Egy pohár víz azoknak, akiknek a karanténos vándorlásaik során még nem sikerült semmilyen szuperképességre szert tenni

Egy pohár víz azoknak, akiknek a karanténos vándorlásaik során még nem sikerült semmilyen szuperképességre szert tenni

      Anélkül, hogy bagatellizálnám a helyzet súlyosságát, vagy tagadnám a vírus létezését, továbbra is azt gondolom, hogy nem a vírus a gyilkos.

      Próbálok nem olvasni vírussal kapcsolatos híreket, de időnként képtelen vagyok ellenállni egy egy érdekesnek tűnő cikknek.
Valahogy az az érzésem, mintha az emberek nagy része most ébredt volna rá, hogy e földi élet véges. Mintha ez a vírus arra késztetne, hogy ismét szembenézzünk saját esendőségünkkel és megtanuljunk ezzel a tudattal élni. Ez a bezártság tökéletes lehetőség a magunkba fordulásra. El is kezdjük szépen, de akkor megjelenik a félelem:

" Bizony, több értelme van a lovagot mímelő bohócnak, mint ennek a világnak, ahol mindnyájan mímelünk valamit, anélkül, hogy hasznát látnánk.
S hogy ez a földi álom szakadatlan vidámság volna? Dehogyis...Akinek az éhség nem tekeri a beleit, annak a szívét megmérgezi a megkívánás, vagy a nyugtalanság.Ha pedig akad egy csendes pillanat, annak mélyéről azonnal felmerül az örök csend birodalmának gondolata, és megtépi az ember lelkét"Boleslaw Prus 
 
Ez a baj a csenddel.
Szokatlan.
Tele van félelemmel.
Ezért jó ez a rohanó világ.
Nincs benne csend.

      Nem tudom kiverni a fejemből ennek a fertőzésnek a hasonlóságát a pánikkal.
Elveszett szag és ízérzékelés, néhány érzékszerv elveszíti a kapcsolatát a realitással.
Szapora szívverés, légszomj.
A szervezet védekező rendszere túlbuzgóan önmaga ellen kezd dolgozni.

Nagyon sok pánikbeteg így éli az életét, ahogyan most mások is megtapasztalják. Visszafojtott lélegzettel, ugrásra készen, összeszorult torokkal. Csak azt nem tudja merre ugorjon.

      Aki nézi a híreket, az a másik irányba mozdul és megdermed.
Fél a gyilkos vírustól. Bezárkózik, konzerválja magát, élőhalott lesz, hogy meg ne haljon. A kérdés mennyi ideig értelmes dolog tetszhalottként élni, hogy megússzuk.

      Nem is tudom kinek nehezebb, annak aki eddig is a rettegés magas fokán élt és most legalább a vírusban konkretizálódott az ellenség, vagy annak aki most döbbent rá, hogy ez a vírus, és úgy egyáltalán az élet, halálos.
Pedig mennyi minden van még a nap alatt ami halálos lehet.
Talán ezért is tartja be a 65 felettiek nagy része nehezen a korlátozásokat, mivel az ő életüknek talán még része volt, hogy bármikor a fejükbe eshet egy fél tégla, de ez még nem jelenti azt, hogy a házban kell maradni.
Igen, halnak meg emberek a fertőzés következtében, de a járvány előtt is naponta haltak meg emberek.
Jó munkát végzett a média, hogy tudatosítsa esendőek vagyunk.
Jó munkát végzett a politika, bezárt, hogy ne tudjunk elszaladni a félelmeink elől.Így is lehet találni kiskapukat, de nem érdemes.          Aki tagadja a veszélyt, aki képtelen még a karantén ésszerű korlátozásait is betartani, az fél a legjobban. Elviszi a belső munka félelmekkel való megküzdési lehetőségeit a teljesítményorientált ismerős közegbe és azt játssza, milyen ügyesen tudok én túljárni mindenki eszén.

      Érzik az emberek, hogy minden rosszal együtt ez itt és most egy lehetőség.
      Elindul egymás túllicitálása, ki hogyan tölti bölcsen és tartalmasan a karantént.

      Azt gondolom, jó megkeresni a kiskapukat, időnként lehetőséget adni magunknak, hogy kiszellőztessük a fejünket, hogy érezzük van még szabad akaratunk, csak a tét ne az legyen, hogy én milyen fasza gyerek vagyok.
      Azt is gondolom, hogy nagyszerű dolog sütni, főzni, végre a lakást kitakarítani, csak itt is fontos, hogy miért.
Előfordulhat, hogy ez is kifele visz magunktól, ez is a né milyen ügyes vagyok fele visz. Természetesen lehet egy nagyszerű munkaterápia is, egy igazi találkozás is annak aki eddig tényleg nem vette észre, hogy a munkába menekül.

      Teljesen rendben van, ha sikerült visszatalálni a családi élet, együtt töltött idő, sütés, főzés, barkácsolás, kézimunka örömeihez. Azt érezni, hogy végre van idő egymásra és milyen jó együtt.
Amikor elmúlik ennek a mámora, lehet neked is szembe kell nézni a félelemmel.
Előfordulhat, hogy megúszod a szembenézést, addigra megszűnnek a korlátozások, és indulhat az élet teljes gőzzel kifele.
Jó lenne, ha kicsit tudnánk benne maradni ebben a félelemmel teli helyzetben, ami eluralkodott a világon. A félelemtől menekítő akciókból csak annyit tenni, amennyi a túléléshez szükséges.      Azt gondolom, ezekkel a bezártságban, elszigeteltségben hallgatott hírekkel, nagyon komoly félelmeket indítottak el bennünk. A munkaterápia természetesen jobb mint a sima kétségbeesés, de ne csináljunk versenyt abból, hogy ki mennyire világosodott meg ez idő alatt.     
A félelmeket generálták, de lehet, csak felerősítették az addig mélyen eltemetetteket.
Nem mindegy, hogy valaki azért ül halált megvető bátorsággal, mert ő már békét kötött a halállal, vagy azért mert azt hiszi ha nem vesz tudomást róla, nem létezik.

      Amúgy társadalmunk nagyon eltávolodott attól ahogy akár néhány évtizede is még úgy ahogy lehetett beszélni a halálról a félelmekről.
      Most a szuper megvilágosult korszakunkban tabu téma lett. Tetszik, nem tetszik előjött a vírus kapcsán.
Bénít, fojtogat, önpusztító reakciókat vált ki az emberi szervezetből, nem lehet tudni pontosan mikor, kit, hol és hogyan talál.
Ez bizony félelmetes.
Nem azért mert valaki hiszékeny, beszari vagy félti a tyúkszaros életét, hanem azért, mert a fogyasztói társadalom napi szinten adagolja az érzéstelenítőt.
Ez most nem csak hogy megszűnt, még olajat is öntöttek a felparázsló félelmekre a hírek segítségével.
      Mint írtam, örülök, ha egyből átálltál a robot üzemmódból a boldog család üzemmódba, de ha mégsem sikerült, akkor is tudd, hogy ez az elveszettség érzés teljesen rendben van.
      Ha időnként már szinte sajnálod, hogy lassan lejár a karantén, és te még mindig ott vagy ahol a part szakad, semmi nagy megvilágosodás, a családod is időnként idegesít, talán a húsvéti takarítás is kezdett megfakulni, eleged van az összezártságból, de egyedül talán még fojtogatóbb, fogadd el, hogy jól van ez így.

      Ha kiszálltál a ki az ügyesebb versenyből, az már az első lépés.

      Társadalmunk szinte lehetetlenné teszi kilépni a mókuskerékből, most itt volt, van, a lehetőség. A kerék leállt egy időre.
Mi reflex szerűen, belső kényszerből virtuális mókuskerekeken futunk tovább.
Lépj ki belőle,de ne ostorozd magad, ha elsőre nem sikerül. Ha túl vagy azon a megrázkódtatáson, hogy valaki rögtön el is foglalta a helyedet, lassan elmúlik a szédülés.

      Hogy van-e most előnyük azoknak, akik eddig is féltek? - tevődik fel a kérdés. 
      Van aki jobban van.
Végre az egész világ retteg, láthatják, hogy ez nem kényeskedés. Olyan is van, aki henceg azzal, hogy mi nekem ez a vírus?...
      Van, aki ugyanúgy van.
Eddig sem a vírustól félt, most is a saját démonjaival harcol.
A helyzet változatlan. 
Ez természetes is, figyelembe véve, hogy bármitől félt eddig az ugyanolyan kiváltó tényező volt mint most a többségnek a vírus, az igazi félelem a megsemmisülés, az értelmetlenség, az elszakítottság,  magára hagyottság, üresség feneketlen poklának a sikolyát volt hivatott elmaszkírozni.

      Van aki rosszabbul van.
Leélte élete javát rettegve, dolgozott magán, és hát még mindig van bőven tennivalója.
Már hét pár cipőt elszaggatott, még mindig nem látja csak a fényt az alagút végén, minden erejét összeszedve bizakodva lépegetett egyiket a másik után, aztán jön egy vírus, mindenki néhány hét alatt megvilágosodik, jó esetben nem is találkoztak a teljesség érzésének a hiányával, az elveszettség érzéséből fakadó félelemmel, a véges életre kapott tálentumok felhasználásának dilemmájával, vagy ha igen, seperc alatt megoldották, és most repülő csészealjakat is megszégyenítő sebességgel, már huss el is tűntek az alagút túloldalán. 
Ettől rosszabbul lesz, tényleg rosszabbul, mivel elkapja a kétely és az irigység. 
      Itt kellene valahogy derűsebben nézni, hadd repüljön ki, hogy tud, évek munkáját semmisítheti meg, ha most a tömeg nyomásra beugrik a ki ér oda hamarabb mókuskerekébe.
      Szóval, ha kijutottál az alagútból ismételten gratulálok, ha viszont még mindig csak vonszolod magadat, egyik lépést a másik után, ismételten biztatnálak, hogy csak így tovább. 
      Kevés embernek adatik meg, hogy meg tudjon bocsájtani a nélkül, hogy a haragot előbb átélte volna, és kevés ember győzte le a félelmét anélkül, hogy az előbb földre ne terítette volna. 
      Fontos, hogy ahányszor leterített, mindig felálltál, a melletted elszáguldóktól viszont tanulhatsz hitet, bizalmat, magadban, a világmindenségben.
      Kicsit beléphetsz a mesékbe, és mondhatod igazi halált megvető bátorsággal, egy életem-egy halálom, bár míg élek, élni vágyom.
Csak nem varázsszőnyegre pattansz fel ami néhány elbűvölő kör után ugyanoda visz vissza, nem üstökösre, mely gyors száguldása után széthullik, hanem a saját erődre támaszkodva,  hegyen-völgyön.
Nem valami izgalmas? Akkor inkább a mókuskerék?
„Mindenki szeretne itt hinni, de senki, de senki se tudja miben higgyen. Az istenek úgy alkották meg a halandókat, hogy sóvárogjanak egy olyan igazság után, amely nem tőlük függ, hanem amelytől ők függenek, s ez az igazság bizonyára megvolt valamikor, s meg kell legyen ma is, mert másképp nem állhat fönn a világ, de elhomályosodott, s csak sötétben tapogatózunk utána. Hiába hullámzik az élet a fórumokon, hasztalan ülünk fényes palotáinkban az örömök terített asztalához, amikor négyszemközt maradunk önmagunkkal, érezzük, hogy minden ember külön-külön bolyong a részvétlen csillagok alatt, nincs aki a lélek meztelenségét betakarja, és didergését felmelegítse.” Móra