..."s mint bűnhődtünk azt is végül nem róják-e vissza vétkül"... részlet

 

    kép: instagram/hobopeeba

"Feszülő ideggé sodort,

mi átment rajtam, ami volt:

sodortak álmatlansággá vásott,

napi kis megalkuvások,

a kín, hogy tisztának tudjam magam

— mert a jónak nagyobb ára van! —"

(Szilágyi Domokos: Feszülő ideggé)

            Zazi a kandalló előtt egy puha szőnyegre heveredett, az öregasszony ölébe hajtotta a fejét. Fáradt volt a hosszú barangolás után.
Jól esett teljesen ellazulva hallgatni a tűz duruzsolását, miközben érezte, ahogy finoman futottak végig az öregasszony ujjai a fejbőrén, a hajszálain. Puha, meleg keze volt az öregasszonynak.
Soha nem bírta elviselni, amikor egy másik nő hozzáért, utálta a női érintéseket.
Most végre életében először egy nő ölében biztonságban érezte magát.
Kicsi volt, békésen bevackolta magát egy dunyhába, hálás volt nagyon, tele volt szeretettel.

            - Mesélj valamit, kérlelte az öregasszonyt.
Valami szépet, meleget.
- Tudom, hogy valami szép tündérmesére vágysz, de nem azért vagy itt.
Amikor megérkeznek hozzám az emberek, már túl vannak a tündérmeséken. 
Egy példabeszédet mondok, szép, és meleg, és ha megérted, akkor megváltozik az életed.
Ezt a mesét csak akkor érted meg, ha már voltál az óperenciás tengeren innen és túl, és visszaértél oda, ahonnan elindultál.
Te sokat bolyongtál amíg anyád öléből az én ölembe kerültél.
Zazi bágyadtan mosolygott, kissé szomorúan. Az anyjára gondolt.
Tévedett, mint minden ember, de az még nem magyarázat arra, hogy ennyire nem bírta elviselni az érintését.
Divat ma mindenért a szülőt, leginkább az anyát okolni, de hát ki tud tökéleteset alakítani mint anya, Zazinak sem sikerült. Arra gondolt, hogy a kártyákat már jóval előtte megkeverték, hogy ő megszületett volna. Még mindig nem érti, mi a dolga, mi a megfelelő hozzáállás.
A csendben megszólalt az öregasszony.
- A tékozló fiúról fogok mesélni.
- Ne, valami szépet szeretnék!
Azt már annyiszor hallottam, nem akarok bűnről, szenvedésről hallani most.
- Jól van, akkor elmondom azt is, hogy mitől szép ez a történet.
Ha megérted, megszabadít.
Visszaadja a szabadságodat.
- Jó, meghallgatlak. Bízom benned, ha képes voltál érintéseddel elfeledtetni, hogy nem szabad megbízni a nőkben, na jó a férfiakban sem, akkor bízom benne, hogy a meséd is jó lesz. Mármint az amit a történetről mesélsz, mivel a történetet már ezerszer hallottam.

¹¹Azután így folytatta: „Egy embernek volt két fia. ¹²A fiatalabb ezt mondta az apjának: Atyám, add ki nekem a vagyon rám eső részét. Erre megosztotta köztük a vagyont. ¹³Néhány nap múlva a fiatalabb fiú összeszedett mindent, elköltözött egy távoli vidékre, és ott eltékozolta a vagyonát, mert kicsapongó életet folytatott. ¹⁴Miután elköltötte mindenét, nagy éhínség támadt azon a vidéken, úgyhogy nélkülözni kezdett. ¹⁵Ekkor elment, és elszegődött annak a vidéknek egyik polgárához, aki kiküldte őt a földjeire disznókat legeltetni. ¹⁶Ő pedig szívesen jóllakott volna akár azzal az eleséggel is, amit a disznók ettek, de senki sem adott neki.” ¹⁷„Ekkor magába szállt és ezt mondta: Az én apámnak hány bérese bővelkedik kenyérben, én pedig itt éhen halok! ¹⁸Útra kelek, elmegyek apámhoz, és azt mondom neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. ¹⁹Nem vagyok többé méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek, tégy engem olyanná, mint béreseid közül egy. ²⁰És útra kelve el is ment az apjához. Még távol volt, amikor apja meglátta őt, megszánta, elébe futott, nyakába borult, és megcsókolta őt. ²¹A fiú ekkor így szólt hozzá: Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened, és nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek. ²²Az apa viszont ezt mondta szolgáinak: Hozzátok ki hamar a legszebb ruhát, és adjátok reá, húzzatok gyűrűt a kezére, és sarut a lábára! ²³Azután hozzátok a hízott borjút, és vágjátok le! Együnk, és vigadjunk, ²⁴mert ez az én fiam meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott. És vigadozni kezdtek.” ²⁵„Az idősebb fiú pedig a mezőn volt, és amikor hazajövet közeledett a házhoz, hallotta a zenét és a táncot. ²⁶Előhívott egy szolgát, és megtudakolta tőle, hogy mi történik itt. ²⁷Mire a szolga így felelt: A testvéred jött meg, és apád levágatta a hízott borjút, mivel egészségben visszakapta őt. ²⁸Ekkor az megharagudott, és nem akart bemenni. De az apja kijött, és kérlelte. ²⁹Ő azonban ezt mondta az apjának: Látod, hány esztendeje szolgálok neked, soha nem szegtem meg parancsodat, és te sohasem adtál nekem még egy kecskegidát sem, hogy mulathassak barátaimmal. ³⁰Amikor pedig megjött ez a fiad, aki parázna nőkkel tékozolta el vagyonodat, levágattad neki a hízott borjút. ³¹Ő azonban ezt mondta neki: Fiam, te mindig velem vagy, és mindenem a tied. ³²Vigadnod és örülnöd kellene, hogy ez a te testvéred meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott.”
Lukács 15, 11-32

kép: instagram/hobopeeba

- Miről szól szerinted ez a történet? – kérdezte Zazi. Csalódottságát próbálta palástolni.

El nem tudom képzelni, hogy mitől szabadít meg.
- Minden életszakaszomban másról. – válaszolt az öregasszony.
Gyerekként elitéltem a kisebbik fiút, és felnéztem a nagyra, az Atya különösebben nem foglalkoztatott, azt, hogy megbocsájtott meg sem hallottam. Csak a két fiú harcát láttam, az egyik jó, a másik rossz.
Igyekeztem olyan lenni mint a nagyfiú.
A gondolatától is elborzadtam, hogy bűnösnek nevezzen valaki.
Bármit megtettem volna azért, hogy megőrizzem ártatlanságomat, nem tudom ki előtt, mivel így visszagondolva ebben a történetben tényleg nem is láttam az Atyát. Nem is az Atya szeretete volt a tét, csak a győzelem maga.
Én a nagyfiú voltam, és büszke is voltam erre.
- Gondoltál valaha arra, hogy ha minden áron ártatlannak szeretnéd tudni magad, akkor mennyire sebezhető vagy?
Bárki manipulálhat, és bármire rávehet egy jól irányzott mondattal? – csodálkozott hangosan Zazi, aztán megértette az öregasszony múltba révedő tekintetéből, hogy amit most mesél, az nagyon régen volt.
- Akkor nem. Teljesen elvakított, hogy én nem vagyok bűnös.
Nem vagyok tékozló. Annyira, hogy még az Isten adta talentumaimat is elástam.
Aztán valaki mondta, hogy benne van a szentírásban, hogy ez is bűn, ezt majd számon kérik rajtam.
Itt kezdtem el félni az Atyától, megtudtam, hogy büntet, hogy neki sehogy sem jó, ha eltékozlom az a baj, ha elásom az a baj, és nekem minden útmutatás nélkül azt kellene megtalálnom, hogy kamatoztassam, hogy éber legyek, hogy a mécsesemben mindig legyen olaj, és még sorolhatnám reggelig.
Próbáltam mindennek megfelelni, de akkor meg élni nem volt időm. Állítólag azt is kellett volna. Bármerre léptem, vörösen villogott, BŰN, BŰN, BŰN. 
Lefagytam, kőbálvánnyá váltam, magamtól nem tettem semmit, csak sodródtam az szerint, hogy mások merre rángattak, mert akkor még a szolgaságot sem tudtam megkülönböztetni a szolgálattól.
- Mit jelentett akkor számodra, hogy bűnös?
- Nem tudom, csak azt, hogy én nem akarok bűnös lenni, én ártatlan vagyok.
Egy ideig kutakodtam a múltamban, hogy ki hitette el velem, hogy bűnös vagyok, mindent kiástam, az összes csontvázat kiszedtem a szekrényből, de még mindig égetett az érzés, hogy bűnös vagyok, lehetek, és mi lesz ha kiderül. Próbáltam kideríteni, ki bűne, mert biztosan nem az enyém.
Féltem, de nem bűntudatom volt, csak féltem a büntetéstől.
Nyilván nem tudtam róla, hogy így teszek. Őszintének hittem magam, senkinek nem ártottam, a magam hibáit is szikével szétvagdostam, hogy semmi rohadt ne maradjon, ami ártatlanságomat veszélyeztetné. Fogalmam sem volt arról, hogy teljesen helytelen az irány, és bekerültem abba a csapdába, hogy ha csábító ajánlatokkal nem lehet a bűn útjára vinni, akkor bűnt láttatnak velem ott is ahol nincs, és az ártatlansághoz való eszeveszett ragaszkodásom, legalább olyan távol visz Istentől, mintha az örömök habzsolását választanám, csak közben még szenvedek is.
Igazságtalannak éreztem a világot, mindig a szabályok szerint viselkedtem, tehát nem éreztem bűnösnek magam, csak eljátszottam, hogy én vétkem, én vétkem, nehogy azon múljon, hogy utólag valami kiderül és megszégyenülök, ezért már előre vertem a mellem, hogy én bűnös, miközben azon dühöngtem magamban, hogy én ártatlan vagyok, miért nem veszik már észre.
Milyen igazságtalan, amikor „nálam hitványabbak nektárt vedelnek”, dühös voltam és irigy, és közben még jobban vertem a mellem, hogy bánom a bűneimet, egyre lejjebb adtam az elvárásaimat, mindenkinek minden kívánságát teljesítettem, és mégsem jött a megváltás, mégsem jött senki, hogy észrevegye mekkora szent vagyok és, ártatlan.
- Az nem jó, ha beéred kevesebbel?
- Az volt a legszörnyűbb, amikor rájöttem, hogy az is bűn.
- Na, az meg hogyan lehet?
- Beérem kevesebbel, de nem azért mert tényleg beérem, csak az Istent akarom megvesztegetni, hogy lássa, én milyen jó vagyok.  Ha tudod pontosan, hogy mire van szükséged, de te beéred kevesebbel, azt jelenti, nem hiszel abban, hogy Isten gyermeke vagy, és minden megadatik neked. Amíg itt leszel majd mesélek erről is, nyilván nem arra gondolok, hogy földhöz verem magam, hogy nekem bizony toronyóra kell láncostól és akkor megkapom ha nagyon akarom, és nem adom fel. Ennél sokkal árnyaltabb és az igazi vágyak a lelked mélyéről jönnek, sosem toronyóráról szólnak, és azokat nem szabad elárulni azzal, hogy kevesebbel is beéred. Miközben a bűnösség érzése űzött, fojtogatott, kutattam honnan jön, ma már csak csodálkozom, hogy sosem gondolkodtam el azon, hogy mi a bűn.
Miután a családi vonalat kitakarítottam, és még mindig ott volt ez a szorongató érzés, ami nem hagyott élni, a vallást kezdtem hibáztatni, elvégre azt mondják, hogy bűnben születtem, már a születésem is az, esélytelen hogy bizonyítsam ártatlanságomat.
- Miért volt olyan fontos neked, hogy ártatlan legyél?
- Hogy elkerüljem a büntetést.
- Hogyan sikerült ettől megszabadulnod?
- Hosszú történet, de úgy, hogy elfogadtam, hogy bűnös vagyok, de előbb meg kellett értenem, hogy mi a bűn.
- ?
- Bűn mindaz ami elválaszt az élettől.
Ami megakadályoz abban, hogy kapcsolatba lépjek a bennem élő Istennel.
Tehát a félelmem a legnagyobb bűn.
Minden ember, aki a bűntudatot, a bűnösségedet szajkózza, gyakorlatilag a félelmedet erősíti, ezzel meg olyan távol kerülsz az istenitől, hogy esélyed sincs visszatalálni.
Minél jobban bünteted magad, annál távolabbra kerülsz.
Ördögi kör, így tudja a hatalom az embert béklyóban tartani.
Ha kapcsolódsz a benned lévő istenivel, senkinek nincs hatalma feletted.
Bűn az, hogy hazudtam magamnak, másoknak, álarcokat viseltem, szerepeket játszottam, tehát saját önvalómmal sem kapcsolódtam. Nagyon jó szemem volt arra, hogy észre vegyem amikor valaki szerepet játszik, manipulál, hogy ezáltal ő jobban érezze magát a bőrében, de arra soha nem gondoltam, hogy én ugyanúgy manipulálok, csak még alattomosabban, mivel látszólag én áldozatot hozok, semmi hasznom nincs a szerepjátékból. Amikor erre rájöttem kezdtem kutatni az után, hogy mi lehet ebből a hasznom, és ismét csak oda jutottam, hogy nem bírom elviselni, hogy tévedhetek, bűnösnek láthatnak, ha megkérdőjelezik az ártatlanságomat.
Kezdett derengeni, hogy amíg az ártatlanságom ennyire fontos, addig semmi esélyem, hogy emberként elégedetten megéljem az élet pillanatait. 

Az irigységem, szintén bűn, szeretetnek nyoma sincs ott ahol versengés van.
Lassan a bűn útját kutatva, visszaértem a teremtésig.
Ádámhoz és Évához.
Megértettem, hogy van eredendő bűn, ha ember vagyok, ez alól én sem vagyok kivétel.
Ezt majd egy másik mesében, most annyi a fontos, hogy végre megfogalmaztam, hogy szerintem mi a bűn.
Bűn az, amit én szabad akarattal, gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással az élet ellen teszek.
Szabad akarattal eldönthetem, hogy ellopok valamit vagy nem, de nem tudom akarattal eldönteni, hogy érzek-e félelmet, dühöt, irigységet vagy nem.
Aminél nem tud a szabad akarat érvényesülni, emberi létem, és az örökölt minták ösztönösen vezetnek, ott tiltakozással nem érek el semmit.
Egyetlen út van, hogy elfogadom, emberként nem vagyok mentes az emberi gyengeségektől, de ne nevezzük bűnnek, legyenek tévedések, gyengeségek, ami emberi mivoltomból adódik.
Ezek ellen tiltakozva, tulajdonképpen azt mondom, hogy én tökéletes vagyok, azt várom el magamtól, másoktól, hogy tévedhetetlen legyen.
Hány évtizedig hittem azt, hogy ez erény, és mekkora volt bennem a döbbenet, amikor rájöttem, hogy egyáltalán nem erény, sőt, én még az Istennel is versenyzek amikor elvárom a tökéletességet.
Megtagadom emberi mivoltomat, nincs esélyem emberként a mindennapjaimat megélni.
Nem veszek részt a saját életemben.
Aztán találtam a „bűnnek” egy harmadik csoportját.
Amit a társadalom akar velünk elhitetni, hogy bűn.
Például azt, amikor azt gondoljuk, bűn ha kitartok igaz vágyam mellett, és nem alkuszom meg, ha ló nincs, jó a szamár is.

Miután a bűn útját végig jártam, akkor találkoztam ismét a tékozló fiú történetével.

Valahogy most meghallottam az Atyát is, aki örült a hazatérő fiának, az otthon maradottnak pedig nem adott hízott tinót, mert nem kért.
Kishitűsége nem engedte, hogy elhiggye, ami az atyáé, az övé is.
Meg mertem látni, hogy irigy, hogy dehogy éri be ő báránnyal, rettenetesen sóvárog a dicséretre, elismerésre, jutalomra, de nincs bátorsága kérni, azt várja el, hogy találják ki gondolatait, vegyék észre nagyszerűségét.
Hát igen, nem hiába azonosultam vele amikor felnéztem rá, most hogy jobban megismertem magam, szintén vele tudok azonosulni, csak már nem vagyok olyan büszke magunkra.
Rájöttem, hogy sokkal igazabb kapcsolata volt a tékozló fiúnak az Atyával, mint a szófogadónak.
A tékozló fiú őszinte volt.
Volt bátorsága az Atya elé állni, és azt mondani, én másként szeretném élni az életemet, én másra vágyom, add ki a jussomat, azt választom amit magaménak érzek.
Ezzel szemben a nagy, még a vágyait sem merte megfogalmazni.
Beérte kevesebbel. Minél kevesebbel?- azt nem tudjuk, mivel annyira meg akart felelni, annyira vágyott az elismerésre, hogy fogalma sem volt ő mit is szeretne.
Folyamatosan reménykedett, hogy jutalom jár azért, ha nem a saját vágyai szerint él, ha lemond, ha megalkuszik, ha beéri kevesebbel. A jutalom nem jött, nem volt hízott tinó, dinom-dánom, de a remény hal meg utoljára.
A helyzet attól vált tarthatatlanná, hogy az aki semmi áldozatot nem hozott, megkapta mindazt amire ő csak sóvárgott.

- Miért kapta meg mindezt a tékozló fiú?
- Mivel ő értette, hogy mi az a bűnbánat.
Nem keverte össze az önostorozással, a hamis alázattal, megalkuvással, szemfényvesztéssel, hogy akkor vagy igaz, ha mások kedvét lesed.
A bűnbánat alapfeltétele, hogy lelkem mélyén elfogadjam, tévedtem. Sajnáljam, hogy ezáltal valakit megbántottam, és ha ez a bűnbánat őszinte, akkor egyértelmű, hogy nem fogom máskor ezt tenni. A bűntudatra, lelkiismeret furdalásra semmi okom. Attól senkinek nem lesz jobb.
Itt őszinte elfogadásról van szó, nem arról, hogy kigondolom, ha azt mondom az Atyának, bocsi, igazad volt, fogadj vissza béresnek, és közben abban reménykedem, hogy hátha megesik a szíve rajtam, vagy lesem, hogy mikor téved a bátyám, hogy akkor majd hátha én kerülök az Atya kegyeibe.
A kulcs, hogy a tékozló fiúnak volt bátorsága követni a saját vágyait, kételyek nélkül.
Amikor rájött, hogy tévedett, akkor manipulálás, szemfényvesztés, hamis alázat nélkül képes volt kimondani: Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened.
Ilyen egyszerű, nem kell a földön csúszni, megalázkodni, csak őszintén belátni, hogy tévedtem, és odaállni a másik ember elé, az Atya elé, és ezt elmondani.
Az Atya abban az esetben, ha őszinte a megbánás, mindig visszafogad.
Az emberek nem biztos, attól függ ők hol tartanak, de az már nem is a te dolgod.
A te dolgod annyi, hogy legyen bátorságod a jussodat kikérni, és vágyaid szerint élni, ha tévedtél akkor legyen bátorságod beismerni emelt fővel.
Ádám és Éva bűne sem az volt, hogy emberként vágytak arra, hogy olyanok legyenek mint az Isten, hanem, hogy utána nem volt bátorságuk ezt így elmondani. Hazudtak, hárították a felelősséget, asszonyra, kígyóra.
Nem az volt a bűn, hogy ettek a tudás fájáról, emberként mi sem természetesebb, mint az, hogy van sötét oldalad is, hanem, hogy azt választották az élet fája helyett.

A BŰN nem az, hogy eszel a tudás fájáról, ember vagy, a bűn az, ha nem vállalsz felelősséget ezért a tettedért.
Ha keresed a felelőst, ha meg akarod úszni, ha hülyének nézed az Atyát, a másik embert.
A bűn az, hogy nem hiszel az Atya jóságos szeretetébe.
Azt hiszed, hogy okossággal megúszhatod.
Azt sulykolják belénk, az a felelősségvállalás, hogy, ha már eltékozoltad a vagyont, akkor vállalod a felelősséget, és méltóságteljesen éhen halsz. Én legalább is azt hittem.
Azért mondtam el neked ezt a történetet, mert én már öreg voltam amikor megértettem, hogy a felelősségvállalás ott kezdődik, hogy őszintén belátom, hogy tévedtem, és van bátorságom oda állni az elé akivel szemben tévedtem.
Az, ha éhen halok inkább mint hogy mindenki megtudja rosszul döntöttem, az pont a gőg, a nagyfejűség, a megmutatom én, a csak azért is, csak azért sem, a felfuvalkodottság, hogy csorba esik a vélt tökéletességemen.
Pont nem az alázat, hanem, a büszkeség.
A felelősségvállalás nem jelenti azt, hogy megúszom a következményeket, lehet az ember aki elé odaállok nem tud megbocsájtani, de ha valóban beláttam, megbántam amit tettem akkor őszinte szívvel tudom fogadni, hogy itt a fiú szerepet bizony eljátszottam.
Anélkül, hogy keresném, hogy azért tettem mert, igaz, hogy ezt tettem, de…
Nagyon nehéz itt megállni, nagyon nehéz a beismerő vallomás után megállni, nem magyarázkodni, nem hárítani, nem hasonlítgatni hogy esetleg más mekkorát tévedett.
Ekkor jöttem rá, hogy én életemben még soha semmit nem bántam szívből.
Semmiért nem vállaltam felelősséget.
Ezt ne úgy értsd, hogy felelőtlenül, vígan éltem az életemet.
Szenvedtem kegyetlenül, féltem, szigorú szabályok szerint éltem, hagytam hogy megalázzanak, mindig beértem kevesebbel, csak semmi nem volt őszinte.
Mindezt még csak nem is egy majdani jutalom, hanem a büntetés megúszása miatt. 
Amit bűnbánatnak neveztem, igazából félelem volt, féltem hogy az Isten megbüntet. 
Próbáltam eltitkolni, kozmetikázni, bebizonyítani, hogy más volt az oka, hogy nem volt lehetőségem másként tenni.
Ruháimat szaggattam bánatomban, de egy pillanatig sem gondoltam jogosnak, csak azért tettem, hogy az Atya könyörüljön meg rajtam és ne büntessen még jobban.
Volt, hogy könyörögtem a bocsánatért, de csak azért mert nem bírtam elviselni, hogy valaki haragszik rám. Az sem számított, ha a másik ember tévedett, a lényeg az volt, hogy nem bírtam elviselni, van, aki nem szeret. Akartam, hogy szeressenek, lássák ártatlanságomat.
Látszólag elismertem, hogy már csak a béresek helye illet meg, de nem volt igaz, irigykedve néztem, hogy ki miből mennyit kap, és meg voltam győződve, hogy többet érdemlek.
Féltem az istentől, de akkor hogy is tudtam volna fogadni a szeretetét? Még vele is versenyeztem. Olyan ártatlan, tökéletes akartam lenni mint ő. Miközben azt éreztem, hogy semmit sem érek, párhuzamosan ott volt bennem az is, hogy istennek képzeltem magam. 
Sajnáltam magam, szégyenkeztem, hogy rosszul választottam, nem volt nyerő a kaparós, és most akkor kellemetlen napjaim lesznek. Sajnáltam magam, haragudtam magamra, hason csúszkáltam a bocsánatért, de a lényeg, hogy a félelem, a megúszás volt a mozgató rugóm, nem a megbánás, felelősségvállalás, szeretet. Én azt hittem, hogy ez a bűnbánat. Pedig ez is csak arról szól, hogy szegény én, nem vagyok tökéletes.
Hihetetlen, hogy a sok műsor helyett csak annyit kellett volna, hogy igen, megtörtént, igen én tettem, igen, tévedtem,
szívből sajnálom.
Ha kénytelen voltam beismerni, akkor beismertem, de kimagyaráztam
Elhitettem, hogy azzal, hogy inkább éhen halok, viselem a következményeit, pedig nem, az önbüntetés, soha nem bűnbánat, a félelem a büntetéstől nem bűnbánat, csak manipulálás, hogy ha szorgosan csapkodom az ostorral a hátamat, hátha megúszom azt, hogy szívből mondjam, nem vagyok Isten, tökéletlen vagyok, és emberként, ez így van jól.

Az emberek vagy meg tudnak bocsájtani, vagy nem, de az Atya csak arra vár, hogy legyen bennünk bátorság és bölcsesség visszajönni. Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened.
Ezt még az Isten sem tudja helyettünk megtenni.
Hiába akar visszafogadni, ha mi elbujdosunk hamis felelősség vállalásként.
Hihetetlen erő, bátorság kellett ahhoz, hogy a tékozló fiú hazamenjen. Hit, az Atya szeretetében.
Embertársainktól ne várjunk feloldozást.

Van a két fiu. Tulajdonképpen mindketten azt hiszik több jár nekik, csak a tékozló fiú ezt ki is meri mondani. Mer „bűnös” életet élni.
A nagyfiú nem mer tévedni, „igaz” életet él.
Az első fiú, már hazatalált, a második is elindul a történet végére, annyira igazságtalannak érzi a helyzetet, hogy mer lázadni, kimondani, hogy szerinte többet érdemel, ezzel kockáztatva a jófiúságát.
Évekig nem mert kockáztatni, nem merte elhinni, hogy minden az övé.
Emberként csak így fejlődhetünk, ha megismerjük legmélyebb vágyainkat, merjük azokat választani, azzal a kockázattal, hogy lehet rossz döntés lesz.
- Ezzel nem azt akarod ugy-e hitelesíteni, hogy éljünk úgy, hogy nekem minden jár és bármit megtehetek.
- Szó sincs erről. Az igazi vágyak mindig szeretetből fakadnak, csak mint a szobrokról, előbb le kell róluk faragni a felesleget.  
"Minden kőben benne van a szobor, csak a felesleget kell lefaragni róla"  Michelangelo 

kép: Facebook/Szemléletváltás