A Szép Katarina története

A szép Katarina története

(sziciliai népmese)

Volt egyszer egy igen-igen gazdag kereskedő, aki még a királynál is gazdagabb volt, s annak egyetlen leánya, akinek Katarina volt a neve, s ki szebb volt a napnál. Egyszer, amint Katarina a szobájában ült, hirtelen felnyílt az ajtó, s szép, magas asszony lépett be, kinek egy kis kerék volt a kezében.

– Katarina – szólt a szép asszony –, mikor akarod élvezni az életedet, ifjú vagy öreg korodban?

Katarina csak nézte, nézte a szép asszonyt, s úgy megdöbbent a különös kérdésen, hogy nem tudott felelni rá, s az asszony ismét kérdezte:

– Katarina, mikor akarod élvezni az életedet, ifjú vagy öreg korodban?

Ekkor már egy kissé magához tért Katarina, s gondolta magában: „Ha azt mondom: fiatal koromban, akkor majd öreg koromban kell szenvednem. Már csak inkább öreg koromban legyen nyugodalmas életem, most meg legyen úgy, ahogy a jó Isten akarja.” Azt mondta hát a szép asszonynak:

– Öreg koromban!

– Teljesedik a kívánságod – mondta a szép asszony, azzal egyszer megfordította a kis kereket, s eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

Vajon ki volt ez a szép magas asszony? Nem volt az senki más, mint Katarinának a … sorsa. Egy-két nap múlva Katarina édesapjának hírül hozták, hogy a tengeren néhány hajója elsüllyedt. Aztán ismét egy-két nap múlva jött a hír, hogy most még több hajója süllyedett el, s alig telt el egy hónap, minden vagyonát elvesztette. És még egy hónap sem telt el azután, Katarina apja meghalt nagy bánatában.

Egyedül maradott szegény Katarina a világon, csak egy fillérje sem volt, sem senki, aki magához fogadja. Gondolta magában, elmegy más városba, ott szolgálatot keres, s csakugyan el is ment. Amint ment az utcán nagy búsan, meglátta egy úriasszony, aki az ablakban könyökölt, s megszólította:

– Hova mégy egyedül, te szép leány?

– Ó, nemes hölgy – felelt Katarina –, szolgálatot keresek. Nem fogadna fel?

Az úriasszony mindjárt felfogadta Katarinát, s ahogy teltelek-múltak a napok, mind jobban megszerette, mert Katarina szorgalmas is volt, hűséges is volt. Egyszer egy este azt mondja az asszonya Katarinának:

– Katarina, sétálni megyek, az ajtót rád zárom, nehogy valami bajod essen.

– Jól van, asszonyom – mondotta Katarina, s mikor elment az asszonya, leült s fonni kezdett. De alig perdült egyet-kettőt az orsó, hirtelen kinyílt az ajtó, s belépett az a szép, magas asszony, az ő sorsa.

– Úgy – kiáltott rá –, hát itt vagy? S azt hiszed, hogy békében hagylak?

Azzal nagy hirtelen feltörte az összes szekrényeket, kidobálta belőlük a drága, szép ruhákat, azokat mind diribdarabra szaggatta.

– Ó, istenem, istenem – szólt Katarina –, mi lesz velem, ha hazajő az asszonyom! Megöl, bizonyosan megöl!

Szörnyű nagy félelmében világgá ment, ám az a szép asszony, amint Katarina elszaladt, szépen visszavarázsolta a széttépett holmikat, s visszarakta a helyükre; bizony nem látszott meg azokon, hogy valaki még csak hozzájuk is ért volna. Mikor aztán hazajött az asszony, kereste Katarinát, s nem tudta elgondolni, hová tűnhetett. Első pillanatban azt hitte, hogy tán ellopott egyet s mást, de semmi sem hiányzott.

Katarina pedig nem jött vissza, hanem meg sem állott, míg más városba nem ért. Amint ment nagy búsan az utcán, ismét megszólította egy úriasszony, aki az ablakban könyökölt:

– Hová mégy egyedül, te szép leány?

– Ó, nemes hölgy, szegény leány vagyok, szolgálatot keresek, nem fogadhatna-e fel?

Az asszony mindjárt felfogadta, s szegény Katarina azt hitte, most már békében élhet itt, de haj, alig telt el egy-két nap, mikor az asszony sétálni ment, hirtelen kinyílt az ajtó, s ott állott előtte a szép, magas asszony, s szörnyű haraggal kiáltott rá:

– Úgy? Most meg itt vagy? Talán bizony azt hiszed, hogy elrejtőzhetsz előlem?

Azzal feltörte itt is a szekrényeket, szétszaggatta a drága, finom ruhákat, szegény Katarina meg nagy félelmében világgá szaladott. De a szép asszony itt is visszavarázsolta a széttépett ruhákat, s visszarakott minden darabot a maga helyére.

Hét teljes esztendeig volt ilyen a Katarina élete; folyton menekült egyik városból a másikba, de akárhová ment, az a szép, magas asszony mindenütt megtalálta s elüldözte. Aztán mikor a hét esztendő eltelt, úgy látszott, mintha az a szép, magas asszony békén hagyná. Akkor elszegődött egy úriasszonyhoz, ki előre megmondta, hogy igen terhes lesz a szolgálata, hát csak úgy vállalkozzék rá, ha bízik az erejében.

– Mindent vállalok én – mondotta Katarina. – Mi lesz a dolgom?

– Látod azt a magas hegyet? Ennek a hegynek a tetejére mindennap ki kell vinned egy targonca frissen sült kenyeret, s ott hangosan kell kiáltanod háromszor egymás után: „Ó, úrnőm sorsa! Ó, úrnőm sorsa! Ó, úrnőm sorsa!” Akkor megjelenik az én sorsom egy szép asszony képében, s te átadod neki a kenyereket.

– Szívesen vállalom – mondotta Katarina.

Három esztendeig lakott Katarina ennél az úriasszonynál, s minden áldott nap vitte targoncán a frissen sült kenyereket, s kiáltott háromszor: „Ó, úrnőm sorsa!” Akkor megjelent egy szép, magas asszony, s átvette tőle a kenyereket. Haj, de közben sokat sírt szegény Katarina, hogyne sírt volna, mikor eszébe jutott, hogy ő milyen gazdag leány volt, s most szegény szolgálónak kell lennie!

Egyszer aztán megkérdezte az asszonya:

– Katarina, miért sírsz te oly sokat?

Katarina erre elmondotta az ő történetét, az asszonya meg mondta neki:

– Tudod mit, Katarina? Ha holnap felmégy a hegyre, kérd meg az én sorsomat, szóljon a te sorsodnak, beszéljen a szívére, hogy elégelje meg a te sok s nagy szenvedéseidet.

Katarina megfogadta az asszonya tanácsát, s másnap, mikor felment a hegyre, elpanaszolta az asszonya sorsának az ő szomorú életét. Sírva kérte:

– Ó, úrnőm sorsa, kérd meg az én sorsomat, ne üldözzön többé!

Felelt a sors:

– Ó, te szegény leány, a te sorsod szívét hét fátyol fedi, nehezen hallja meg a kérést. De csak jöjj el holnap, aztán hozzá vezetlek. Katarina hazament, az asszonya sorsa pedig tüstént felkereste a Katarina sorsát, s mondta neki: – Kedves testvér, miért üldözöd még mindig szegény Katarinát? Engedd meg már, hogy virradjon fel az ő napja is.

– Jól van – mondotta Katarina sorsa –, holnap vezesd hozzám, adok neki valamit, az majd segít rajta. Másnap aztán Katarinát az asszonya sorsa elvezette az ő sorsához, az pedig adott neki egy gomolyag selymet, s mondta neki:

– Őrizd meg jól, ennek még hasznát veszed.

Azzal hazament Katarina, s mondta az asszonyának:

– Íme, asszonyom, nézze, mit adott az én sorsom. Egy gomolyag selyem. Mit csináljak ezzel? Hisz alig ér valamit.

– Csak őrizd meg – mondta az asszony –, ki tudja, mi hasznát veszed.

Telt-múlt az idő, s történt, hogy a fiatal király házasodni készült, s mindenféle szebbnél szebb, drágábbnál drágább ruhákat varratott magának. Hanem mikor a szabó belefogott egy gyönyörű selyemruhába, sehol sem talált ahhoz a selyemhez való selyemcérnát, ugyanolyan színűt.

Jelentette ezt a szabó a királynak, az meg kihirdette az egész országban, hogy akinek ilyen meg ilyen cérnája van, vigye az udvarába, s megveszi jó áron.

– Katarina – mondotta az asszony –, vidd a selyemcérnát a király udvarába, mert éppen olyat keres a király, amilyen a tiéd. Majd meglátod, szép ajándékot kapsz te azért.

Fölvette Katarina a legjobbik ruháját, ment a király udvarába, egyenesen a király színe elé, aki amikor meglátta, ugyancsak ámult-bámult, mert sok szép leányt látott, de Katarinához hasonlatos szépet soha.

– Felséges királyom – mondotta Katarina –, ihol hoztam egy gomolyag selyemcérnát, olyat, amilyet keresett. Hej, örült a király, s mindjárt hívatta az udvarmestert, kérdezte, mit fizessenek azért a szép selyemért. Mondta az udvarmester:

– Mérlegre kell tenni, felség, s annyi aranyat tenni az egyik serpenyőre, amennyi lehúzza a selymet.

Nosza, mindjárt hozták az aranymérőt, rátették egyik serpenyőre a selymet, a másikra meg rakosgatták az aranyat, de bár raktak rá jó nagy halom aranyat, nem tudta lebillenteni a selymet. Akkor behoztak egy nagy-nagy mérőt, s rárakták, ami aranya, ezüstje, gyémántja volt a királynak, de bizony a selyem serpenyője meg sem billent.

– Tegyétek rá a koronát is! – kiáltott a király.

Nosza rátették a koronát, s hát most éppen egyformán állott a két serpenyő.

– Hol kaptad ezt a selymet? – kérdezte a király.

– Felséges királyom – felelt Katarina –, az asszonyom ajándékozta nekem.

– Nem, az nem lehet! – kiáltott a király. – Mondd a való igazságot, különben fejedet vétetem!

Mit tehetett szegény Katarina, megmondotta az igazat, s elmondta élete történetét is.

Volt a király udvarában egy bölcs asszony, aki jelen volt, s hallotta Katarina elbeszélését. Ez azt mondta Katarinának:

– Katarina, te sokat szenvedtél, de most majd jó napokat fogsz látni. Merthogy a selyemcérnádat csak a király koronája tudta lehúzni, meglásd, hogy királyné lesz belőled.

– Bizony, királyné – mondotta a király –, mert Katarina lesz az én feleségem, és senki más!

Bezzeg hogy úgy is lett: a király feleségül vette Katarinát, s attól kezdve boldog volt.

Még ma is él, ha meg nem halt.

Egy pohár víz

Egy pohár víz

Hogy mi köze a címnek, a tartalomhoz? - kb annyi, mint a sivatagnak a szerelemhez...

"Gyermekkoromban szerelmes voltam a tűzbe,
Álmomban a lángok között éltem.
Nem kérdezte senki, mi volt az álmom,
De a benzinkutak előtt hosszasan megállok.

 Ha volna még időm, hazudhatnék neked.

Ami igazán bánt, azt sohasem értenéd meg."

Amióta az eszemet tudom, szerelmes voltam valamibe, valakibe.

Emlékszem, a bukaresti ruhámban voltam, amikor egy nyári napon, titkolt szerelmem tárgya, Nagy Maci, a Nagy Saroknál, "elállta" az utamat, és nem engedett tovább, csak egy csók után.

Igen, a Nagy Saroknál volt, ahol az úton kényelmesen elfér egymás mellett két autó, de úgy elállta az utamat, hogy csak csók árán jutottam haza.

Igen, a Nagy Saroknál volt, Nagy Macival, volt kicsi sarok is, volt kicsi maci is, de az én szerelmem Nagy Macii volt.

Nagy Maci nagyobb volt nálam, de még mindketten óvodások voltunk.

Látom magam a napsütésben, érzem az izgalmat, hogy jön felém, ragyog a kék szeme, látom a bukaresti ruhában magamat, tudom, hogy gyönyörű vagyok, szárnyalok a boldogságtól...

Igaz a ruha nem bukaresti, csak valahol itt vette édesapám, aki Bukarestben járt, és hazafele jutott eszébe, hogy nem hozott ajándékot a lányának, na nem nekem, hanem a nővéremnek, én csak örököltem...

Mindenki tudta, hogy a ruha nem bukaresti, de mégis úgy emlegettük a bukaresti ruha, gyönyörű ruha volt, ugyanolyan pozícióban, ugyanannál a rózsafánál, ugyanolyan ferdén és rövidre vágott bretonnal a nővéremről és rólam is készült ebben a ruhában fotó. 
A nővéremről színes, rólam fehér fekete, de hát már amúgy is az egész csak halvány utánzat volt...
jól tükrözi ezt a kontrasztot a két kép egymás mellé felakasztva...

Ez mind lényegtelen, másodkézből kapott, tisztázatlan eredetű ruhámban, nevetséges frizurámmal, öntudatlanul megéltem a Nagy Saroknál, Nagy Macival valamit. 
A szerelmet. 

Jó volt, az érzés még most is mosolyt csal az arcomra. 

Tudtam, hogy én mindig szerelmes akarok lenni... 

Mindig tettre kész ember voltam, ezért tenni is akartam értre, de nem láttam szerelmeseket a közelemben, civakodó embereket annál többet, de szerelmeseket nem. 
Ha voltak is szerelmesek körülöttem, azt nem volt illendő mások előtt mutogatni.

Jobb híján lányregényeket olvastam, amiből megtudtam, hogy:

Aztán hallgattam zenét is:
"Hogy értsd, egy pohár víz mit ér
Ahhoz hőség kell, ahhoz sivatag kell"

Nem igazán boldogultam a szerelemmel a Sarok jelenet után, de lassan rájöttem, hogy az első lépés az lehetne, ha beszerzek magamnak egy sivatagot, akkor majd ott abban látni fogom, hogy mit is ér a pohár víz, elvégre édesapám is megmondta, hogy "a kutya es jó dógába veszik meg" (akárcsak én)

Próbáltam rájönni mi lehetett a fejemben a szerelemmel kapcsolatban, mit vártam el magamtól, a másiktól, a kapcsolattól, és nem tudtam rá válaszolni... tök homály...

Évekig voltam szerelmes, és pl  a boldogság mint a szerelem egyik összetevője, vagy legalább mint elérendő cél még nyomokban sem jelenik meg, még az ábrándjaimban sem...

...nem vártam el a másiktól semmit...

mielőtt valaki elismerően bólintana, hogy ez igen, pontosítanék, semmi konkrétat, csak valami olyan homályosat, hogy elég jó sivatagom legyen, hogy a kezemben lévő, már áporodó pohár vizemet amikor megiszom, akkor majd érezzem, hogy mennyit ér. 

Ja, és a vizet, azt nem lehet akkor inni meg amikor még friss, még nem áporodott, amikor még volna erőm élvezettel kortyolni. 

Nem, a vizet azt tulajdonképpen nem szabad meginni, a víz azért van, hogy legyen, 
ha egyszer majd nagy szükség lenne rá, ha egyszer majd tényleg nem bírom. 

Elvégre tűrni is kell, nem lehet tudni még mit rejt a sivatag, lehet még olyan is, hogy még szomjasabb leszek, és szomjan halok, ha ezt most megiszom, ezt biztosan tudom, ezért ha innék belőle, akkor sem esne jól, mert nem tudhatom, hogy ez a megfelelő pillanat volt-e, nem-e lesz még nagyobb ínség, biztos, hogy már nagyon szomjas vagyok?
nem kellene kicsit még húzni az időt, hogy biztosan a maximumon tudjam érezni hogy a pohár víz mit ér?

...és egy csontváz, kezében egy üres pohárral várja a megfelelő pillanatot....

mert

Van egy pohár víz, amihez sivatag kell

de

Van a sivatag, ami valahol egy kutat rejt....

...mert amire teljes szívedből vágysz, megkapod... 

kérdés észreveszed-e, ha a sivatag fontosabb lett mint a víz, mikor lett letiltva, hogy élvezettel megidd a vizet, mikor tűnt el a hit, hogy van kút és benne víz, mikor hitted el, hogy még mindig nem szenvedtél eleget, ahhoz, hogy jólesően csillapítsd a szomjadat, miért tolod a végtelenségig a beteljesülés érzését?... 
félsz, hogy az sem csillapítja a szomjadat, vagy attól, hogy büntetik, ha szereted magad?

"Hány hajnal kell, míg végre felébredsz?
Hány mód van, mondd, hogy emberként élhess?"

Miközben írogattam, eszembe jutott, egy ide passzoló egy mese: itt olvasható:  A Szép katarina története