módon, csak magadnak akarsz mindent. 
Futni, hogy csinosabb, szebb legyél. Értelmetlen, de futni, hogy tested, lelked, szellemed felüdüljön, egészséges legyen, hogy nagyobb erővel hirdesd az én dicsőségemet, az már más.
Látom, még mindig a homlokodat ráncolod.
Hatalmas vagy, Isten gyermeke vagy. 
Atyád vagyok, mint minden teremtménynek.
Neked van füled, hallod, ezért célod, felelősséged is van a hatalmad mellé.
NEM ÖNCÉLÚAN, A DICSŐSÉGEMRE HASZNÁLD.
- Mit tegyek, Atyám?
- Fejezd be a rinyálást, ÉN, ÉN, ÉN...
Nézz körül. Hálával és szeretettel. Köszönd meg, ami körülvesz.
Tudod, ez is a kedvenced: a szolgaság öncélú, mert nem szeretetből fakad, szeretetet, dicsőséget vásárolsz magadnak. 
A szolgálat az önzetlen, de nem hoz feltétlenül rajongókat.
Tudod mi a szolgálat, szolgálj. 
- De hogyan?
Jó, tudom, hülyeség már megint.
- Ja, és a szeretetem feltétel nélküli, akkor is szeretlek, ha teszed a süketet.
- Akkor miért van bűntudatom?
- Mert többre vagy képes.
- Mit szeretnél általam cselekedni ATYÁM?
- Már mondtam.
- De hogyan?
- Azt is elmondtam...
- Mitől múlik el az ürességem?
- Tudod ezt is.
Kétségek helyett az egység. 
Szolgaság helyett a szolgálat.
Önzés helyett a szeretet. - de ez mind ugyanaz.
Isten dicsőségére, egy nemes célért ajánld fel mindazt amit teszel. 
- Atyám, bocsásd meg, de ezt még emésztenem kell.
- Tudom, de örülök, hogy beszéltünk. 
- Szeretlek, Apu!
Hánynom és bőgnöm kell, hogy ezt mondtam. 
Miért nem hiszem el, hogy szeretsz?
- Mert akkor megszűnik a kétség, egy leszel velem, és félted, hogy az egyéniséged megsemmisül. 
Jó úton jársz lányom, csak így tovább.

..........
...........

- Atyám! Még itt vagy?

- Veletek vagyok a világ végezetééig.
- Akkor még kérdezek. 
Tudom a válaszaid mind az én szavaimmal vannak, azt ismétled el amire magamtól is már rájöttem. 
Viszont van egy fontos különbség!
Az én szavaim hasítanak, zajosak, kérdeznek, felkiáltanak, parancsolnak, nagyon akarnak, számonkérnek, szidnak, tagadnak. 
Te mindent kijelentő módban fogalmaztál, megengedően, elfogadóan,  hatalmas érzelmi töltet nélkül,  mégis szeretet és türelem sugárzik minden szavadból.
Miért van az, hogy én jöttem rá, és mégsem hiszem? 
- Elmondtam, mivel félsz, hogy akkor megsemmisülsz.
Egy vízcsepp vagy, és az akarsz maradni, pedig vár a tenger. 
A vízcsepp egyedül elpárolog, semmivé foszlik, de tudatodnak mégis kedvesebb, és harcolsz a megsemmisülés ellen. Ez egy reménytelen harc, a különálló vízcsepp bármennyit is harcol, véges életű. Te ebbe az elkülönültséged fenntartását és megőrzését célzó harcba fekteted minden energiádat, az az illúziód, hogy így megmented az életedet. 
Pedig  " aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt", már mondtam, te is mondtad. 
A másik lehetőség, hogy beleolvadsz az óceánba. Ez az útja, hogy megismerd az örök életet, de számodra ez egyenlő a halállal, te ez ellen küzdesz. 
Te leszel a teljes óceán, de nem leszel egy különálló vízcsepp. 
Ezt a különállóságodat, különlegességedet félted, de így nincs egy nyugodt perced. 
A kétség gyötör, az egységtől félsz, és nem tudod hová menekülj.
Szeretnél engem megismerni, szeretnél egy lenni velem, közben azt kéred, ezt a mostani formádat tartsam meg örökre. 
Azt kéred örökre elkülönült légy, miközben minden sejted az egységre vágyik.
Kapcsolataidban is pontosan azt hiányolod, hogy nem érzed az egységet, hogy nem tudtok egy emberként tenni bármit. 
Pont azt félted, ami az akadály. 
- Igaz, de számomra ez egyenlő a megsemmisüléssel. 
- És mégis, ha eljött az idő, ezt neked kell meglépni. 
Szabad akaratod van, nem tudom helyetted.
- Annyira félelmetes. Annyira azonosítottam magam a korlátozó hiedelmeimmel. 
E mellett még bűntudat is gyötör, tudod a tálentumok, amiket elástam...
- Nyisd ki a kezed, engedd el, amit oly erősen markolsz. 
Már vérzik a kezed.
- Nem merem Atyám, nem merem!
Mondom, hogy hiába ismétlem, hogy a hajam szála sem görbül a tudtod nélkül, visszajutok oda, hogy mégsem hiszem.
Beszélek veled, és mégsem hiszem, Kányádi szavai járnak a fejemben:
"Uram, ki vagy, s ki mégse vagy,
magunkra azért mégse hagyj,
ajtódon félve kaparász,
kis szárnyával e kis fohász,
gyermeki hangon gügyöget,
dicsértessék a te neved"
- Tudom, te kapaszkodni tudsz és kételkedni, eltaszítani.
Látod, hogy nem működik, próbáld ki a bizalmat, az egyenrangú kapcsolatot, a szeretetet.
- Bár tudom, hogy hülyeség, mégis kontrollálni szeretnék mindent is. 
A nagy kétségem, egyik pillanatban én vagyok a porszem, amit a szél kedve szerint hordoz, másik pillanatban neked is meg akarom mondani, hogy mit tegyél és mikor. 
De még ez is elviselhető lenne, ha tényleg hinném, hogy létezel. 
Mit mondtál, miért nem hiszem?
- Mert akkor azt is el kellene fogadnod, hogy én vagyok a Teremtőd, Atyád, Istened. 
Hogy van egy teremtett világ, ahol Isteni rend működik, és hogy te nem a világ közepe vagy, hanem csak egy csepp a tengerben. 
Amíg nem hiszel bennem, addig Istent játszhatsz. Még ha szenvedsz is, de végül is a te forgatókönyved alapján történik mindez. 
A hangsúly nálad a TE szón van. Azt hiszed, ha Te tudsz maradni, akkor megmenekítheted magad, de látva a halált, tudod, hogy nem, innen jön a félelem, az elveszettség, annak az érzése, hogy minden értelmetlen. ... és mégsem adod fel, szorítod. 
Nincs egy perc nyugtod. 
Tudod, ha beledet nem tekeri az éhség, ha nem robotolsz, szolgáskodsz, akkor az enyészet nyugtalansága szorongatja a lelked. 
Akkor veszekszel, eszel, problémát keresel, bármit amit már próbáltál és túlélted, még ha fájdalmas is, csak elterelje figyelmedet a nagy hiányérzetről. Pedig ezekkel épp rombolod isten templomát. 
Ha már mindenképp kell a figyelem elterelés, akkor keress valamit, aminek valami haszna van mások számára, vagy legalább nem ártasz magadnak. 
Ha valami hasznost teszel, jobban érzed magad, és ha úgy teszel hasznosat hogy nem csak a magad, de mások javát is szolgálja, már el is tűnt az üresség. 
A figyelem elterelő függőségek közül talán a legkevésbé ártalmas, ha robotolsz, ha szeretetért is cserébe, de teszel valamit másokért. 
Ha robotolsz, elégedett vagy magaddal, hogy milyen ügyesen robotoltál, pedig nem erre teremtettelek. 
Társak vagyunk a teremtésben, de te nálam is nagyobb szeretnél lenni. 
Tudod, nem bírod elviselni, hogy nem vagy tökéletes.
- Kezdek belefáradni.
Mit ajánlasz a gyötrődés helyett?
- Engedd el e hiú vágyadat, hogy még nálam is jobb legyél. 
Fogadd el emberi mivoltodat, de ne ragaszkodj ehhez sem. 
Szeretlek, nem bűnös vagy, csak ember, aki tökéletlen, pont az elkülönültsége miatt.
Félsz visszatérni az egységbe. 
Emberként akarsz tündökölni. 
Megteheted, de csak velem együtt és általam. 
Ajánld fel szenvedéseidet, vívódásaidat a világ jobbá válásáért.
Mint mondtam, jó amit teszel, csak a szándék, az indíték nem helyes. Ez korlátoz.
Láss túl a kis életeden, lásd a nagy egészet. 
Fogadd el, hogy egy fénymunkás vagy. EGY a SOK közül, és tedd a dolgod. 
Mielőtt megkérdeznéd, hogy mi a dolgod, fogadd el, és utána az út is megvilágosodik. 
Sírtál egyik nap a Bazilika harangját visszhangzó téren amikor olvastad:
EGO SUM VIA VERITAS ET VITA
Cselekedj, mindenre tudod a választ. 
ÉN VAGYOK AZ ÚT,  AZ IGAZSÁG ÉS AZ ÉLET
TUDOD, CSAK EGY IGAZSÁG VAN,
A SZERETET,
A TÖBBI TŰNJÖN BÁR KELLEMESNEK, VAGY KELLEMETLENNEK, CSAK ILLÚZIÓ.

Normális

Normális

Hivatásomból adódóan egyre gyakrabban találkozom kétségbe esett emberekkel, akik minden egyes nap megküzdenek a saját belső démonjaikkal, és ha ezen túl vannak, akkor megjelennek a külvilágban a jóakaró, normális emberek. Ezek a jóakarók egy része segíteni próbál nekik, elmondja, hogy milyen egyszerű lehetne, csak el kell engedni, fölé kell emelkedni, azt a világot éled, amit te teremtesz magadnak. Te hoztad létre, meg is tudod szűntetni, nézz már magadba. A másik csoport, nem is titkolja, a megvetését. Szól, hogy hány ember beteg, nyomorog, háborús övezetben él, és mégsem nyavalyog ennyit, szedje össze már magát. Na, egy-két ilyen találkozás után emberünk reggeli munkája nyomtalanul elszivárog, kezdheti előlről, csak most már bűntudattal és irigységgel is bővült a benne lévő negatív érzés. Nézzük röviden, mi a gond ezekkel a segítő szándékú tanácsokkal, vagy az úgynevezett építő kritikával. Társadalmunkban a normális ember ok nélkül nem nyavalyog, ha mégis, akkor nem normális, megbélyegzik, szidással, fenyegetéssel próbálják jobb belátásra bírni. Az a gond, hogy bármennyire is igaz, hogy azt a világot éljük amit mi teremtettünk a belső világunkban, a külső események a belső képeink kivetülése, egy embernek aki akut fázisában van egy belső viharnak, átalakulásnak, a fenti nagy igazság folyamatos hangoztatása barát, családtag, segítő szándékú ember részéről, évekre kitolhatja a helyzet megoldását. Miért? Mert pontosan arra lenne szüksége, hogy valaki elfogadja, ott ahol van, úgy ahogy van, megtartsa addig amíg meg tud kapaszkodni, amíg meg tud állni a zuhanórepülésében, a nélkül, hogy szégyenkeznie, magyarázkodnia, megfelelni kellene.

Mert nem bírjuk elviselni, elfogadni, ítélkezés nélkül megtartani az éppen véres belső küzdelmet folytató embert. Mert az nem normális, mert az a normális, hogy elfojtom, lenyelem, csak azért is, csak azért sem, de teszem azt amit elvárnak tőlem. Nem mutatom a gyengeségemet, mivel az a normális, hogy motivációs trénerek által elvarázsolva, még több erőbedobással próbálunk ezer százalékban teljesíteni, hogy befogadjon a normális társadalom. Hogy ezek nem is az én belső céljaim? Mit számít, simogat az elismerés, hogy vagyok valaki, hogy jó vagyok. Az a normális, hogy az élet egy sikersztori, ha mégsem, akkor hazudok, megtévesztek, tanácsadók megmondják, hogy tudom még jobban megerőszakolni magam. Pedig még Pelikán elvtársnak is megmondták, hogy az élet nem habostorta, ennyit kellene elfogadni, hogy egyszer fenn, egyszer lenn, és aki lent van látszólag ok nélkül ne legyen a leprások szigetére űzve, mint valami, ami nem normális, sőt veszélyes. Épp egy feladatával küzd meg, épp bevállalt egy szint ugrást. A" normális" társadalom számára veszélyes, mert a lelke mélyén emlékezteti a normális embert is, arra, hogy neki is van néhány vadállat a belsejében, amit kemény láncokon tart, de akkor is ott vannak. Hogy ennek a sok elfojtásnak testi tünetek a következményei, sebaj, a testi betegség az normális, ja, csak ne legyen fertőző, egyébként, senki nem fog egy bénult embert rugdosni, hogy keljen már fel, csak akarni kell. Akkor miért kell egy érzelmileg lefagyott, cselekvésképtelen embert megbélyegezni? Rugdosni azzal, hogy tegyen már valamit, hogy csak akarni kell... Aztán jönnek azok a segítők, akik hókusz pókusz, pillanatok alatt mindent is megszűntetnek. Minden egyszerű, csak el kell engedni a rosszat, megtölteni a helyét fényes jövővel, és kész. Szegény emberünk viszont nem ott tart. Csak az önértékelése csökken itt is, az irigysége nő, a bűntudata. Mindkét segítő szándék a legalacsonyabb rezgésű energiákat aktiválja benne. Túlzásokat lefaragva, mindkét módszer, a motivációs tanácsok és a spirituális elengedés, tisztítás is szükséges, és eredményes, csak ahhoz előbb az emberünket olyan állapotba kell hozni, hogy tudja mindezt befogadni. Igen, valóban vannak emberek aki háborús övezetben nap mint nap életveszélyben vannak, ahhoz képest "csúnya" dolog az örömök terített asztala mellett nyavalyogni, mert ugye a kutya es jó dógába veszik meg, vagy menjen kapálni, akkor nem lesz ideje nyavalyogni.
Igen, a munkaterápia nagyon jó, de ha az ember céltalanul egész nap kapálgat, napszúrást kap vagy a dereka fájdul meg.
Nem a kapálás a lényeg, hanem a cél, az, hogy tudja miért teszi, és bevállalja, saját döntése, hogy most valami érdekében ami előbbre viszi, tudatosan bevállalja, akkor is, ha nehéz.
De ehhez a bevállaláshoz kell látnia, hogy van értelme számára annak amit tesz, és egyeznie kell a belső céljaival. Az sajátjával, nem a társadalmi elvárásokéval.
A közvetlen életveszély felülírja az elbaszott mintákat, miszerint ez normális, ez nem, ezt kell tenned, hogy szeressenek, teszed amit tudsz, hogy túlélj.
A háborús övezetből el lehet menekülni (és nem bagatellizálni akarom a helyzet súlyosságát), a problémára megoldást tudsz találni, de mit tegyen az az ember aki ok nélkül éli át a folyamatos életveszély érzését, belül folyik a háború. Hová meneküljön? Saját maga elől elég nehéz az embernek elmenekülni.
Alkohol, szex, drogok, társadalmi siker, pénz, hírnév?- mind pillanatnyi enyhülés.
Barátokhoz? - elmondják a fenti tanácsokat.
Családtagokhoz? - azok megijednek, elutasítóan, vagy túlkompenzálva reagálnak
Tudja, hogy nincs oka így érezni magát, nem talál megértésre, minél tudatosabb, hogy ő maga tetemtette és meg is szűntethetné, annál jobban belekeveredik az emberi szabad akarat általi teremtés gyötrelmeibe.
Mi a megoldás? - hát persze hogy az, amit a spirituális segítők és a motivációs trénerek mondanak, csak előtte van néhány lépés, anélkül a motiváció megöl, a spirituális segítés jó esetben olyan mintha a szűrőt szeretné vízzel teletölteni. Mi kell ennek az embernek? Teret adni annak amit megél. A társadalom, de ő maga sem tartja elfogadhatónak, sőt ő maga kérdőjelezi meg a saját érzéseit. Ítélkezés nélkül elfogadni az állapotot amiben van. Egyedül ezt nagyon nehéz. Itt kell a segítség. Hiába beszélünk az elengedésről, nem tudjuk mindaddig, amíg nem fogadtuk el sajátunkként azt amit el akarunk engedni. Nem tudok valakinek megbocsájtani mindaddig amíg azt mondom, hogy én nem is haragszom, mert leszarom, vagy mert én olyan megvilágosodott magas rezgésű vagyok, hogy fölötte állok az efféle emberi gyarlóságoknak.

Szerintem egy magas tudatossági szinten lévő ember ugyanúgy dühös lesz ha bántják, de pillanatok alatt tudatosítja, megéli, elengedi. Nem lehet a középső fázist átugrani. A megélést, azt hogy ember vagyok tehát emberi érzésekkel ebben a fizikai testben, igen ezt érzem, nem minősítem, tudomásul veszem, elengedem. Csak azt tudom elengedni amit megfogtam, tudomásul vettem, hogy a részem. Viszont ha tagadom, mert ijesztő a környezetem számára, vagy én is azt gondolom nem normális amit érzek, nem tudom elengedni. Szóval emberünknek ahhoz, hogy tovább lépjen egyszerűen csak szeretettel teli, ítélkezés mentes elfogadásra van szüksége, és erre a legnehezebb embert találni, aki képes szeretetben megtartani. Szükség van olyan közösségekre, ahol megtartanak amikor magad elől menekülsz. Ha sikerült megkapaszkodni, következik a benned lévő szörnyek ítélkezés nélküli beazonosítása, megélése, elengedése. Szintén önismerettel a családi minták azonosítása, megélése annak hogy éveken át áldozata voltál a rendszernek, majd a saját magad áldozata. Mindezt tudatosítás, felelősség vállalás, felelősség visszaadás, nem bűnbak keresés érdekében. Megélni, teret adni a belső gyermek érzéseinek, akkor is, ha felnőttként már nem tűnik ésszerűnek. A belső gyermek pofont már eleget kapott, nem kell abból már neki, ő a szeretetedre vágyik, amit már csak te tudsz megadni neki. Jól jön egy külső segítő, megtart, de a munkát neked kell elvégezni. Felismered, teret adsz az érzéseidnek, ítélkezés nélkül, elengedsz, megbocsájtasz, meggyászolod azt amit már sose kapsz meg. Amikor már tudod ki vagy, szeretett és nem szeretett tulajdonságaidért felelősséget vállaltál, van egy célod az életben, akkor jöhet a teremtés. Miután elengedted mások elvárásait, előfordulhat, hogy még rosszabb, semmi célod nem marad. Célt kell találni az életednek, utána jöhet a motivációs tréner és a pozitív teremtés. Mindezt csak egy elfogadó szeretetteljes légkörben lehet, ahol nincs verseny, ahol nem érzed azt, hogy uramisten, én még csak itt tartok, ahol el lehet fogadni, hogy igen, minden embernek vannak megoldandó feladatai, nem kell még szégyenkezni is, mert volt bátorságod az érzelmi viharba belemenni még mielőtt társadalmilag elfogadott normális betegségként figyelmeztetne, hogy valamit változtatni kell.

Kergetőzzünk! Fel ne add! Kérlek...

Kergetőzzünk! Fel ne add! Kérlek...

 Rég nem írtam Pisszről és Lépről, aki kíváncsi kik ők, megtalálja régebbi bejegyzésekben, de ez most mindegy is.

Kettejük kapcsolatáról írtam, az ellentétek vonzzák egymást, hosszasan tudják egymás életét "izgalmassá" tenni. 

Olyan mondás is van, hogy similis simile gaudet, hasonló a hasonlónak örül...

Mi is van tényleg akkor, ha két (Pirosszőnyeg ) Pissz, kezd örülni egymásnak...

Ez a Lépesnél is bonyolultabb, itt aztán tényleg semmi nem az, aminek látszik. 

Az első pillanatban van egy igaz pillanat, amikor örülnek egymásnak.

            Pissz a csupa szeretet, akinek minden vágya az hogy szeressék, szeressen, csak szegény mindig lépre megy. 

Azt hiszi, hogy erre a nagy szerelemre vágyik: (itt hallható): Every time you touch me 
csak Lép képtelen az intimitásra, e miatt szenvedés az ő élete. 

Lássuk mi lesz, ha mellé pártol a szerencse és egy Pissznek kezd örülni. 

Kb. ezt játsszák, míg valamelyiknek el nem fogy a türelme, önismeret útján rájön, hogy mit játszik, vagy valamelyiket el nem szédíti egy Lép : (itt hallható): Várj még

Amelyik pillanatban őszinte párbeszéd indul meg kettejük között, a játszma véget is ér, csak eddig az őszinteségig nehéz eljutni, elvégre nem a partnernek hazudnak.
Magukat ámítják, és szent meggyőződésük, hogy mindig az igazat, csakis az igazat mondják. 



            Legkönnyebben úgy tudom bemutatni ezt a kapcsolatot, ha a képzeletbeli Pisszek egyike, kezd rálátni a saját működésére.

Kedves a szívének a másik, ezért megosztja vele őszintén, hogy mire jött rá, hátha a másik is magára ismer.

Kedves Pisszem!

Ismered a viccet?

Mi az, csontváz a bokorban? - A tavalyi bújócska győztese.

Belefáradtam a bújócskába. meg ilyen áron győzni sem akarok.

Nem akarunk egymástól semmit.
Aztán keressük egymás társaságát.

Vonzódunk egymáshoz, de ellenállunk.


Érezzük az ellentmondást, megpróbálunk erről beszélni, aztán arra a következtetésre jutunk, hogy nem akarunk semmit, de már abban a pillanatban elindul a kergetőzés, bújócska. 

Hamiskás pillantás, kapjál el, ha tudsz, és már futsz is, közben hátra pislantasz, fel ne add, gyere...

Elbújok, de te keress, ellenállok de te ostromolj, hátha egyszer nem állok ellen...

Találkozzunk, de véletlenül... 

Nem, nem akarok tőled semmit, csak véletlenül összefutunk....

Ha megkérdem, hogy azért hívsz mert hiányzom, neeem, hová is gondolsz....
Nincs itt semmi, csak gyere.... jó lesz...

és pont, pont, pont ... nehogy már valami egyértelmű legyen...
Nem lehet téged ezzel szembesíteni, bezárkózól.

Ha X idő után, már értelmetlennek tűnik ez a sok huzavona, rákérdek, akkor most mi van? - akkor megölöm a pillanatot, mert türelmetlen vagyok, mert nem hagyom, hogy zavartalanul játszd a várakozás, vágyakozás játékát, mert olyat képzelek bele, ami nincs is ott, rámpirítasz, hát nem megbeszéltük...semmi....

Szép a vágyakozás, várakozás, de meddig?
Ha azt mondom nem igaz, hogy nem akarsz semmit, akkor tiltakozol. 
És igazad van, tényleg nem akarsz semmit...
Semmit amiben én mint személy fontos vagyok. Nem akarsz te velem kapcsolatot, semmit nem akarsz, csak
ezt
a
játékot.

Ahogy borzolja az idegeidet,
hogy létezem,
ha rám gondolsz,
ahogy vágysz rám,
ahogy örülsz ha látsz,
ha hallod a hangomat,
ahogy eljátszol a gondolattal, hogy milyen lenne ha elcsábítanálak és te nem tudnál ellenállni...

Az nem szerepel a forgatókönyvedben, hogy te csábítasz, elvégre nem akarsz semmit, ahhoz már egy akármilyen döntés kellene, felvállalás.
Nem, te nem csábítasz, legalábbis nyíltan nem, burkoltan annál jobban. 
Csak így lehet eljátszani, hogy esetleg áldozatul esel, elcsábítalak, mégsem tudsz ellenállni, de a felelősség így már nem a tied, döntés nélkül megúsztad. 
Kecske is...káposzta is...
Meg is kapod amit akartál, de a következményektől mentes vagy, megmondtad, hogy te semmit nem akarsz, én erősködtem. 


Rájöttem, te tényleg csak ennyit akarsz.
Semmit

Gondoltam írok neked, beszéljük már meg, hogy azért találkozzunk, mert szeretnénk találkozni, egy határozott szó és ott vagyok. 
De nem, csak ez a macska egér játék.
A lényeg a vágyakozás, kapcsolat nem kell.
Ebbe belefáradtam.

Nincs szükségem egy ilyen emberre...

Milyen emberre?

Bocsánat, egy szűzkurvára....

Nem tudod az milyen?
Szende,
ártatlan, jó lélek,
észre sem veszi, hogy kelleti magát. 

Mindene a csábítás, és hogy kelljen.
 
Ha ez megvan akkor hátralépik, pihen, akkor lépik ismét ha a másik ki akar szállni ...

Kívánjuk egymást mindketten, de eljátsszuk, hogy nincs semmi.

- azt mondtam eljátsszuk? 

Igen
Ja
Én is játszom.
Nekem is megöli az egész varázsát ha előre megbeszéljük, hogy azért megyünk egy bizonyos helyre, hogy .... egymásért...

mert látni akarlak, mert veled akarok lenni, mert hozzád akarok bújni, mert szeretlek...

Szeretlek?
na ne,
ezt nem gondoltam komolyan, csak mondtam

dehogy szeretlek,

 
Elképzeltem, hogy egyszer nem jövök, mozdulj már meg te,
ha kellek. 

Képzeld az volt a kedvesebb forgatókönyv, hogy akkor sajnos vége, mert ha én többet nem jövök, te biztosan rezzenéstelen arccal tűröd, hiányozni sem fogok. 

A másik forgatókönyv, hogy nem akarod te csak úgy abbahagyni a játékot, ha én nem megyek, akkor jössz te...

meglepődtem, ez egyáltalán nem tetszett...

megijedtem, mi lesz, ha tényleg megszeretlek?

Félelmetes...

Mi lesz ha jössz?
akarok én tőled valamit?

Jaa, neeem, csak csábítgatlak én is,  csak kitartóan ostromollak, hogy válassz engem..

Mi történik ha engem választassz?

Fordul a kocka,
én futok,
te kergetsz,
én bújok,
te keresel...

Érted már? 

Hasonlítunk...

Magasról teszünk arra, hogy mi van a másikkal, hódítani szeretnénk, győzni, hogy engem válasszanak, aztán elfutni...

Mint egy 5 éves gyerek aki bájosan kelleti magát a felnőtteknek, játszik a tűzzel, majd odébb áll. 


Nem merek neked szólni, hogy figyu, akkor ott tali, miattad megyek...
félek, hogy ezzel elijesztelek.

Tisztán érzem, hogy azt szeretnéd, hogy
ott tali, csak úgy véletlenül,
aztán csak úgy véletlenől egymással lógunk,
aztán csak úgy véletlenül egymáshoz érünk, szikrázik a levegő, hát persze, hogy az is csak úgy véletlenül,
még az arra járók is érzik véletlenül a feszültséget körülöttünk...

... és érzem a vágyat, hogy egyszer csak úgy véletlenül olyan erős lesz a vonzás, hogy leomlik az a kibaxzott fal, és mi véletlenül egymásba olvadunk, és átéljük a csodát...

Idióta!
- a csoda nem véletlenül történik,
a csodát várni kell, befogadni
a csodát fel kell vállalni, legalább azt, hogy várok a csodára,
felelősséget vállalni...

kockáztatni, hogy nem érte meg....

kockáztatni, hogy közel engedem a másikat, és fájni fog...

s igen, lehet előtte bizonyos döntéseket meg kell hozni, 

amit érzel, ritkán  adatik meg az embernek. Tényleg nem akarod, vagy félsz?
kérdéseket feltenni, miért futok el, ha vonz?hagyd az esti meséket!

azokat csak te szeretnéd elhinni....

Amíg nem vállalsz felelősséget a vágyaidért, addig nem tudnak megvalósulni,
jaa,
hogy nem is akarod,
elvégre azzal nem tudsz mit kezdeni,
csak a vágyak szítása és hűtése a specialitásod...

Kiakadtam, azt mondtam idióta,
ki az idióta?
Te?

... dehogy, magammal vitatkozom,
hasonlítunk, hát nem?

Együtt játsszuk, csak azért én vagyok kiakadva, mert szeretném ha cserélnénk, most egyet te kergess engem, most én bújjak, te keress.

... hát persze, hogy imádom én is a játékot, csak meguntam, hogy mind én kergetlek,
cseréljünk,
ne félj,
nem akarlak megfogni,
attól én is félek...


Jó az nekem is, ha véletlenül talizunk, ott az izgalom, hiába mondanál bármit, érzem a vágyad, ez legyezi a hiúságomat, akarunk mi ennél többet? 
Ott vagyunk, együtt, mindketten érezzük, de úgy teszünk mintha semmi nem lenne. 

Lehet találni különböző jó, logikusan hangzó kifogásokat, búvóhelyeket. Magad elől, vágyaid elől jól elbújni.
Ez megóv a felelősségvállalástól, az elköteleződéstől, a csalódástól, ennek így vége sem lehet, elvégre el sem kezdődött..

Ha úgy megyek, hogy miattad, te meg vársz engem, akkor le van lőve a poén, nincs varázs..
Nekem sem a kapcsolat kell, csak a mintha...
lenne valami
hogy essél hasra, hogy érezd és lásd a nagyszerűségemet, hogy főnyeremény vagyok, még egy ilyen nincs, vágyakozz szaporán....

... kicsit visszafogottabban, na, hát a lényeg pont az, hogy nem lesz semmi, mint egy aranyhal kicsusszanok a kezedből...

...és ha nincs semmi csalódni sem tudunk....

Ha azért találkozunk, mert vállaljuk, hogy hiányzott a másik, akkor sebezhetőek vagyunk, esetlenek, sérülékenyek...

... hát úgy hiányzik egy csalódás, mint üvegesnek a hanyatesés,
ilyenkor már az első pillanatban támadsz, nehogy az istenért még a végén tényleg legyen valami.

Meg hát a vágy, az izgalom is csökken, a húzd meg, erszd meg izgalmához képest, a valódi szerelem kevesebb adrenalinnal jár.

Szóval szidtalak, igazából magammal beszéltem.

Kedvellek,
de megláttam magam, amint a lépteim nyomán kiszárad a fű. 

Vámpírként abból élek, hogy vágyjanak rám, minél több vetélytárs közül sikerül téged kicsábítanom, annál jobb. 

Abból élek, a győzelem mámorából, a rivalizálásból, a csábításból, és ha elcsábultál akkor annyi. 

Tudod...,  Ödipális elakadások...

Pfffuj,
még jó, hogy nem engedtél közel...??

Ne pfujjogtass, csak a tükröd vagyok,...Magadat pfujjogtatod
Hiszen beszéltük, hasonlítunk....
Ja, hogy ebben nem?!

Hát persze, ebben különbözünk, én látom magam a te tükrödben, és azt mondom elég volt,
ha te is bele mersz nézni, akkor szeretettel kezdjük újra.

Ha nem érzed magadénak a tükör felnagyított, karikírozott, eltorzított meséjét, akkor ég veled.

Ettől féltem, ezért nem mertem mondani, mert tudtam ha elmondom, a játék véget ér, többé már nem kergethetlek...

De most elmondtam, senkit nem akarok kergetni, senki ne kergessen...

Félek az álom szebb volt mint a valóság, de felébredtem, döntöttem, rászántam magam arra, hogy megnyissam a szívem.

            Ezek vagyunk, de ha lehetne erről beszélni, lehetne valami szép is, ha volna bátorságunk saját elhatározásból dönteni, vállalva esendőségünket, megállni egymással szemben és azt mondani kedvellek,
nem vagyok szerelmes, nem tudom mi az, eddig mindenféléről hittem, hogy szerelem,
utólag mind kiderült, hogy nem az volt, így nem tudom milyen, lehet nem is létezik,
de ismerve gyenge pontjainkat, szeretném ha közel tudnálak engedni magamhoz,
nem futok el, vagy ha mégis akkor csak emlékeztess, hogy már nem 5 éves vagyok, és visszajövök. 

Akkor ne szólj semmit, csak ölelj át...

Kérdések: Éva levele

Éva levele "Ő egy olyan személy volt, aki menedék és vigasz volt valaki másért. Mégis kialakult egy szép dolog, egy szép játszma. Felvállalt! Ez nekem sokat jelentett. Problémái lettek, családi, ott voltam neki. Így kezdtünk el távolodni:,,most szarul vagyok az otthoniak miatt, holnap beszélünk.” Az volt bennem:,,légy türelmes vele, biztos nem könnyű ez neki.” Aztán jött egy üzenet, hogy hirtelen lett barátnője. Kizártam az életemből teljesen, írva egy üzenetet, hogy köszönöm a játszmát ismét. Ismét, mert ezt már egyszer eljátszottuk, csak nem ilyen szintén. Akkor csak kizárólag ismerkedés volt, aztán mondta van valakije. Oké, persze. Búcsút mondtunk. Most közelebbi dolog volt ez az egész. Szóval megtudtam, elköszöntem, úgy hogy ne adjon neki semmi választ. Gyakran találkoztunk, ahol a barátnője is jelen volt, nem tudták kezelni a szitut: kacagások, összesuttogások. Nem bántott. Haragot éreztem iránta. Gyorsan elmúlt, nagyon. De egy idő után kezdett a fejembe motoszkálni. Olvastam valamiről, amit hozzá asszociáltam. Láttam róla egy képet, megálmodtam. Mai napig ez van. Pedig tényleg könnyen elmúlt minden. Konkrétan nem is nagyon emlékszem milyen is volt vele, pedig egy éves a dolog. Miért jelenik meg? Miért motoszkál bennem, a fejembe, ha tényleg nem érzem fontosnak? A kérdésem felé: miért? Miért nem lehetett őszinte, miért nem mondta el hogy valaki közben lett? Mit nem adhattam meg? Hiányolt valamit? Ezeket sokszor megkérdem magamtól. Vele is megbeszélnék, de félek, meg mi van ha megint csak hazugság? Ezt úgy nagyon lerendezném magamba, csak nem tudom az az egyedüli megoldás, hogy beszéljek vele? Van értelme? Vagy magamba rendezzem le?" Kedves Éva! Először is köszönöm a türelmedet, mivel sok idő telt el a leveled óta, és valahogy nekem nem volt időm válaszolni. Sok részletet kiragadhatnék a rövid leveledből, amire rákérdezhetnék, körbejárhatnánk, de csak forognék a saját gondolataim körül minden kérdés újabb kérdést szülne bennem. Arra gondoltam, mindegy is, hogy mi történt konkrétan ebben a kapcsolatban, inkább azt nézném meg, hogy mi van ebben a levélben, és az mit vált ki belőlem, mint olvasójából és innen tudunk visszakapcsolódni arra, hogy hogyan működsz a kapcsolataidban. Lehet, hogy nem lesz válasz a kérdésedre, de tartok neked egy tükröt, amibe belenézve jobban megértheted a kapcsolataid működését. Elsőként azt nézném meg, hogy mi az a levélben ami belőlem is kiváltotta azt, hogy ne válaszoljak. Hiába értem, hogy mit mondasz, látom a működési módot, egyébként lelkesen körbejárom a problémát, most valahogy nem jön, hogy írjak. Nem tudom mihez kapcsolódjak, ahhoz, hogy: Gyorsan elmúlt, nagyon. vagy ahhoz, hogy: Miért jelenik meg? Miért motoszkál bennem, a fejembe, ha tényleg nem érzem fontosnak? Akkor most elmúlt, vagy ott motoszkál? Tényleg szeretnél tisztábban látni? Ez a kettő természetesen jól megfér együtt, és lehet rajta dolgozni, csak nem ebben a formában. Ebből akkor lesz igazi kérés, ha átfogalmazom, elfogadom, hogy ha ott motoszkál folyamatosan akkor fontosnak érezném ha megengedném magamnak, hogy érezzem. Feltehetem úgy a kérdést, hogy miért fontos nekem még mindig? Tényleg nem bántott? Ha, ő mint személy eleve a számodra menedék és vigasz volt valaki másért, akkor érthető, hogy részben gyorsan elmúlt, mert nem is érdekelt soha igazából, és ami motoszkál benned annak nem sok köze van hozzá, hanem más sérelmekről szól, de akkor le kell róla választani és megnézni mik azok. Mindaddig amíg ezt írod le, Gyorsan elmúlt, nagyon... tényleg nem érzem fontosnak... addig nincs értelme annak, hogy Ezt úgy nagyon lerendezném magamba... mivel ami tényleg elmúlt, nem fontos, azon nincs amit lerendezni. Ha ismét szétválasztom Gyorsan elmúlt, nagyon... tényleg nem érzem fontosnak... ezt a konkrét személyre értve, könnyen lehet igaz, mivel lehet nem is volt fontos. De akkor mi a fontos? Mi az amit Ezt úgy nagyon lerendezném magamba... ? Nem tudom, de ha megszüntetem az ellentmondást a mondataid között, ahogy pár sorral előbb tettem, akkor az derül ki, hogy felesleges vele beszélni, nem róla szól, abban segíthetne a beszélgetés, hogy esetleg rávilágít arra, hogy mi az az ez, amit lerendeznél. Ami róla szólt az elmúlt, de maradt valami ami motoszkál, az viszont már nem róla szól.
Egy rövid levéllel elérted, hogy úgy viselkedjek ahogyan a volt barátod, ott hagyjalak a levegőben a kérdéseiddel, és te ne tudd, hogy akkor mi van, miért nem válaszolok. Nem érzem a levélből azt, hogy hozzám szólsz, hogy tényleg szeretnél te egy választ kapni, hogy érdekel és meghallod bármit is mondok. Mire válaszoljak? - arra, hogy már második mondatodban leírod, világosan látod Mégis kialakult egy szép dolog, egy szép játszma, tehát nézzük te mit játszol benne, vagy
- arra ahogyan elzárkózol az érzéseidtől. Pedig tényleg könnyen elmúlt minden. Konkrétan nem is nagyon emlékszem milyen is volt vele, pedig egy éves a dolog. Amikor olvastam a levelet olyan érzésem volt, mintha beleolvastam volna valaki naplójába, kiragadva valahol a közepén néhány mondatot, nem tudom sem az előzményeket sem a folytatást... Azt éreztem, hogy illetéktelenül beleolvastam valamibe, amit valaki csak úgy leírt magának, semmiképp nem azt, hogy nekem erre valamit kellene reagálni... Önéletrajzi írás, vagy fikció? Bármelyik is legyen, nem az a műfaj amihez hozzászólást vár az alkotója, elvégre vagy őszintén leírja magának a gyötrődéseit, vagy már eleve az utókornak szánva manipulál mindenkit magát is beleértve, bármelyik legyen nem kíváncsi mások álláspontjára Mindenképp az volt a reakcióm, hogy nincs amire válaszolni.
Ismerős érzés, hogy azt érzed kérdezel valamit, és nem válaszolnak, vagy nem arra válaszolnak amit te kérdeztél? Azt érzem mástól várod a választ, de tulajdonképpen bármit válaszol az nem érdekel téged, legyen az az én válaszom, a volt partner válasza, nem változtatja meg a te tépelődésedet, pontosan ezért az ellentmondásért, hogy úgy tűnik mondja meg valaki kívülről, érdekel a véleménye de közben te már magyarázod is, hogy úgy van ahogy te mondod. Röviden a válaszom az lenne, hogy meg kell próbálni beszélni vele. Lehet, hogy nem válaszol a kérdéseidre. Talán nem akar, talán ő sem tudja, talán ha akarna sem tudna, talán te sem akarod hallani a válaszát. Van-e olyan válasz ami megnyugtat téged? Elhiszed amit mond? Mit szeretnél hallani, hogy megnyugtasson? Mi a hazugság? Az ami ellentmond annak amit te gondolsz? Lehet, hogy tényleg tudja mit miért tett és akkor jó ha beszélsz vele, elmondja és te megnyugszol elméletileg, gyakorlatilag ez egy újabb fejezet kezdete lehet. Kezdheted elemezni, hogy de vajon igazat mond-e? - de miért mondta, jön benned az újabb kérdés és elindul egy soha véget nem érő történet.
Tehát első lépés, beszélsz vele, elmondja mi volt benne, miért tette ezt veled, tudomásul veszed, hogy számára az ő igaza az igazság, még akkor is ha hazudik magának is, neked ezen nem áll módodban változtatni, és még ha az egyértelműen pirosra is azt mondja, hogy fekete, akkor is az az ő igazsága, te annyit tehetsz, hogy tudomásul veszed, ő ilyen és kár az idődet rá pazarolni. Nyilvánvaló hazugság esetén, nem állsz le vitatkozni, győzködni, bizonyítgatni.

Szeretnéd megtudni valaki miért viselkedett bántóan, megkérdezheted: A- attól a személytől aki így viselkedett veled
B- egy barát véleményét, hogyan látja ő C- egy szakembertől D- egy terápiában E- magadtól A- attól a személytől aki így viselkedett veled - a legrövidebb út, de sok az útelágazás ami tévútra visz, ezért ezt a végén kifejtem bővebben B- Megkérded egy baráttól, ezt már biztosan meg is tetted, válaszol amit tud, elsősorban a válasza arról szól ami benne van, tehát nem válasz a kérdésedre, de lehet egy hasznos nézőpont.
C- megkérdezheted egy szakembertől, amit szintén megtettél, akár ebben a levélben is, gondolván egy szakember biztosan többet tud. Válaszolhatnék röviden neked valamit, de az csak az én nézőpontom lenne, annyi előnyöm van egy baráttal szemben, hogy jobban le tudom magamról választani, viszont hátrány, hogy a baráttal ellentétben semmit nem tudok rólad. A kérdésre a válasz benned van. Ilyen keretek között egy szakember mivel semmit nem tud rólad, csak megmutathat lehetséges forgatókönyveket, te eldöntheted melyik illik jobban a te helyzetedre. Mint mindig, most is hangsúlyozom, ez itt nem terápia, ez egy nézőpont, egy térkép, amikor azzal a pár információval dolgozunk ami a levélben van. D- megkérdezed egy szakembertől, de nem levélben, terápiában, ott lehetőség van hónapok alatt együtt körbejárni, megkeresni a miértekre a választ magadban. Itt a térkép mellé már kerül egy iránytű is. Itt könnyebben eljutsz az E- pontig, ahol magadnak teszed fel a kérdéseket és magadnak adod a választ Visszatérve az A ponthoz, attól a személytől szeretnél választ kapni, aki így viselkedett veled. Bármi elképzelhető a beszélgetés eredményeként, ennyi infó után nem tudhatom. Néhány forgatókönyvet vázolhatok.
1- Világosan, önközlésként elmondod mit tett veled, te hogyan élted meg és ő világosan szintén önközlés formájában elmondja ő hogyan látja a helyzetet. Lehet nem vette észre, hogy fájt neked, most, hogy elmondod megérti, és bocsánatot kér, vagy továbbra sem látja, hogy az ami történt miért volt számodra kellemetlen, de helyet ad a te érzéseidnek, elfogadja, hogy az téged bántott és bocsánatot kér.
Te elfogadod, tiszteletben tartod az ő álláspontját is, akkor is, ha te másképp látod.
Megkaptad amit szerettél volna, el tudod engedni és ezzel ügy lezárva.
Ez a forgatókönyv két felnőtt, kiegyensúlyozott ember esetében. Ebben az első változatban amikor mindként félnél világos önközlés van, nagyon építő lehet a beszélgetés. Tehát igen, meg kell kérdezni. Hasznos lehet. Viszont egy játszmákkal teli kapcsolatban nem sok erre az esély. Nehéz tudomásul venni, hogy soha nem lesz a részéről őszinte válasz a kérdésekre, vagy mert szándékosan hazudik, vagy mert ő sem tudja, hogy mi mozgatja és mit tesz mással. Ilyenkor egy lehetőség van, elgyászolni és tudomásul venni, hogy a miérteket neked kell megválaszolni. Játszmázós kapcsolatok végén nem sok esély van ilyen beszélgetésre.
Talán évek múltán, ha már mindkét fél fejlődött annyit, hogy túl legyen a játszmákon, de akkor már nem is fontos. Érti már az ember, hogy kinek mi volt a része, nem érzi szükségét a sok miért-nek.. Mindaddig amíg szükségét érzed a miérteknek, amire a választ kívülről várod, nincs vége a játszmának. Tulajdonképpen aki túl van a játszmákon az már nem vár magyarázatokat kívülről, hogy a másik miért, a kérdései arra irányulnak, hogy én miért? teszek vagy nem teszek valamit.
Pl. Miért használok egy személyt " aki menedék és vigasz volt valaki másért"? Miért "jelent sokat", hogy valaki felvállal? valaki, aki nem is fontos? Érdekelt téged egyáltalán az ő személye, vagy egy pótlék, eszköz volt a vigasztalódásra? Valóban elfogadtad, hogy ,,légy türelmes vele, biztos nem könnyű ez neki.” vagy ezt tudtad ésszel, de megjelent egy félelem, hogy távolodik és a viselkedésedből nem az elfogadás, hanem a kapaszkodás ment át? Miért nem kérdezted meg tőle akkor, hogy miért tette azt veled? Miért akartad azt hinni, hogy könnyen túl voltál rajta, ha még most is fáj? Mi az ami fáj? Mi a te 5o% abban, hogy így történt?
Ha egyszer már becsapott, miért adtál neki második esélyt, ha azt érezted, hogy nincs megbeszélve, az előző csalódásod amit neked okozott? Meg tudtál bízni benne akár egy percig is? Ha ennyire világos, ahogy többször is leírod, hogy ez egy játszma, akkor miért van neked erre szükséged? Ha ő egy olyan ember akiben nem tudsz megbízni, miért nem kerestél egy olyat akiben bízni tudsz?

2- Világosan, önközlésként elmondod mit tett veled, ő nem érti mi a bajod, szerinte ő semmiért nem felelős, hibáztat, minden miattad volt. Ha a részedről valóban minden rendben, akkor tudomásul veszed, hogy nem kényszerítheted ki belőle, hogy lássa mit tett veled, ha ő nem akarja, nem tudja látni és lezárod magadban is a kapcsolatot. Ha nem tudod lezárni, továbbra is a miérteket kutatod, kívülről várva a választ, akkor magadba kell nézned. Hogy voltál te partner abban, hogy ez megtörtént?
A válaszaim úgy is értelmezhetőek, hogy mindig a levélírót hibáztatom, benne keresem a hibát, míg a partner egy angyal. Nem ez a cél, viszont abból, hogy a partnert szidjuk, nem lesz előre lépés. Szerintem a felelősség 5o-5o%, akkor is, ha a partner tényleg egy nagyon problémás személy. Azért 5o%, mert kiegyensúlyozott ember, ha belebotlik egy beteg emberbe aki bántja őt, akkor elmondja mi bántotta, ad egy második esélyt, viszont ha továbbra is bántja, akkor magyarázatokat már nem vár tőle, kilép a kapcsolatból és magának teszi fel a kérdéseket. Ha benne marad, akkor az már az ő döntése, az ő 5o%-a. Tehát, ha kérdéssel fordul hozzám, én ismeretlenül annyit tehetek, hogy felvázolom mi lehet az ő 5o%-ban, ami nem ítélkezés, nem örök igazság, csak gondolatébresztő. A partnerrel azért nem foglalkozom, mivel mindig csak magunkon tudunk dolgozni, senki nem változik meg azért mert én azt szeretném, vagy nem fog rálátása lenni arra amit nem akar látni attól, hogy én egyedüli igazság birtokosaként megmondom neki, hogy szerintem ő ilyen meg olyan. Lehet, hogy valóban olyan, de neki kell eljutni erre a felismerésre, ahhoz, hogy változni tudjon, egyébként tiltakozik, vagy megjátssza ideig-óráig a kedvemért, hogy megváltozott, attól függően, hogy mennyire fontos neki, hogy a kapcsolat és a látszat megmaradjon.
Ha meggyőződésem valakiről, hogy hazudik, akkor nem pazarlom az energiámat arra, hogy beismerő vallomást csikarjak ki belőle, hanem magamnak teszem fel a kérdést, miért olyan fontos nekem, hogy ő ismerje be, miért nem hiszek magamnak. Mindig magamon kell dolgoznom, és ha én jól vagyok, akkor mindegy milyen a másik. Ha bánt akkor könnyen kilépek. Fontos, hogy - az ő miért tette kérdést!!!????? felváltsa az a kérdés, hogy - amit tett az mit vált ki belőlem, és miért van nekem erre szükségem, ha nem tudom elengedni????? Az elsőben átadom a kontrollt az életem fölött kívülálló személynek, aki esetleg még akár bánt is engem. A második esetben felelősséget vállalok saját magamért, kezembe veszem az életem irányítását. Tehát ezért mondom, hogy végső soron mindegy a partner milyen választ adna a kérdéseimre. Természetesen egyszer meg kell kérdezni, kérdés még az is, hogy tudom-e fogadni az ő verziójából azokat az infókat amik arról szólnak, én hol bántottam őt, a tükröt ami megmutatja, hogy én sem vagyok angyal.
Egy terápia segíthet megerősödni annyira, hogy felismerd a te játszmáidat, és még hosszabb távon ki is lépjél ezekből a játszmákból.
3- Amikor nem játszma van akkor a megbeszéljük valóban működik, játszma esetén a megbeszélés vége, mindig egy újabb megbeszélés kezdete.

Mivel játszmázni egyedül nem lehet, ezért a megbeszélés is újabb játszmává válik.
Ebbe már szinte minden is belefér, nem írok példákat rá.
A kérdésem felé: miért? Miért nem lehetett őszinte, miért nem mondta el hogy valaki közben lett? Mit nem adhattam meg? Hiányolt valamit? Ezeket sokszor megkérdem magamtól. Vele is megbeszélnék, de félek, meg mi van ha megint csak hazugság? Ezt úgy nagyon lerendezném magamba, csak nem tudom az az egyedüli megoldás, hogy beszéljek vele? Van értelme? Vagy magamba rendezzem le?" Tehát válaszolva a kérdésedre, igen, meg kell előlegezni a bizalmat, hogy megkérded, válaszol, te be tudod fogadni a válaszát, azt is aminek nem örülsz. Ha válaszolt, akkor azokkal az információkkal gazdagabban, vagy ha mégsem sikerült megbeszélni, akkor az eddigi tapasztalataid birtokában lerendezed magadban. Akár beszélsz, akár nem, nem tudod megspórolni azt a munkát amit magadon kell végezned.

A válasza annyiban tud segíteni, hogy jobban rálátsz a te viselkedésedre, abban az esetben ha nyitott vagy, ha be tudod fogadni azt, hogy esetleg te mivel bántasz másokat. Ugyanakkor nem veszed magadra azt, ami nem a tied. Vonzóbb az a változat, hogy megkérdem, megmondja és ezzel megnyugszom és vége. Amikor nem játszma van akkor valóban működik, játszma esetén a megbeszélés vége, mindig egy újabb játszma kezdete. Van ebben a vágyban, hogy beszélni vele, magyarázatokat kérni egy csodavárás, hogy seperc alatt elmúlik az egész. Ő tudna segíteni, csak őszintének kellene lennie. Ez egy illúzió. Először is átadod a te boldogságod fölötti hatalmat az ő kezébe, másodszor hosszútávon a kívülről jövő megerősítés nem visz előre. A felelősséget magadért, a magadon való munkát neked kell vállalni, türelmesen elfogadva, hogy a változás nem üstökösként jelentkezik, hanem egy folyamat, és ami gyorsan elmúlik nagyon, az lehet csak elfojtva van, nem elfogadva. Utána lehet dolgozni vele. Addig amíg nem érzed, addig azon lehet dolgozni, hogy érezzed amit érzel. Ehhez nagy bátorság kell, mert mindaddig amíg elfojtod, addig a kívülállók szemében rendben vagy. Amikor mered érezni, a saját érzéseidet, akkor már lehet, hogy annak ellenére, hogy éppen jó irányban elmozdultál, a kívülállók azt mondják baj van veled, menj pszichológushoz. Ez az ők félelmükről szól, aki nem akar tudni a saját érzéseiről, annak félelmetes egy olyan ember aki érez. Mindenképpen ahol attól van egy látszólagos egyensúly, hogy az a szokás, hogy nem érzünk, ott ha felborítod ezt a szokást, erős ellenállásra számíthatsz, tényleg kell egy szakember segítsége, de nem azért mert most bolondultál meg, hanem azért, hogy kísérjen és segítségével tudd a feltörő indulatokat, a környezet visszahúzó hatását mederben tartani.

Nyilatkozat:

Szeretném felhívni az olvasók figyelmét, hogy a hozzászólásom a kérdésekhez, vagy bármilyen, az oldalon megosztott anyag, kizárólag tájékoztatásul szolgál, nem helyettesíti az orvost, pszichológust, pszichiátriai, vagy bármilyen kezelést vagy előírást.

A benne található információk sem tekinthetők tanácsadásnak, gyógyításnak, terápiának.

Nem helyettesíti a szakszerű terápiát!

A néhány mondatban vázolt helyzetre adott válasz olyan, mintha egy kávé mellett két ember elbeszélgetne.

A terápia, teljesen más.

Egy rövid leírásra adott választ nem lehet terápiának, de még tanácsadásnak sem tekinteni.

Terapeuta vagyok, terápiát is vállalok, ez itt, nem az.

Ahhoz, hogy bárki reálisan rálásson egy adott helyzetre, sokkal több információra, időre és egy biztonságos terápiás kapcsolatra van szükség.

A leveleket olvasva, alkotok egy képet, és kapcsolódom a levélben felvetett témák egy részéhez. Megvilágítom egy másik szemszögből, ami segíthet a levélírónak is abban, hogy jobban rálásson a helyzetre. Ennyi.

Senki nem tudhatja jobban a másik útját, mint ő maga.

Tehát egy kívülálló, főként egy rövid levél alapján, annyit tehet, hogy meghallgat, támogat, új nézőpontokat mutat, amiken el lehet gondolkodni, majd továbbvinni, vagy éppen eldobni.

A szerző nem vállal felelősséget az anyagok helytelen alkalmazásáért, félreértelmezéséért, illetve a megosztott információk felhasználásáért.