A követ vésik, az agyagot simogatják

 Itt az ideje, agyagnak lenni.

A mai társadalom arra kondicionált, hogy kemények legyünk, ragyogjunk mint a gyémánt.
Versenyezzünk, ki a keményebb.
Aki nem lelkesedik a folyamatos versengés, összehasonlítás ötletéért, annak is bele kellett állni, ha nem akart a társadalom perifériájára kerülni, ha sikeres akart lenni, hogy egyáltalán legyen „valaki”.
Évtizedekig azt gyakoroltuk, hogyan legyünk keményebbek, hogy ne legyünk kiszolgáltatottak, hogy kontrol alatt tartsuk az életünket.
Egyértelmű kontrollt szerettünk volna, hitet magunkban, ha elég kemények leszünk, akkor minden is tetszésünk szerint alakul, mindent lehet csak akarni kell, és ehhez az akarathoz kellett a keménység.
Ez a keménység azt mutatja, hogy csak magamra számíthatok.
Évtizedekig be is jött sokaknak.
Még azok is, akik hittek az Istenben, Univerzumban, nevezze ki ahogy akarja, valahogy úgy képzelték el, ha elég keményen imádkoznak, akkor Isten majd megadja amit ők akarnak.

Én is sokat berzenkedtem, hogy na, ne, mit, hogy én agyag, az Isten majd formál, haló, hát hol az én szabad akaratom??!!!
Mit, hogy még azt sem mondhatom meg , hogy mi akarok lenni?
Ja, nem is tudom, de akkor is, ez így nem fair.
Mint sok más embertársam, az elmúlt évtizedek alatt elég kemény lettem ahhoz, hogy kibogozzak, megoldjak mindent is. Elfáradtam.
Kaptam segítséget a puhulásra, finoman kopogtattak, amíg megértettem, mindaddig amíg ÉN AKAROM MEGOLDANI, nem fog menni.
Én úgy döntök, hogy …..
… foggal körömmel harcolok, megtalálom a leg… megoldást
… nem érdekel, feladom, nem keresem a leg… megoldást, elfogadom az elsőt ami szembe jön, de járjak jól
Amíg így gondolkodom kő vagyok. Arról szól minden, hogy ÉN? ÉN! ÉN!
Tetszik, nem tetszik, formálnak.
A követ vésővel, az agyagot simogatással.
Szabad akaratom van. Eldönthetem melyiket szeretném.
Ha mészkő vagyok pár ütés és porrá leszek.
Minél keményebb vagyok, annál keményebb ütések, vágások formálnak.
Minél több verejtékes munkám van abban, hogy gyémántként ragyogjak, annál nehezebb lemondani a keménységről.
Nagyon tiltakoztam az ellen, hogy agyag legyek, Isten formáljon.
Rájöttem, ha akarom, ha nem, formál. Az Isten, az Élet, bármi, de formál. Addig formál, amíg megértem, hogy minél jobban ellenállok, annál fájdalmasabb, és vágyakozni kezdek az agyag puhaságára, képlékenységére, és egy meleg simogató kézre, aki látja bennem a legszebb lehetőségeket.
Michelangeló azt mondta, a szobor benne van a kőben, csak a felesleget kell lefaragni róla.
Isten azt mondja bennem van a lehetőség, csak hagynom kell kibontakozni.
Jó, de hogyan kell agyagnak lenni?
Adjam fel az identitásomat?
Akkor hol vagyok én?
Meg egyáltalán, hol az Isten?
Megalkuvás, lustaság, gyávaság ez az egész, elfáradtam, nem akarok tovább dolgozni, kitaláltam magamnak ezt a mesét?
Nem, találkoztam ÖNMAGAMMAL, megértettem, hogy agyagnak lenni nem gyengeség, nem tehetetlen kiszolgáltatottság, belenyugvás.
Agyagnak lenni bölcsesség, aktív együttműködés a Teremtővel, lágy simulás.
Gyereki kíváncsiság minden nap, ha nem akarok mindent kontrol alatt tartani, mit hoz ki Isten a mai napból.
Nem úgy hogy várom a sült galambot, hanem éber jelenléttel érzem, észre veszem a lehetőségeket.
Érzem merre simít az a kéz.
Hogy ehhez bizalom kell? Ja!
Hogy nem tudom azt hogy kell? Ja!
Ha tudnánk, már rég élveznénk az életet.
Párszor összetörünk, amíg eljut az ember oda, hogy engedi magát formálni. 
Az agyagnak engednie kell a fazekas kezének, hogy formálódjon. Ehhez hasonlóan nekünk is engednünk kell Istennek, hogy formáljon minket. A formálódás nem egy egyszeri esemény, hanem egy folyamatos átalakulás, melyben részt veszünk.
Mi ellenállhatunk, vagy kíváncsian, bizalommal aktívan résztveszünk, hagyjuk kibontakozni legjobb önmagunkat.

„Mégis Urunk, te vagy a mi atyánk ;
Mi vagyunk az agyag,
te aki formálsz,
a te kezed műve vagyunk mindannyian.” Izajás 64:7

Nagypéntek (nincsen élet bánat nélkül...)

 

Nincs feltámadás halál nélkül.







„Nincsen rózsa tövis nélkül,
nincsen élet bánat nélkül”
„Lüklén sivöt aszór necsnin,
 lüklén tanáb telé necsnin”

            Olvastam gyerekkoromban a falvédő feliratát amikor leültem az asztal mellé házit írni, tanulni.
Órákig tudtam bámulni a falvédőt, és mondikálni a szöveget elülről hátra fele és fordítva.
Akkor ebből a környezetem semmit nem észlelt, jó jegyeim voltak, nem tűnt fel mivel töltöm az időmet.
Ma azt mondanák a pszichológusok a figyelmes szülőknek, autizmus, vagy legalább valami dis-…kezdetű betegségem van.
De az is lehet valami spiri gurut kérdeznének, aki azt mondaná, hogy meditáltam, mantráztam.
Minek is nevezzem, nem tudom, az tény, hogy ha hosszú percekig, a világról megfeledkezve, egy pontra fókuszálva ismételgetünk valamit évekig, akkor az nagyon bevésődik a tudatunkba, egy önműködő programmá válik.
Volt egy kis gond, ezzel az ismételgetéssel, mivel a szavak, csak szavak, az a fontos én milyen értelmet adok nekik.
Az akkori 7 -8 éves fejemnek, röviden ez a mondat azt jelentette, az élet szar.
Fiatal felnőttként is sokszor már falvédő nélkül is bevillant a „mantra”, természetesen elülről- hátra és vissza.
Micsoda baromság, gondoltam viszolyogva, és én ebben nőttem fel, ne merjek hinni abban, hogy az életet jól meg lehet csinálni.
A székely ember, már csak ilyen, nem tud pozitívan gondolkodni, nem tudja, hogy a gondolataink irányítják az életünket, azt vonzzuk amit érzünk, azzá válunk amit gondolunk.
Hát persze, hogy szomorú a székely sorsa, ha még a falvédőre is kiírja, hogy nincsen élet bánat nélkül, akkor mit vár, még reménykedni sem tud szerencsétlen, ez a hitvallása.
Hát én nem akartam, hogy a bánat az életem része legyen, megállapítottam, úgy hülyeség az egész ahogy van.
Azért fel-fel bukkant a fejemben ez a mondat, megmosolyogtam a kislányt, vajon mi lehetett a fejében.

            Sok évnek kellett eltelnie, hogy megértsem mekkora igazság volt  arra a falvédőre kiírva, csak arra volt szükség, hogy az élet átkeretezze a mondatot a fejemben. Gondolom ez az átkeretezés minden percben folyamatban volt, egyszer csak mint egy villanykapcsoló, átkapcsolt és világosság lett a fejemben.

            Nincsen élet bánat nélkül nem azt jelenti, hogy az élet már csak ilyen szar és bánatos, nekem ez jutott fogadjam el bölcsen.
Azt jelenti, hogy az élet már csak ilyen, van ami fáj, emberként elkerülhetetlen a fájdalom. Mi minden erőnkkel el akarjuk kerülni, meg akarjuk úszni.
Nem akarjuk, hogy fájjon, égessen. A fájdalmat, hogy ne érezzem, elzárom, elfelejtem, beton bunkert építek a szívem köré, azt hiszem megúsztam, közben nem úsztam meg semmit, csak lemaradtam az életről.
Sajnos nem lehet csak a kellemetlen érzéseket zárni le, a védőburkom az örömtől is megfoszt.
Az is előfordul, hogy észre sem veszem, hogy nincs bennem igazi élet, mivel már arra sem emlékszem milyen volt amikor még valóban éltem, így csak azt érzem valami hiányzik, valami nem kerek, és próbálom a tátongó űrt mindenféle pótcselekvéssel betölteni, de hiába.

Nehéz tudatosan belemenni a fájdalom legmélyebb bugyrába úgy, hogy emlékem sincs arról, hogy mi az ami fájni akar.
Emberként elkerülhetetlen a sérülés. Egy ember sem tudja teljes mértékben megérteni a másikat, úgy szeretni, hogy folyamatosan abban az egységállapotban tartson, amire annyira vágyunk. Jó vagyok, látnak, szeretnek, elfogadnak minden botlásommal együtt.
Minden kapcsolatunkban előbb-utóbb sérülünk, de elnyomjuk, lehazudjuk, kimagyarázzuk, hárítjuk, projektáljuk, hasítjuk. Az eredmény:  - bánat nincs, de élet sincs.
            Ahhoz, hogy újra élni kezdjünk, elkerülhetetlen, a fájdalom, a bánat megélése, az elszakítottság fájdalmával való szembenézés.
 
Nem az Istennek kedves, hogy szenvedjek, szükségszerű, hogy végre érezzek.
Nem azért kell a szenvedést átélni, hogy Isten megbocsásson, hanem azért, hogy a kőszívemből élő szív legyen.
Nincsen élet bánat nélkül…
Ebben a mondatban benne van a nagybőjt, a Gecsemáné kert, a Golgota és a Feltámadás minden bölcsessége.
            Halál nélkül nincs feltámadás.
Mind azt szeretnénk, hogy Húsvétkor Krisztussal feltámadjunk, de a Júdás árulását, a Gecsemáné kert magányát, a félelemtől való reszketést, vért izzadást, Pilátus előtt a megszégyenítést, a Golgotán az elesést, a barátok elfordulását, azt, hogy mindenki látja, hogy elestünk, hogy azoknak akik hittek bennünk csalódást okoztunk, azt hogy tehetetlenül függünk a kereszten, azt hogy látszólag az Istent sem érdekli mi van velünk, na ezt kihagynánk.
Egyenesen az üres sír előtt csodálkoznánk, hogy nahát, tényleg van feltámadás, akkor örvendjünk.
Sajnos, vagy szerencsére, ezt nem lehet.
Ha oda is állunk a Nagyhét, az egész bőjti időszak mély átélése nélkül az üres sír elé, örömünk nem lesz teljes.
Próbálunk örülni, de sosem leszünk biztosak abban, hogy feltámadt, vagy ellopták?
Angyalok serege mondhatja, hogy nincs itt, feltámadt, úgy működik az ember, hogy érezni, átélni nem tudja az örömet, a feltámadást, csak ha a keresztúton végigment.
Rájön erre egy idő után az ember, és próbálkozik a keresztúttal.
Bőjtöl, szenvedteti magát, szidja, én vétkem- én vétkem, én bűnös lélek akkor jövök segítek Jézusnak a kálvárián, sajnálom szegény hogy szenvedett.
Nem Krisztusnak van rám szüksége a keresztúton, ő  is megmondta
(VIII: állomás: )
„Jeruzsálem leányait vérbe borult szemekkel
Látván, hogy rajta sírnak, meginté ez igékkel:
Ne sírjatok, hogy így láttok,
Magatokon, s fiaitokon sírjatok!”
Nem arra bíztat, hogy vegyük már észre milyen szánalmasak vagyunk, hanem arra, hogy ott a keresztúton lehetőségünk van találkozni az ő jelenlétében a saját fájdalmainkkal, és azokat elsiratni.

A kersztút lehetőséget ad arra, hogy megéljem a saját elfojtott érzéseimet.
Nem kell őt sajnálni, magamat sem.
Nem arra int, hogy magamat sajnáljam ne őt, hanem arra, hogy sírjam el a fájdalmaimat, szabaduljak meg tőlük, tegyem le a fájdalmas érzéseimet, minden emberi szenvedésre van egy állomás.
Mert szenvedés, bánat, az van.
Isten nem azt mondta, ha hiszel bennem, egy hajad szála sem fog görbülni, hanem azt, hogy egy hajad szála sem görbülhet az ő tudta nélkül. Ott van veled a keresztúton.
És ez már teljesen más.

            A nagybőjt egy minden évben visszatérő esély, hogy találkozzam a saját bánatommal, megéljem Krisztus jelenlétében, aki előttem végigment ezeken az állomásokon, és letegyem a már megélt bánatot, hogy feltámadhassak, hogy életem legyen.

Érezzük, hogy itt az esély, de a helyett, hogy megélnénk a halálosan fájdalmas csalódásainkat, bánatunkat, inkább „bőjtölünk” megfosztjuk testünket bizonyos ingerektől egy kis időre, ostorozzuk magunkat még keményebben, megspékeljük mindenféle lemondásokkal a bőjtöt, megyünk a kálvárián, és ha figyelmesek vagyunk, minden állomáson az ördög röhög a markába.
Félre értés ne essék, szerintem is jó a bőjt, kell az önfegyelem.
Sajnos sokszor kimerül a keresztútunk abban, hogy „bőjtölünk” ami egy fokkal nehezebb mint a mindennapi életünk, vagy akár véresre is korbácsolhatjuk magunkat, fájdalmat is megélhetünk, de mindezt kontrol alatt tartjuk.
Keresztúton haladva, azon gondolkodva mit vonhatnék meg magamtól, hogy az Isten megbocsásson, azért röhög az ördög, mert pontosan ezzel terelem el a figyelmemet Istenről.
Könnyebb kibírni a szabadon vállat nehézségeket, mint kontrollt átadva Krisztussal elindulni az úton, ahol lassan mindent elveszítek ami emberi szemmel fontos nekem.
Megélni az igazi egzisztenciális szorongást, az Istentelen élet ürességét és kétségbeesését, nem lehet, csak ha nyitottan ott vagyok, atyám, kezedbe ajánlom lelkemet.
Minden ígéret, kipipálni való feladat amit azért végzek, hogy Isten engeszteljem, csak távolabb visz tőle. Nekem kellene kiengesztelődni, az Isten mindig nyitott a találkozásra, én vagyok elbújva, akár vallásos szertartások mögé.

            Mégis van a szertartásokban egy nagy lehetőség, ami minden évben visszatér.
Katolikus lévén, a nagyheti katolikus szertartásokról beszélek, ami minden évben egy lehetőség a katarzisra.
Ha az idén nem sikerült átélni, szerencsére bármikor átélhetem, de ha egyedül nem megy, nagybőjtben minden évben kapok egy segítséget.

A megváltás megtörtént.
Az év bármelyik napján átélhetem a húsvét örömét.
Nem azért van minden évben nagybőjt és húsvét, hogy mielőtt az Isten megbüntetne, büntessük meg valamivel mi magunkat, tépjük a ruháinkat, keseregjünk, hogy Jézus meghalt, aztán meglepődjünk minden évben, hogy nincs a sírban.
Azáltal, hogy évente egyszer Nagybőjt és Húsvét van, lehetőséget kapunk, hogy akár társakkal együtt végigmenjünk a saját Kálváriánkon, hogy egyszer valamelyik ilyen alkalommal feltámadjunk az életre.
Szerintem a Feltámadás, mindannyiunk életében egyszer történik meg, az addigi Húsvétok, lehetőségek, az következők ünnepi évfordulók.
A szertartások segítenek, hogy teljesen, tudatosan átéljük a fájdalmat majd a feltámadást.

            Szent Ignác 500 évvel ezelőtt nagyon mély, pszichológiailag nagyon precíz és helytálló módszereket fogalmazott meg, amiket követve, eljuthatunk oda hogy elménk minden ellenkezése ellenére, megéljük azt amit félünk megélni, amit elfelejtettünk, lehasítottunk, elzártunk.
Azt mondja, hogy például, amikor a szenvedéstörténetről elmélkedem, vagy amikor ezáltal a saját szenvedéstörténetemet élem át, ne meneküljek pótcselekvésekbe, hanem menjek a fájó érzések mélyére, ha kell azzal is segítve a nehéz érzésben maradást, hogy besötétítem a szobámat.
Tehát, ha jön egy nehéz érzés, akkor ne elvonjam a figyelmemet, hanem próbáljak minél jobban belemerülni, minél hosszabb ideig benne maradni, hogy mélyen átélve a szomorúságot, tudjak fölé emelkedni.
Ez emberként magától nem megy.
Zsigeri szinten jelez a testünk, menekülünk attól, hogy a fájdalmakat átéljük. Nem arról van szó, hogy érdemeket szereznénk azzal, hogy szenvedést generálunk magunkban, hanem arról, hogy az életünk során ért csalódásokat, fájdalmakat, elzártuk, ezáltal tudattalanul irányítanak. Akkor szűnik meg a hatalmuk, ha átéljük, tudatossá tesszük.
Ebben segítenek a nagybőjti szertartások.

            Sokat zúgolódtam a szertartások miatt, miért kellene nekem ezekhez alkalmazkodni. Aztán megtapasztaltam, hogy a liturgiában minden mozzanat szimbólum. Értelme, célja van.
Gyerekként lenyűgözött a nagycsütörtöki szertartás, az oltárfosztás. Nem tudtam miért, csak átéltem a borzongást, hogy itt valami fontos zajlik.
Később sajnálattal vettem tudomásul, hogy évekig azt láttam, az oltárfosztás abban állt, hogy feltűrték az oltárterítő sarkait.

            Nem értettem miért volt hiányérzetem, addig amíg egy nagycsütörtökön ültem szépen a padban, hogy igen, most ismét fehajtogatják a terítőket. Sokszor láttam, már, és jó ideje különösebben nem hatott meg.

Lekapcsolták a villanyt, a pap tényleg megfosztotta az oltárt minden díszétől, sőt ami mozgatható volt a szentélyben mindent elvitt onnan.
Lélegzet elállító volt, ahogy a díszes oltárt lecsupaszítják, ahogy lassan minden eltűnik, elviszik, felborítják, és marad a nagy semmi, a hiány.
A laza üldögélés fokozatosan váltott át egyre mélyebb szorongásra.
Beszippantott ahogy minden érzékszervem tapasztalta, érezte a hiányt.
Minden egyes tárgy ahogy tűnt el, egyre jobban elhatalmasodott rajtam a fájdalom, a kétségbeesés, az elhagyatottság, megfosztottság érzése.
Szétnéztem, rajtam kívül nem volt már senki a templomban, az én lábam földbe gyökerezett, nem tudtam mozdulni.
Végre kitört belőlem a sírás, reszketve zokogtam, már felállni sem akartam, olyan erős volt az érzés, hogy kicsi vagyok, nincs senki aki megvigasztalna. Egyedül vagyok, valami hiányzik, de nem tudom hol keressem. Azt sem tudom, hogy mit keresek. Bármit, egy egérlyukat, hogy elbújhassak a rettentő üresség, magány és tehetetlenség, félelem érzése elől.
Aztán láttam, hogy az sincs ahová elbújni. Az sincs ahová menekülni. Az sincs akitől segítséget kérni.
Nincs menekvés. Át kell élnem ezt a fájdalmat, ha belehalok is.
Keresek valamit, nem tudom mi az. Vigaszt keresek, hol lehet?
Hát nagycsütörtökön még sehol.
Próbáltam gondolkodni, hogy ne érezzek. Hát ez már így megy vasárnap hajnalig, akkor van a feltámadás.
Feladtam, elengedtem a gondolataimat is, csak sírtam. Egyszer csak felnéztem, és azt láttam ahogy beragyog a nap a szemközti rózsaablakon.
Szinte hallottam a síri csendben, ahogy Isten megszólal:
Én mindvégig itt voltam.
Elhittem neki, ez nem volt kérdés, ahogy éreztem a vigasztaló jelenlétét.
Meghívott, tartsak vele a következő 3 napon. Menjünk együtt végig a keresztúton.

Nem igazán akartam látni, voltam ott én már eleget, én már a feltámadást szeretném átélni.
Átélni?
Átélted már a keresztútat? - azt mondtad voltál már ott eleget.
Az nem elég, érezni kell, nem csak ott lenni, átélni, akkor tudod átélni a feltámadást is.
Kell jó néhány nagycsütörtök sajnos, hogy megéled mire is jó a keresztút.   
Nincs húsvéti öröm a kálvária nélkül, és nem azért, hogy bűnhődjél, hanem hogy kiengesztelődj, kapcsolatba kerülj az érzéseiddel.
Végig járni a saját keresztutadat, hogy feltámadhass, hogy átéld ahogy az élet legyőzi a halált.
Nem vagy egyedül, Krisztus már végig járta előtted, pontosan tudja mit érzel, ott van mindig veled, csak arra vár, hogy megszólítsd.
Jézus társaságába, már bátran érezheted ami fáj. A biztonsági játékból, a túlélésből feltámadhatsz az életre.
Aki fél félni, fél a bukástól, bezárja a szívét, ne sérüljön, ne érezzen. Az a gond, hogy bezárt szívvel nem lehet élni, csak ideig-óráig megúszni, a halált, az még nem élet.
Kövesd Krisztust az útján.
Követve Krisztust, akkor is ha a saját fájdalmad okát törölted, emlékezni sem akarsz rá, tagadod azt is, hogy fáj, az Ő szenvedéstörténete által találkozhatsz a sajátoddal.

Minden állomáson találkozhatsz egy érzéssel, amit elkerülnél, amit nem akarsz érezni.
A gond az, hogy ezek a fájdalmak nem most keletkeznek ahogy mész ma Krisztussal az úton. Ezek már mind megtörténtek, csak annyira fájdalmasak voltak, hogy elnyomtad, elfelejtetted.
A nagyhét, a keresztút Krisztussal egy lehetőség, hogy vele együtt végre átéld annak a fájdalmát, hogy elesel, elárulnak, megaláznak, megszégyenítenek, igazságtalanul vádolnak és tehetetlen vagy velük szemben, gúnyolnak, becsapnak, csalódást okoznak, azt is megtapasztalod, hogy te is okozol csalódást azoknak akiket szeretsz. Végül azt, hogy földi ember szemével nézve, elveszíted minden kapaszkodódat, mindent amit fontosnak hittél.
Visz magával az út, a történet. Egy a fontos, minden fájdalmaddal Krisztushoz fordulj, tudd, hogy nem vagy egyedül.
Életedben minden mondatnak értelme van, akkor is, ha évek kellenek, hogy megértsd, életed egyik történése sem véletlen, tanítana valamire, ha mernél érezni.

Megmutatta az utolsó vacsorát, Júdás árulását, A Gecsemáné kert magányát, hogy akikben bíztunk megbotránkoztattak, csalódást okoztak, elaludtak.
Magunk vagyunk a kínok órájában. Megmutatta a kétségbeesést, amikor vért izzadunk, azt érezzük Isten is elhagyott, nincs menekvés.
Pedig van, mindig ott van, keres minket a megoldással, de mi nem látjuk.
Nekünk csak dönteni kell, hogy nem téveszt meg az illúzió, bármit élek meg, Isten mindig mellettem van.
A nagycsütörtök magányában, a keresztút megaláztatásaiban, Jézus követve a keresztútján, lehetőségünk van átélni mindazt, amit sajátunkként nem volt bátorságunk.
Átélem a bánatot, minden állomáson azzal a tudással, hogy Krisztus járt már ott előttem, sőt  most is itt van, és bíztat, hogy nem vagyok egyedül, és szurkol nekem, hogy minden fájdalmas szembesülés után legyen erőm az Atyához fordulni. 

..."s mint bűnhődtünk azt is végül nem róják-e vissza vétkül"... részlet

 

    kép: instagram/hobopeeba

"Feszülő ideggé sodort,

mi átment rajtam, ami volt:

sodortak álmatlansággá vásott,

napi kis megalkuvások,

a kín, hogy tisztának tudjam magam

— mert a jónak nagyobb ára van! —"

(Szilágyi Domokos: Feszülő ideggé)

            Zazi a kandalló előtt egy puha szőnyegre heveredett, az öregasszony ölébe hajtotta a fejét. Fáradt volt a hosszú barangolás után.
Jól esett teljesen ellazulva hallgatni a tűz duruzsolását, miközben érezte, ahogy finoman futottak végig az öregasszony ujjai a fejbőrén, a hajszálain. Puha, meleg keze volt az öregasszonynak.
Soha nem bírta elviselni, amikor egy másik nő hozzáért, utálta a női érintéseket.
Most végre életében először egy nő ölében biztonságban érezte magát.
Kicsi volt, békésen bevackolta magát egy dunyhába, hálás volt nagyon, tele volt szeretettel.

            - Mesélj valamit, kérlelte az öregasszonyt.
Valami szépet, meleget.
- Tudom, hogy valami szép tündérmesére vágysz, de nem azért vagy itt.
Amikor megérkeznek hozzám az emberek, már túl vannak a tündérmeséken. 
Egy példabeszédet mondok, szép, és meleg, és ha megérted, akkor megváltozik az életed.
Ezt a mesét csak akkor érted meg, ha már voltál az óperenciás tengeren innen és túl, és visszaértél oda, ahonnan elindultál.
Te sokat bolyongtál amíg anyád öléből az én ölembe kerültél.
Zazi bágyadtan mosolygott, kissé szomorúan. Az anyjára gondolt.
Tévedett, mint minden ember, de az még nem magyarázat arra, hogy ennyire nem bírta elviselni az érintését.
Divat ma mindenért a szülőt, leginkább az anyát okolni, de hát ki tud tökéleteset alakítani mint anya, Zazinak sem sikerült. Arra gondolt, hogy a kártyákat már jóval előtte megkeverték, hogy ő megszületett volna. Még mindig nem érti, mi a dolga, mi a megfelelő hozzáállás.
A csendben megszólalt az öregasszony.
- A tékozló fiúról fogok mesélni.
- Ne, valami szépet szeretnék!
Azt már annyiszor hallottam, nem akarok bűnről, szenvedésről hallani most.
- Jól van, akkor elmondom azt is, hogy mitől szép ez a történet.
Ha megérted, megszabadít.
Visszaadja a szabadságodat.
- Jó, meghallgatlak. Bízom benned, ha képes voltál érintéseddel elfeledtetni, hogy nem szabad megbízni a nőkben, na jó a férfiakban sem, akkor bízom benne, hogy a meséd is jó lesz. Mármint az amit a történetről mesélsz, mivel a történetet már ezerszer hallottam.

¹¹Azután így folytatta: „Egy embernek volt két fia. ¹²A fiatalabb ezt mondta az apjának: Atyám, add ki nekem a vagyon rám eső részét. Erre megosztotta köztük a vagyont. ¹³Néhány nap múlva a fiatalabb fiú összeszedett mindent, elköltözött egy távoli vidékre, és ott eltékozolta a vagyonát, mert kicsapongó életet folytatott. ¹⁴Miután elköltötte mindenét, nagy éhínség támadt azon a vidéken, úgyhogy nélkülözni kezdett. ¹⁵Ekkor elment, és elszegődött annak a vidéknek egyik polgárához, aki kiküldte őt a földjeire disznókat legeltetni. ¹⁶Ő pedig szívesen jóllakott volna akár azzal az eleséggel is, amit a disznók ettek, de senki sem adott neki.” ¹⁷„Ekkor magába szállt és ezt mondta: Az én apámnak hány bérese bővelkedik kenyérben, én pedig itt éhen halok! ¹⁸Útra kelek, elmegyek apámhoz, és azt mondom neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. ¹⁹Nem vagyok többé méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek, tégy engem olyanná, mint béreseid közül egy. ²⁰És útra kelve el is ment az apjához. Még távol volt, amikor apja meglátta őt, megszánta, elébe futott, nyakába borult, és megcsókolta őt. ²¹A fiú ekkor így szólt hozzá: Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened, és nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek. ²²Az apa viszont ezt mondta szolgáinak: Hozzátok ki hamar a legszebb ruhát, és adjátok reá, húzzatok gyűrűt a kezére, és sarut a lábára! ²³Azután hozzátok a hízott borjút, és vágjátok le! Együnk, és vigadjunk, ²⁴mert ez az én fiam meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott. És vigadozni kezdtek.” ²⁵„Az idősebb fiú pedig a mezőn volt, és amikor hazajövet közeledett a házhoz, hallotta a zenét és a táncot. ²⁶Előhívott egy szolgát, és megtudakolta tőle, hogy mi történik itt. ²⁷Mire a szolga így felelt: A testvéred jött meg, és apád levágatta a hízott borjút, mivel egészségben visszakapta őt. ²⁸Ekkor az megharagudott, és nem akart bemenni. De az apja kijött, és kérlelte. ²⁹Ő azonban ezt mondta az apjának: Látod, hány esztendeje szolgálok neked, soha nem szegtem meg parancsodat, és te sohasem adtál nekem még egy kecskegidát sem, hogy mulathassak barátaimmal. ³⁰Amikor pedig megjött ez a fiad, aki parázna nőkkel tékozolta el vagyonodat, levágattad neki a hízott borjút. ³¹Ő azonban ezt mondta neki: Fiam, te mindig velem vagy, és mindenem a tied. ³²Vigadnod és örülnöd kellene, hogy ez a te testvéred meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott.”
Lukács 15, 11-32

kép: instagram/hobopeeba

- Miről szól szerinted ez a történet? – kérdezte Zazi. Csalódottságát próbálta palástolni.

El nem tudom képzelni, hogy mitől szabadít meg.
- Minden életszakaszomban másról. – válaszolt az öregasszony.
Gyerekként elitéltem a kisebbik fiút, és felnéztem a nagyra, az Atya különösebben nem foglalkoztatott, azt, hogy megbocsájtott meg sem hallottam. Csak a két fiú harcát láttam, az egyik jó, a másik rossz.
Igyekeztem olyan lenni mint a nagyfiú.
A gondolatától is elborzadtam, hogy bűnösnek nevezzen valaki.
Bármit megtettem volna azért, hogy megőrizzem ártatlanságomat, nem tudom ki előtt, mivel így visszagondolva ebben a történetben tényleg nem is láttam az Atyát. Nem is az Atya szeretete volt a tét, csak a győzelem maga.
Én a nagyfiú voltam, és büszke is voltam erre.
- Gondoltál valaha arra, hogy ha minden áron ártatlannak szeretnéd tudni magad, akkor mennyire sebezhető vagy?
Bárki manipulálhat, és bármire rávehet egy jól irányzott mondattal? – csodálkozott hangosan Zazi, aztán megértette az öregasszony múltba révedő tekintetéből, hogy amit most mesél, az nagyon régen volt.
- Akkor nem. Teljesen elvakított, hogy én nem vagyok bűnös.
Nem vagyok tékozló. Annyira, hogy még az Isten adta talentumaimat is elástam.
Aztán valaki mondta, hogy benne van a szentírásban, hogy ez is bűn, ezt majd számon kérik rajtam.
Itt kezdtem el félni az Atyától, megtudtam, hogy büntet, hogy neki sehogy sem jó, ha eltékozlom az a baj, ha elásom az a baj, és nekem minden útmutatás nélkül azt kellene megtalálnom, hogy kamatoztassam, hogy éber legyek, hogy a mécsesemben mindig legyen olaj, és még sorolhatnám reggelig.
Próbáltam mindennek megfelelni, de akkor meg élni nem volt időm. Állítólag azt is kellett volna. Bármerre léptem, vörösen villogott, BŰN, BŰN, BŰN. 
Lefagytam, kőbálvánnyá váltam, magamtól nem tettem semmit, csak sodródtam az szerint, hogy mások merre rángattak, mert akkor még a szolgaságot sem tudtam megkülönböztetni a szolgálattól.
- Mit jelentett akkor számodra, hogy bűnös?
- Nem tudom, csak azt, hogy én nem akarok bűnös lenni, én ártatlan vagyok.
Egy ideig kutakodtam a múltamban, hogy ki hitette el velem, hogy bűnös vagyok, mindent kiástam, az összes csontvázat kiszedtem a szekrényből, de még mindig égetett az érzés, hogy bűnös vagyok, lehetek, és mi lesz ha kiderül. Próbáltam kideríteni, ki bűne, mert biztosan nem az enyém.
Féltem, de nem bűntudatom volt, csak féltem a büntetéstől.
Nyilván nem tudtam róla, hogy így teszek. Őszintének hittem magam, senkinek nem ártottam, a magam hibáit is szikével szétvagdostam, hogy semmi rohadt ne maradjon, ami ártatlanságomat veszélyeztetné. Fogalmam sem volt arról, hogy teljesen helytelen az irány, és bekerültem abba a csapdába, hogy ha csábító ajánlatokkal nem lehet a bűn útjára vinni, akkor bűnt láttatnak velem ott is ahol nincs, és az ártatlansághoz való eszeveszett ragaszkodásom, legalább olyan távol visz Istentől, mintha az örömök habzsolását választanám, csak közben még szenvedek is.
Igazságtalannak éreztem a világot, mindig a szabályok szerint viselkedtem, tehát nem éreztem bűnösnek magam, csak eljátszottam, hogy én vétkem, én vétkem, nehogy azon múljon, hogy utólag valami kiderül és megszégyenülök, ezért már előre vertem a mellem, hogy én bűnös, miközben azon dühöngtem magamban, hogy én ártatlan vagyok, miért nem veszik már észre.
Milyen igazságtalan, amikor „nálam hitványabbak nektárt vedelnek”, dühös voltam és irigy, és közben még jobban vertem a mellem, hogy bánom a bűneimet, egyre lejjebb adtam az elvárásaimat, mindenkinek minden kívánságát teljesítettem, és mégsem jött a megváltás, mégsem jött senki, hogy észrevegye mekkora szent vagyok és, ártatlan.
- Az nem jó, ha beéred kevesebbel?
- Az volt a legszörnyűbb, amikor rájöttem, hogy az is bűn.
- Na, az meg hogyan lehet?
- Beérem kevesebbel, de nem azért mert tényleg beérem, csak az Istent akarom megvesztegetni, hogy lássa, én milyen jó vagyok.  Ha tudod pontosan, hogy mire van szükséged, de te beéred kevesebbel, azt jelenti, nem hiszel abban, hogy Isten gyermeke vagy, és minden megadatik neked. Amíg itt leszel majd mesélek erről is, nyilván nem arra gondolok, hogy földhöz verem magam, hogy nekem bizony toronyóra kell láncostól és akkor megkapom ha nagyon akarom, és nem adom fel. Ennél sokkal árnyaltabb és az igazi vágyak a lelked mélyéről jönnek, sosem toronyóráról szólnak, és azokat nem szabad elárulni azzal, hogy kevesebbel is beéred. Miközben a bűnösség érzése űzött, fojtogatott, kutattam honnan jön, ma már csak csodálkozom, hogy sosem gondolkodtam el azon, hogy mi a bűn.
Miután a családi vonalat kitakarítottam, és még mindig ott volt ez a szorongató érzés, ami nem hagyott élni, a vallást kezdtem hibáztatni, elvégre azt mondják, hogy bűnben születtem, már a születésem is az, esélytelen hogy bizonyítsam ártatlanságomat.
- Miért volt olyan fontos neked, hogy ártatlan legyél?
- Hogy elkerüljem a büntetést.
- Hogyan sikerült ettől megszabadulnod?
- Hosszú történet, de úgy, hogy elfogadtam, hogy bűnös vagyok, de előbb meg kellett értenem, hogy mi a bűn.
- ?
- Bűn mindaz ami elválaszt az élettől.
Ami megakadályoz abban, hogy kapcsolatba lépjek a bennem élő Istennel.
Tehát a félelmem a legnagyobb bűn.
Minden ember, aki a bűntudatot, a bűnösségedet szajkózza, gyakorlatilag a félelmedet erősíti, ezzel meg olyan távol kerülsz az istenitől, hogy esélyed sincs visszatalálni.
Minél jobban bünteted magad, annál távolabbra kerülsz.
Ördögi kör, így tudja a hatalom az embert béklyóban tartani.
Ha kapcsolódsz a benned lévő istenivel, senkinek nincs hatalma feletted.
Bűn az, hogy hazudtam magamnak, másoknak, álarcokat viseltem, szerepeket játszottam, tehát saját önvalómmal sem kapcsolódtam. Nagyon jó szemem volt arra, hogy észre vegyem amikor valaki szerepet játszik, manipulál, hogy ezáltal ő jobban érezze magát a bőrében, de arra soha nem gondoltam, hogy én ugyanúgy manipulálok, csak még alattomosabban, mivel látszólag én áldozatot hozok, semmi hasznom nincs a szerepjátékból. Amikor erre rájöttem kezdtem kutatni az után, hogy mi lehet ebből a hasznom, és ismét csak oda jutottam, hogy nem bírom elviselni, hogy tévedhetek, bűnösnek láthatnak, ha megkérdőjelezik az ártatlanságomat.
Kezdett derengeni, hogy amíg az ártatlanságom ennyire fontos, addig semmi esélyem, hogy emberként elégedetten megéljem az élet pillanatait. 

Az irigységem, szintén bűn, szeretetnek nyoma sincs ott ahol versengés van.
Lassan a bűn útját kutatva, visszaértem a teremtésig.
Ádámhoz és Évához.
Megértettem, hogy van eredendő bűn, ha ember vagyok, ez alól én sem vagyok kivétel.
Ezt majd egy másik mesében, most annyi a fontos, hogy végre megfogalmaztam, hogy szerintem mi a bűn.
Bűn az, amit én szabad akarattal, gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással az élet ellen teszek.
Szabad akarattal eldönthetem, hogy ellopok valamit vagy nem, de nem tudom akarattal eldönteni, hogy érzek-e félelmet, dühöt, irigységet vagy nem.
Aminél nem tud a szabad akarat érvényesülni, emberi létem, és az örökölt minták ösztönösen vezetnek, ott tiltakozással nem érek el semmit.
Egyetlen út van, hogy elfogadom, emberként nem vagyok mentes az emberi gyengeségektől, de ne nevezzük bűnnek, legyenek tévedések, gyengeségek, ami emberi mivoltomból adódik.
Ezek ellen tiltakozva, tulajdonképpen azt mondom, hogy én tökéletes vagyok, azt várom el magamtól, másoktól, hogy tévedhetetlen legyen.
Hány évtizedig hittem azt, hogy ez erény, és mekkora volt bennem a döbbenet, amikor rájöttem, hogy egyáltalán nem erény, sőt, én még az Istennel is versenyzek amikor elvárom a tökéletességet.
Megtagadom emberi mivoltomat, nincs esélyem emberként a mindennapjaimat megélni.
Nem veszek részt a saját életemben.
Aztán találtam a „bűnnek” egy harmadik csoportját.
Amit a társadalom akar velünk elhitetni, hogy bűn.
Például azt, amikor azt gondoljuk, bűn ha kitartok igaz vágyam mellett, és nem alkuszom meg, ha ló nincs, jó a szamár is.

Miután a bűn útját végig jártam, akkor találkoztam ismét a tékozló fiú történetével.

Valahogy most meghallottam az Atyát is, aki örült a hazatérő fiának, az otthon maradottnak pedig nem adott hízott tinót, mert nem kért.
Kishitűsége nem engedte, hogy elhiggye, ami az atyáé, az övé is.
Meg mertem látni, hogy irigy, hogy dehogy éri be ő báránnyal, rettenetesen sóvárog a dicséretre, elismerésre, jutalomra, de nincs bátorsága kérni, azt várja el, hogy találják ki gondolatait, vegyék észre nagyszerűségét.
Hát igen, nem hiába azonosultam vele amikor felnéztem rá, most hogy jobban megismertem magam, szintén vele tudok azonosulni, csak már nem vagyok olyan büszke magunkra.
Rájöttem, hogy sokkal igazabb kapcsolata volt a tékozló fiúnak az Atyával, mint a szófogadónak.
A tékozló fiú őszinte volt.
Volt bátorsága az Atya elé állni, és azt mondani, én másként szeretném élni az életemet, én másra vágyom, add ki a jussomat, azt választom amit magaménak érzek.
Ezzel szemben a nagy, még a vágyait sem merte megfogalmazni.
Beérte kevesebbel. Minél kevesebbel?- azt nem tudjuk, mivel annyira meg akart felelni, annyira vágyott az elismerésre, hogy fogalma sem volt ő mit is szeretne.
Folyamatosan reménykedett, hogy jutalom jár azért, ha nem a saját vágyai szerint él, ha lemond, ha megalkuszik, ha beéri kevesebbel. A jutalom nem jött, nem volt hízott tinó, dinom-dánom, de a remény hal meg utoljára.
A helyzet attól vált tarthatatlanná, hogy az aki semmi áldozatot nem hozott, megkapta mindazt amire ő csak sóvárgott.

- Miért kapta meg mindezt a tékozló fiú?
- Mivel ő értette, hogy mi az a bűnbánat.
Nem keverte össze az önostorozással, a hamis alázattal, megalkuvással, szemfényvesztéssel, hogy akkor vagy igaz, ha mások kedvét lesed.
A bűnbánat alapfeltétele, hogy lelkem mélyén elfogadjam, tévedtem. Sajnáljam, hogy ezáltal valakit megbántottam, és ha ez a bűnbánat őszinte, akkor egyértelmű, hogy nem fogom máskor ezt tenni. A bűntudatra, lelkiismeret furdalásra semmi okom. Attól senkinek nem lesz jobb.
Itt őszinte elfogadásról van szó, nem arról, hogy kigondolom, ha azt mondom az Atyának, bocsi, igazad volt, fogadj vissza béresnek, és közben abban reménykedem, hogy hátha megesik a szíve rajtam, vagy lesem, hogy mikor téved a bátyám, hogy akkor majd hátha én kerülök az Atya kegyeibe.
A kulcs, hogy a tékozló fiúnak volt bátorsága követni a saját vágyait, kételyek nélkül.
Amikor rájött, hogy tévedett, akkor manipulálás, szemfényvesztés, hamis alázat nélkül képes volt kimondani: Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened.
Ilyen egyszerű, nem kell a földön csúszni, megalázkodni, csak őszintén belátni, hogy tévedtem, és odaállni a másik ember elé, az Atya elé, és ezt elmondani.
Az Atya abban az esetben, ha őszinte a megbánás, mindig visszafogad.
Az emberek nem biztos, attól függ ők hol tartanak, de az már nem is a te dolgod.
A te dolgod annyi, hogy legyen bátorságod a jussodat kikérni, és vágyaid szerint élni, ha tévedtél akkor legyen bátorságod beismerni emelt fővel.
Ádám és Éva bűne sem az volt, hogy emberként vágytak arra, hogy olyanok legyenek mint az Isten, hanem, hogy utána nem volt bátorságuk ezt így elmondani. Hazudtak, hárították a felelősséget, asszonyra, kígyóra.
Nem az volt a bűn, hogy ettek a tudás fájáról, emberként mi sem természetesebb, mint az, hogy van sötét oldalad is, hanem, hogy azt választották az élet fája helyett.

A BŰN nem az, hogy eszel a tudás fájáról, ember vagy, a bűn az, ha nem vállalsz felelősséget ezért a tettedért.
Ha keresed a felelőst, ha meg akarod úszni, ha hülyének nézed az Atyát, a másik embert.
A bűn az, hogy nem hiszel az Atya jóságos szeretetébe.
Azt hiszed, hogy okossággal megúszhatod.
Azt sulykolják belénk, az a felelősségvállalás, hogy, ha már eltékozoltad a vagyont, akkor vállalod a felelősséget, és méltóságteljesen éhen halsz. Én legalább is azt hittem.
Azért mondtam el neked ezt a történetet, mert én már öreg voltam amikor megértettem, hogy a felelősségvállalás ott kezdődik, hogy őszintén belátom, hogy tévedtem, és van bátorságom oda állni az elé akivel szemben tévedtem.
Az, ha éhen halok inkább mint hogy mindenki megtudja rosszul döntöttem, az pont a gőg, a nagyfejűség, a megmutatom én, a csak azért is, csak azért sem, a felfuvalkodottság, hogy csorba esik a vélt tökéletességemen.
Pont nem az alázat, hanem, a büszkeség.
A felelősségvállalás nem jelenti azt, hogy megúszom a következményeket, lehet az ember aki elé odaállok nem tud megbocsájtani, de ha valóban beláttam, megbántam amit tettem akkor őszinte szívvel tudom fogadni, hogy itt a fiú szerepet bizony eljátszottam.
Anélkül, hogy keresném, hogy azért tettem mert, igaz, hogy ezt tettem, de…
Nagyon nehéz itt megállni, nagyon nehéz a beismerő vallomás után megállni, nem magyarázkodni, nem hárítani, nem hasonlítgatni hogy esetleg más mekkorát tévedett.
Ekkor jöttem rá, hogy én életemben még soha semmit nem bántam szívből.
Semmiért nem vállaltam felelősséget.
Ezt ne úgy értsd, hogy felelőtlenül, vígan éltem az életemet.
Szenvedtem kegyetlenül, féltem, szigorú szabályok szerint éltem, hagytam hogy megalázzanak, mindig beértem kevesebbel, csak semmi nem volt őszinte.
Mindezt még csak nem is egy majdani jutalom, hanem a büntetés megúszása miatt. 
Amit bűnbánatnak neveztem, igazából félelem volt, féltem hogy az Isten megbüntet. 
Próbáltam eltitkolni, kozmetikázni, bebizonyítani, hogy más volt az oka, hogy nem volt lehetőségem másként tenni.
Ruháimat szaggattam bánatomban, de egy pillanatig sem gondoltam jogosnak, csak azért tettem, hogy az Atya könyörüljön meg rajtam és ne büntessen még jobban.
Volt, hogy könyörögtem a bocsánatért, de csak azért mert nem bírtam elviselni, hogy valaki haragszik rám. Az sem számított, ha a másik ember tévedett, a lényeg az volt, hogy nem bírtam elviselni, van, aki nem szeret. Akartam, hogy szeressenek, lássák ártatlanságomat.
Látszólag elismertem, hogy már csak a béresek helye illet meg, de nem volt igaz, irigykedve néztem, hogy ki miből mennyit kap, és meg voltam győződve, hogy többet érdemlek.
Féltem az istentől, de akkor hogy is tudtam volna fogadni a szeretetét? Még vele is versenyeztem. Olyan ártatlan, tökéletes akartam lenni mint ő. Miközben azt éreztem, hogy semmit sem érek, párhuzamosan ott volt bennem az is, hogy istennek képzeltem magam. 
Sajnáltam magam, szégyenkeztem, hogy rosszul választottam, nem volt nyerő a kaparós, és most akkor kellemetlen napjaim lesznek. Sajnáltam magam, haragudtam magamra, hason csúszkáltam a bocsánatért, de a lényeg, hogy a félelem, a megúszás volt a mozgató rugóm, nem a megbánás, felelősségvállalás, szeretet. Én azt hittem, hogy ez a bűnbánat. Pedig ez is csak arról szól, hogy szegény én, nem vagyok tökéletes.
Hihetetlen, hogy a sok műsor helyett csak annyit kellett volna, hogy igen, megtörtént, igen én tettem, igen, tévedtem,
szívből sajnálom.
Ha kénytelen voltam beismerni, akkor beismertem, de kimagyaráztam
Elhitettem, hogy azzal, hogy inkább éhen halok, viselem a következményeit, pedig nem, az önbüntetés, soha nem bűnbánat, a félelem a büntetéstől nem bűnbánat, csak manipulálás, hogy ha szorgosan csapkodom az ostorral a hátamat, hátha megúszom azt, hogy szívből mondjam, nem vagyok Isten, tökéletlen vagyok, és emberként, ez így van jól.

Az emberek vagy meg tudnak bocsájtani, vagy nem, de az Atya csak arra vár, hogy legyen bennünk bátorság és bölcsesség visszajönni. Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened.
Ezt még az Isten sem tudja helyettünk megtenni.
Hiába akar visszafogadni, ha mi elbujdosunk hamis felelősség vállalásként.
Hihetetlen erő, bátorság kellett ahhoz, hogy a tékozló fiú hazamenjen. Hit, az Atya szeretetében.
Embertársainktól ne várjunk feloldozást.

Van a két fiu. Tulajdonképpen mindketten azt hiszik több jár nekik, csak a tékozló fiú ezt ki is meri mondani. Mer „bűnös” életet élni.
A nagyfiú nem mer tévedni, „igaz” életet él.
Az első fiú, már hazatalált, a második is elindul a történet végére, annyira igazságtalannak érzi a helyzetet, hogy mer lázadni, kimondani, hogy szerinte többet érdemel, ezzel kockáztatva a jófiúságát.
Évekig nem mert kockáztatni, nem merte elhinni, hogy minden az övé.
Emberként csak így fejlődhetünk, ha megismerjük legmélyebb vágyainkat, merjük azokat választani, azzal a kockázattal, hogy lehet rossz döntés lesz.
- Ezzel nem azt akarod ugy-e hitelesíteni, hogy éljünk úgy, hogy nekem minden jár és bármit megtehetek.
- Szó sincs erről. Az igazi vágyak mindig szeretetből fakadnak, csak mint a szobrokról, előbb le kell róluk faragni a felesleget.  
"Minden kőben benne van a szobor, csak a felesleget kell lefaragni róla"  Michelangelo 

kép: Facebook/Szemléletváltás

                                               

beszélgetés az Atyával

beszélgetés az Atyával

               Mindannyian szoktunk fohászkodni, lehet, hogy csak "szokásból, hogy őrizzen meg a kaszástól", de mondjuk: Istenem, segíts! Uram segíts!
De ki az az Isten, ki az az Úr? 
Imádkozom, de nem tudom kihez, keresem, de nem tudom kit.

          
            -Ki vagy, te Uram?
- Vagyok, Aki Vagyok!
- Mutasd magad, kérlek!
- Boldogok, akik nem látnak és mégis hisznek!
- Próbáltam, de nem megy. Hogyan kell?
Akkor azt mutasd meg kérlek! 
Vezess!
- Vezetlek, de te nem bízod rám magad!
- Hogy bízzam rád magam, ha nem tudom ki vagy??? ... és még azt sem tudom, hogy vagy-e...
Látom, érzem a jelenlétedet földön és égen, látom, hallom is amit mondasz, de nem hiszem mégsem. 
Miért? Tudsz ebben nekem segíteni?
- Segíts magadon,  az Isten is megsegít!
- Értem, próbálok mindent, azért vagyok most is itt.
Kérlek gyere, töltsd meg a bennem lévő kínzó ürességet szereteteddel!
- Itt vagyok!
- Miért nem érezlek?
- Mert ragaszkodsz a szenvedéshez.
- El tudom engedni?
- El. 
- Hogyan?
- A tettek mezejére lépsz, cselekszel.
- De mit?!
Folyton itt akadok el. Ez a legborzasztóbb. 
Itt vagyok, gyönyörű helyen, minden adva van, mit szem, száj kívánhat. 
Rengeteg időm van, hogy azt tegyek amit szeretnék. Hoztam futó cipőt, ide cipeltem, imádok az erdőben futni, de nem mentem ki futni. 
A gondolat, hogy bármit is megtehetnék amit szeretnék, megbénít! - így nem teszek semmit.
Itt akadok el mindig, előkészítem segítségeddel, az angyalok segítségével, megteremtem a körülményeket, és amikor minden adva van, csak egy mozdulat, egy lépés kellene (vagy lehet egy ugrás?), akkor mélységes szomorúság, értelmetlenség, minden mindegy, vagy ami még rosszabb elviselhetetlen félelem tör rám.
Ez a baj otthon is. 
.....Hallgatsz még Uram?
- Igen, figyelek.
- Atyám, én annyira félek!!!!!!!!!....
- Itt vagyok.
-  Hol?
- Itt, benned, körülötted.

- Miért nem érezlek?!
- Érzel.
- Akkor mire jó ez a cécó?
Szívesebben vagyok rabszolga mint szabad ember.  Amíg szolgálhatok, addig van értelme. Amikor csak a magam örömére tennék valamit, értelmetlen lesz minden.
Mit mondtam?
Épp azon morfondíroztam, hogy milyen Isten vagy, ha dicsérni kell téged, ha még téged is az éltet, hogy dicsőítsenek, szolgáljanak neked, akkor mit vársz tőlünk, emberektől?
Azt éreztem, hogy feltételhez kötöd a szeretetedet, ha dicsérlek szeretsz, ha nem, akkor megszégyenítesz.
Ettől dühös lettem, csalódott, és nagyon egyedül éreztem magam.
Tudom, amikor én beszélek is te beszélsz általam, de hagyod, hogy mondjam a magamét.
Nekem kell rájönnöm, nekem kell megtaláljalak. 
- Nem, már tudod, már rájöttél, már megtaláltál. 
- ?????
- Meg kellene élned, ennyi hiányzik. 
Csak a te szavaidat ismétlem, leírtad már tegnap is, és még sokszor előtte. 
Tudod, hogy én sem az öncélú dicséreteitekre szomjazom, hanem arra, ahogy általatok látom, hogy mindaz amit alkottam, az egészen jó.
Nem azért teremtettelek, hogy véres verítékkel engem szolgáljatok, magatokat sanyargatva engem dicsőítsetek. 
Hamis az ilyen dicsőítés, hazug.
Azért teremtettelek, hogy a bennem lévő határtalan szeretet általad is kiáramoljon a világba, minél több a boldog ember, annál nagyobb az én dicsőségem, de ha téged ez a kifejezés zavar, mondhatom, hogy az örömöm nagyobb.
Azért vagytok, hogy örömben, szeretetben, bőségben éljetek, mindenetek adva van.
- Akkor miért pont akkor vagyok a legüresebb, amikor a bőséget élhetném meg?
- Mert amiről te beszélsz az épp a szűkség, a kétség az egység helyett.
- ?
- Meg akarod magadnak tartani, birtokolni, kisajátítani.
- Tudom, azt érzem, hogy még mindig nem elég.
- Nem is lesz elég, ha csak magadnak akarod.
 Áramoltatni kell, és igen, ahogy áramlik rajtad keresztül, úgy nő az én dicsőségem.
- Én Veled versenyzek Atyám??
Tökéletes akarok lenni. Azt akarom az én dicsőségem nőjjön.
Pedig azt hittem, már kezdtem érteni az alázatot. 
Úgy fogalmazok, hogy pont annyinak tudjam magam amennyi vagyok, se többnek, se kevesebbnek. 
Nagy lecke volt megtanulni, hogy az álszerénység mögött hatalmas hiúság, becsvágy van, úgy dicsérjenek, hogy még a számat se kelljen kinyitni, anélkül, hogy megmutatnám magam, vegyék észre az értékességemet.
- A tegnapi gondolataidra visszatérve, te írtad le, hogy " aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt" .
Lásd az egészet, ahogy látod is. 
Pillanatnyi hamis örömért, ne add oda a lelkedet.
Minden öröm ami öncélú, az hamis.
Küldetésed van, nem tetszik neked, ellenkezel.
Általad is nő a dicsőségem a világban. Te azt mondtad nem ismersz, nem szólítasz nevemen, pedig egy vagy velem. 
Általad, általatok tudok megnyilvánulni. 
Akinek füle van, hallja meg. 
Neked van füled és hallod is.
Engedd el a bálványt.
- ?
- Önmagadat, testedet, fizikai porhüvelyedet és annak múlandóságát helyezted az örök élet helyére.
Azt akarod, hogy örökké éljen a tested, mindig jól járj.
- Tudom, sajnos ez igaz.
- Pedig az örök élet igéi nálam vannak.
Több vagy a testednél, te is tudod.
Fényt kell vinned a világba. 
Abbéli félelmedben, hogy elfogy, letakartad a fényedet.
Csak annyi a dolgod, hogy égj, ragyogj, és ne sajnáld másoktól, hogy ők is kapnak belőle, esetleg fényednél rövid idő alatt meglátják az ösvényt, amit te évtizedekig kerestél. 
Ha letakarod a fényedet, akkor te is csak sötétben tapogatózol, és csak belülről feszít.
Felelősséged van, nem tehetsz úgy, mintha nem hallanál.
Célja van az életednek.
Igen, az én dicsőségemet hirdetni.
Mielőtt elzárkózol, mondom, hogy ez azt jelenti, hogy a világ egy jó hely, szeretettel telve, egységben, és tudod a mustármagot...
A szenvedés ebben az értelemben ahogy te szenvedsz, értelmetlen.
Csak a kereszt hordozására kértelek, nem arra, hogy hason csússzál, de te ha nem épp hason csúszol, akkor elszállsz a saját nagyszerűségedtől. 
Én alkottalak, tényleg nagyszerű vagy, de mint mondtam, ÉLETEDNEK CÉLJA VAN.
Ürességed onnan ered, hogy önző módon, csak magadnak akarsz mindent. 
Futni, hogy csinosabb, szebb legyél. Értelmetlen, de futni, hogy tested, lelked, szellemed felüdüljön, egészséges legyen, hogy nagyobb erővel hirdesd az én dicsőségemet, az már más.
Látom, még mindig a homlokodat ráncolod.
Hatalmas vagy, Isten gyermeke vagy. 
Atyád vagyok, mint minden teremtménynek.
Neked van füled, hallod, ezért célod, felelősséged is van a hatalmad mellé.
NEM ÖNCÉLÚAN, A DICSŐSÉGEMRE HASZNÁLD.
- Mit tegyek, Atyám?
- Fejezd be a rinyálást, ÉN, ÉN, ÉN...
Nézz körül. Hálával és szeretettel. Köszönd meg, ami körülvesz.
Tudod, ez is a kedvenced: a szolgaság öncélú, mert nem szeretetből fakad, szeretetet, dicsőséget vásárolsz magadnak. 
A szolgálat az önzetlen, de nem hoz feltétlenül rajongókat.
Tudod mi a szolgálat, szolgálj. 
- De hogyan?
Jó, tudom, hülyeség már megint.
- Ja, és a szeretetem feltétel nélküli, akkor is szeretlek, ha teszed a süketet.
- Akkor miért van bűntudatom?
- Mert többre vagy képes.
- Mit szeretnél általam cselekedni ATYÁM?
- Már mondtam.
- De hogyan?
- Azt is elmondtam...
- Mitől múlik el az ürességem?
- Tudod ezt is.
Kétségek helyett az egység. 
Szolgaság helyett a szolgálat.
Önzés helyett a szeretet. - de ez mind ugyanaz.
Isten dicsőségére, egy nemes célért ajánld fel mindazt amit teszel. 
- Atyám, bocsásd meg, de ezt még emésztenem kell.
- Tudom, de örülök, hogy beszéltünk. 
- Szeretlek, Apu!
Hánynom és bőgnöm kell, hogy ezt mondtam. 
Miért nem hiszem el, hogy szeretsz?
- Mert akkor megszűnik a kétség, egy leszel velem, és félted, hogy az egyéniséged megsemmisül. 
Jó úton jársz lányom, csak így tovább.

..........
...........

- Atyám! Még itt vagy?

- Veletek vagyok a világ végezetééig.
- Akkor még kérdezek. 
Tudom a válaszaid mind az én szavaimmal vannak, azt ismétled el amire magamtól is már rájöttem. 
Viszont van egy fontos különbség!
Az én szavaim hasítanak, zajosak, kérdeznek, felkiáltanak, parancsolnak, nagyon akarnak, számonkérnek, szidnak, tagadnak. 
Te mindent kijelentő módban fogalmaztál, megengedően, elfogadóan,  hatalmas érzelmi töltet nélkül,  mégis szeretet és türelem sugárzik minden szavadból.
Miért van az, hogy én jöttem rá, és mégsem hiszem? 
- Elmondtam, mivel félsz, hogy akkor megsemmisülsz.
Egy vízcsepp vagy, és az akarsz maradni, pedig vár a tenger. 
A vízcsepp egyedül elpárolog, semmivé foszlik, de tudatodnak mégis kedvesebb, és harcolsz a megsemmisülés ellen. Ez egy reménytelen harc, a különálló vízcsepp bármennyit is harcol, véges életű. Te ebbe az elkülönültséged fenntartását és megőrzését célzó harcba fekteted minden energiádat, az az illúziód, hogy így megmented az életedet. 
Pedig  " aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt", már mondtam, te is mondtad. 
A másik lehetőség, hogy beleolvadsz az óceánba. Ez az útja, hogy megismerd az örök életet, de számodra ez egyenlő a halállal, te ez ellen küzdesz. 
Te leszel a teljes óceán, de nem leszel egy különálló vízcsepp. 
Ezt a különállóságodat, különlegességedet félted, de így nincs egy nyugodt perced. 
A kétség gyötör, az egységtől félsz, és nem tudod hová menekülj.
Szeretnél engem megismerni, szeretnél egy lenni velem, közben azt kéred, ezt a mostani formádat tartsam meg örökre. 
Azt kéred örökre elkülönült légy, miközben minden sejted az egységre vágyik.
Kapcsolataidban is pontosan azt hiányolod, hogy nem érzed az egységet, hogy nem tudtok egy emberként tenni bármit. 
Pont azt félted, ami az akadály. 
- Igaz, de számomra ez egyenlő a megsemmisüléssel. 
- És mégis, ha eljött az idő, ezt neked kell meglépni. 
Szabad akaratod van, nem tudom helyetted.
- Annyira félelmetes. Annyira azonosítottam magam a korlátozó hiedelmeimmel. 
E mellett még bűntudat is gyötör, tudod a tálentumok, amiket elástam...
- Nyisd ki a kezed, engedd el, amit oly erősen markolsz. 
Már vérzik a kezed.
- Nem merem Atyám, nem merem!
Mondom, hogy hiába ismétlem, hogy a hajam szála sem görbül a tudtod nélkül, visszajutok oda, hogy mégsem hiszem.
Beszélek veled, és mégsem hiszem, Kányádi szavai járnak a fejemben:
"Uram, ki vagy, s ki mégse vagy,
magunkra azért mégse hagyj,
ajtódon félve kaparász,
kis szárnyával e kis fohász,
gyermeki hangon gügyöget,
dicsértessék a te neved"
- Tudom, te kapaszkodni tudsz és kételkedni, eltaszítani.
Látod, hogy nem működik, próbáld ki a bizalmat, az egyenrangú kapcsolatot, a szeretetet.
- Bár tudom, hogy hülyeség, mégis kontrollálni szeretnék mindent is. 
A nagy kétségem, egyik pillanatban én vagyok a porszem, amit a szél kedve szerint hordoz, másik pillanatban neked is meg akarom mondani, hogy mit tegyél és mikor. 
De még ez is elviselhető lenne, ha tényleg hinném, hogy létezel. 
Mit mondtál, miért nem hiszem?
- Mert akkor azt is el kellene fogadnod, hogy én vagyok a Teremtőd, Atyád, Istened. 
Hogy van egy teremtett világ, ahol Isteni rend működik, és hogy te nem a világ közepe vagy, hanem csak egy csepp a tengerben. 
Amíg nem hiszel bennem, addig Istent játszhatsz. Még ha szenvedsz is, de végül is a te forgatókönyved alapján történik mindez. 
A hangsúly nálad a TE szón van. Azt hiszed, ha Te tudsz maradni, akkor megmenekítheted magad, de látva a halált, tudod, hogy nem, innen jön a félelem, az elveszettség, annak az érzése, hogy minden értelmetlen. ... és mégsem adod fel, szorítod. 
Nincs egy perc nyugtod. 
Tudod, ha beledet nem tekeri az éhség, ha nem robotolsz, szolgáskodsz, akkor az enyészet nyugtalansága szorongatja a lelked. 
Akkor veszekszel, eszel, problémát keresel, bármit amit már próbáltál és túlélted, még ha fájdalmas is, csak elterelje figyelmedet a nagy hiányérzetről. Pedig ezekkel épp rombolod isten templomát. 
Ha már mindenképp kell a figyelem elterelés, akkor keress valamit, aminek valami haszna van mások számára, vagy legalább nem ártasz magadnak. 
Ha valami hasznost teszel, jobban érzed magad, és ha úgy teszel hasznosat hogy nem csak a magad, de mások javát is szolgálja, már el is tűnt az üresség. 
A figyelem elterelő függőségek közül talán a legkevésbé ártalmas, ha robotolsz, ha szeretetért is cserébe, de teszel valamit másokért. 
Ha robotolsz, elégedett vagy magaddal, hogy milyen ügyesen robotoltál, pedig nem erre teremtettelek. 
Társak vagyunk a teremtésben, de te nálam is nagyobb szeretnél lenni. 
Tudod, nem bírod elviselni, hogy nem vagy tökéletes.
- Kezdek belefáradni.
Mit ajánlasz a gyötrődés helyett?
- Engedd el e hiú vágyadat, hogy még nálam is jobb legyél. 
Fogadd el emberi mivoltodat, de ne ragaszkodj ehhez sem. 
Szeretlek, nem bűnös vagy, csak ember, aki tökéletlen, pont az elkülönültsége miatt.
Félsz visszatérni az egységbe. 
Emberként akarsz tündökölni. 
Megteheted, de csak velem együtt és általam. 
Ajánld fel szenvedéseidet, vívódásaidat a világ jobbá válásáért.
Mint mondtam, jó amit teszel, csak a szándék, az indíték nem helyes. Ez korlátoz.
Láss túl a kis életeden, lásd a nagy egészet. 
Fogadd el, hogy egy fénymunkás vagy. EGY a SOK közül, és tedd a dolgod. 
Mielőtt megkérdeznéd, hogy mi a dolgod, fogadd el, és utána az út is megvilágosodik. 
Sírtál egyik nap a Bazilika harangját visszhangzó téren amikor olvastad:
EGO SUM VIA VERITAS ET VITA
Cselekedj, mindenre tudod a választ. 
ÉN VAGYOK AZ ÚT,  AZ IGAZSÁG ÉS AZ ÉLET
TUDOD, CSAK EGY IGAZSÁG VAN,
A SZERETET,
A TÖBBI TŰNJÖN BÁR KELLEMESNEK, VAGY KELLEMETLENNEK, CSAK ILLÚZIÓ.