Hogy mi köze a címnek, a tartalomhoz? - kb annyi, mint a sivatagnak a szerelemhez...
"Gyermekkoromban szerelmes voltam a tűzbe,
Álmomban a lángok között éltem.
Nem kérdezte senki, mi volt az álmom,
De a benzinkutak előtt hosszasan megállok.
Ha volna még időm, hazudhatnék neked.
Ami igazán bánt, azt sohasem értenéd meg."
Emlékszem, a bukaresti ruhámban voltam, amikor egy nyári napon, titkolt szerelmem tárgya, Nagy Maci, a Nagy Saroknál, "elállta" az utam, és nem engedett tovább, csak egy csók árán.
Igen, a Nagy Saroknál volt, ahol az úton kényelmesen elfér egymás mellett két autó, de úgy elállta az utamat, hogy csak csók árán jutottam haza.
Igen, a Nagy Saroknál volt, Nagy Macival, volt kicsi sarok is, volt kicsi maci is, de az én szerelmem Nagy Macii volt.
Nagy Maci nagyobb volt nálam, de még mindketten óvodások voltunk.
Látom magam a napsütésben, érzem az izgalmat, hogy jön felém, ragyog a kék szeme, látom a bukaresti ruhában magamat, tudom, hogy gyönyörű vagyok, szárnyalok a boldogságtól...
Igaz a ruha nem bukaresti, csak valahol itt vette édesapám, aki Bukarestben járt, és hazafele jutott eszébe, hogy nem hozott ajándékot a lányának, na nem nekem, hanem a nővéremnek, én csak örököltem...
Mindenki tudta, hogy a ruha nem bukaresti, de mégis úgy emlegettük a bukaresti ruha, gyönyörű ruha volt, ugyanolyan pozícióban, ugyanannál a rózsafánál, ugyanolyan ferdén és rövidre vágott bretonnal a nővéremről és rólam is készült ebben a ruhában fotó.
A nővéremről színes, rólam fehér fekete, de hát már amúgy is az egész csak halvány utánzat volt...
jól tükrözi ezt a kontrasztot a két kép egymás mellé felakasztva...
Ez mind lényegtelen, másodkézből kapott, tisztázatlan eredetű ruhámban, nevetséges frizurámmal, öntudatlanul megéltem a Nagy Saroknál, Nagy Macival valamit.
A szerelmet.
Jó volt, az érzés még most is mosolyt csal az arcomra.
Tudtam, hogy én mindig szerelmes akarok lenni...
Mindig tettre kész ember voltam, ezért tenni is akartam értre, de nem láttam szerelmeseket a közelemben, civakodó embereket annál többet, de szerelmeseket nem.
Ha voltak is szerelmesek körülöttem, azt nem volt illendő mások előtt mutogatni.
Jobb híján lányregényeket olvastam, amiből megtudtam, hogy:
Aztán hallgattam zenét is:
"Hogy értsd, egy pohár víz mit ér
Ahhoz hőség kell, ahhoz sivatag kell"
Nem igazán boldogultam a szerelemmel a Sarok jelenet után, de lassan rájöttem, hogy az első lépés az lehetne, ha beszerzek magamnak egy sivatagot, akkor majd ott abban látni fogom, hogy mit is ér a pohár víz, elvégre édesapám is megmondta, hogy "a kutya es jó dógába veszik meg" (akárcsak én), tehát a sivatagi vándorlás elengedhetetlen, nehogy jó dógom legyen, s megvesszek..
Próbáltam rájönni mi lehetett a fejemben a szerelemmel kapcsolatban, mit vártam el magamtól, a másiktól, a szerelemtől, és nem tudtam rá válaszolni... tök homály...
Évekig voltam szerelmes, és pl a beteljesülés, a boldogság, az öröm, a tisztelet, mint a szerelem egyik összetevője, még nyomokban sem jelenik meg, még az ábrándjaimban sem..., a várakozás, hogy majd, még nem szenvedtem eleget, még nem vagyok rá méltó, annál inkább.
...nem vártam el a másiktól semmit...
mielőtt valaki elismerően bólintana, hogy ez igen, milyen szép, elvárás mentesen szeretni, pontosítanék, semmi konkrétat, csak valami olyan homályosat, hogy elég jó sivatagom legyen, hogy a kezemben lévő, már áporodó pohár vizemet amikor megiszom, akkor majd érezzem, hogy mennyit ér.
Ja, és a vizet, azt nem lehet akkor inni meg amikor még friss, még nem áporodott, amikor még volna erőm élvezettel kortyolni.
Nem, a vizet azt tulajdonképpen nem szabad meginni, a víz azért van, hogy legyen,
ha egyszer majd nagy szükség lenne rá, ha egyszer majd tényleg nem bírom.
Elvégre tűrni is kell, nem lehet tudni még mit rejt a sivatag, lehet még olyan is, hogy még szomjasabb leszek, és szomjan halok, ha ezt most megiszom, ezt biztosan tudom, ezért ha innék belőle, akkor sem esne jól, mert nem tudhatom, hogy ez a megfelelő pillanat volt-e, nem-e lesz még nagyobb ínség, biztos, hogy már nagyon szomjas vagyok?
nem kellene kicsit még húzni az időt, hogy biztosan a maximumon tudjam érezni hogy a pohár víz mit ér?
...és egy csontváz, kezében egy üres pohárral várta a megfelelő pillanatot....
mert
Van egy pohár víz, amihez sivatag kell
de
Van a sivatag, ami valahol egy kutat rejt....
...mert amire teljes szívedből vágysz, megkapod...
kérdés észreveszed-e, ha a sivatag fontosabb lett mint a víz, mikor lett letiltva, hogy élvezettel megidd a vizet, mikor tűnt el a hit, hogy van kút és benne víz, mikor hitted el, hogy még mindig nem szenvedtél eleget, ahhoz, hogy jólesően csillapítsd a szomjadat, miért tolod a végtelenségig a beteljesülés érzését?...
félsz, hogy az sem csillapítja a szomjadat, vagy attól, hogy büntetik, ha szereted magad?
"Hány hajnal kell, míg végre felébredsz?
Hány mód van, mondd, hogy emberként élhess?"
Miközben írogattam, eszembe jutott, egy ide passzoló egy mese: itt olvasható: A Szép katarina története
Emlékszem, a bukaresti ruhámban voltam, amikor egy nyári napon, titkolt szerelmem tárgya, Nagy Maci, a Nagy Saroknál, "elállta" az utam, és nem engedett tovább, csak egy csók árán.
Igen, a Nagy Saroknál volt, ahol az úton kényelmesen elfér egymás mellett két autó, de úgy elállta az utamat, hogy csak csók árán jutottam haza.
Igen, a Nagy Saroknál volt, Nagy Macival, volt kicsi sarok is, volt kicsi maci is, de az én szerelmem Nagy Macii volt.
Nagy Maci nagyobb volt nálam, de még mindketten óvodások voltunk.
Látom magam a napsütésben, érzem az izgalmat, hogy jön felém, ragyog a kék szeme, látom a bukaresti ruhában magamat, tudom, hogy gyönyörű vagyok, szárnyalok a boldogságtól...
Igaz a ruha nem bukaresti, csak valahol itt vette édesapám, aki Bukarestben járt, és hazafele jutott eszébe, hogy nem hozott ajándékot a lányának, na nem nekem, hanem a nővéremnek, én csak örököltem...
Mindenki tudta, hogy a ruha nem bukaresti, de mégis úgy emlegettük a bukaresti ruha, gyönyörű ruha volt, ugyanolyan pozícióban, ugyanannál a rózsafánál, ugyanolyan ferdén és rövidre vágott bretonnal a nővéremről és rólam is készült ebben a ruhában fotó.
A nővéremről színes, rólam fehér fekete, de hát már amúgy is az egész csak halvány utánzat volt...
jól tükrözi ezt a kontrasztot a két kép egymás mellé felakasztva...
Ez mind lényegtelen, másodkézből kapott, tisztázatlan eredetű ruhámban, nevetséges frizurámmal, öntudatlanul megéltem a Nagy Saroknál, Nagy Macival valamit.
A szerelmet.
Jó volt, az érzés még most is mosolyt csal az arcomra.
Tudtam, hogy én mindig szerelmes akarok lenni...
Mindig tettre kész ember voltam, ezért tenni is akartam értre, de nem láttam szerelmeseket a közelemben, civakodó embereket annál többet, de szerelmeseket nem.
Ha voltak is szerelmesek körülöttem, azt nem volt illendő mások előtt mutogatni.
Jobb híján lányregényeket olvastam, amiből megtudtam, hogy:
Aztán hallgattam zenét is:
"Hogy értsd, egy pohár víz mit ér
Ahhoz hőség kell, ahhoz sivatag kell"
Nem igazán boldogultam a szerelemmel a Sarok jelenet után, de lassan rájöttem, hogy az első lépés az lehetne, ha beszerzek magamnak egy sivatagot, akkor majd ott abban látni fogom, hogy mit is ér a pohár víz, elvégre édesapám is megmondta, hogy "a kutya es jó dógába veszik meg" (akárcsak én), tehát a sivatagi vándorlás elengedhetetlen, nehogy jó dógom legyen, s megvesszek..
Próbáltam rájönni mi lehetett a fejemben a szerelemmel kapcsolatban, mit vártam el magamtól, a másiktól, a szerelemtől, és nem tudtam rá válaszolni... tök homály...
Évekig voltam szerelmes, és pl a beteljesülés, a boldogság, az öröm, a tisztelet, mint a szerelem egyik összetevője, még nyomokban sem jelenik meg, még az ábrándjaimban sem..., a várakozás, hogy majd, még nem szenvedtem eleget, még nem vagyok rá méltó, annál inkább.
...nem vártam el a másiktól semmit...
mielőtt valaki elismerően bólintana, hogy ez igen, milyen szép, elvárás mentesen szeretni, pontosítanék, semmi konkrétat, csak valami olyan homályosat, hogy elég jó sivatagom legyen, hogy a kezemben lévő, már áporodó pohár vizemet amikor megiszom, akkor majd érezzem, hogy mennyit ér.
Ja, és a vizet, azt nem lehet akkor inni meg amikor még friss, még nem áporodott, amikor még volna erőm élvezettel kortyolni.
Nem, a vizet azt tulajdonképpen nem szabad meginni, a víz azért van, hogy legyen,
ha egyszer majd nagy szükség lenne rá, ha egyszer majd tényleg nem bírom.
Elvégre tűrni is kell, nem lehet tudni még mit rejt a sivatag, lehet még olyan is, hogy még szomjasabb leszek, és szomjan halok, ha ezt most megiszom, ezt biztosan tudom, ezért ha innék belőle, akkor sem esne jól, mert nem tudhatom, hogy ez a megfelelő pillanat volt-e, nem-e lesz még nagyobb ínség, biztos, hogy már nagyon szomjas vagyok?
nem kellene kicsit még húzni az időt, hogy biztosan a maximumon tudjam érezni hogy a pohár víz mit ér?
...és egy csontváz, kezében egy üres pohárral várta a megfelelő pillanatot....
mert
Van egy pohár víz, amihez sivatag kell
de
Van a sivatag, ami valahol egy kutat rejt....
...mert amire teljes szívedből vágysz, megkapod...
kérdés észreveszed-e, ha a sivatag fontosabb lett mint a víz, mikor lett letiltva, hogy élvezettel megidd a vizet, mikor tűnt el a hit, hogy van kút és benne víz, mikor hitted el, hogy még mindig nem szenvedtél eleget, ahhoz, hogy jólesően csillapítsd a szomjadat, miért tolod a végtelenségig a beteljesülés érzését?...
félsz, hogy az sem csillapítja a szomjadat, vagy attól, hogy büntetik, ha szereted magad?
"Hány hajnal kell, míg végre felébredsz?
Hány mód van, mondd, hogy emberként élhess?"
Miközben írogattam, eszembe jutott, egy ide passzoló egy mese: itt olvasható: A Szép katarina története
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése