Amikor a közhelyek értelmet nyernek
Egyik ilyen közhely számba menő
kijelentés, hogy vannak dolgok, amiket nem lehet siettetni.
Akik mindent kézben szeretnének
tartani hajlamosak ezt úgy értelmezni, hogy egy mentség a tétlen várakozásra.
Igen, van olyan is...
Sokak számára ismerős a mese a pillangóról:
„Egy könyörületes
személy, látva hogyan küszködik egy pillangó, hogy kiszabadítsa magát a bábból,
segíteni akart neki. Nagyon gyengéden kitágította a szálakat, kialakítva egy kijáratot.
A pillangó kiszabadult, kibújt a bábból, bizonytalanul bukdácsolt, de nem
tudott repülni. Valamit ez a könyörületes személy nem tudott, és ez az, hogy
csak a megszületés, kibújás küszködésén keresztül tudnak annyira megerősödni a
szárnyak, hogy repülni lehessen velük. Megrövidített életét a földön töltötte,
sose ismerte meg a szabadságot, sose élt igazán.”
A
pillangó tudta hogyan kell pillangóvá válnia, azaz lehet, hogy nem azt tudta
hogy a kínlódása eredménye egy gyönyörű pillangó lesz, hanem azt, hogy hogyan
kell lassan, fokozatosan egyik lépést a másik után megtenni.
Lehet, neki nem
is volt kínlódás, de a harcban, az erőfeszítésben erősödött, hogy amikor végre
kiszabadul a bábból, erőteljes pillangó legyen.
Sokszor esik meg ez velünk,
emberekkel, hogy szeretnénk varázsütésre túljutni egy fájdalmas, értelmetlennek
tűnő helyzeten.
Vágyunk a csodára. Ha megtörténik, és kisegít az átláthatatlan szálak szövevényéből, és
egyszerre csak vannak szárnyaink, sajnos nem tudjuk őket használni, vagy
azért mert csökevényesek, vagy azért, mert bár ott vannak, mégsem érezzük a
magunkénak, mégsem bízunk bennük.
Lelkünk mélyén, bábok maradtunk.
Szép a magyar nyelv: báb, bábszínház, bábu, köteleken mozgatnak mások, rángatjuk magunk a köteleken...
Hiába mentek át az Egyiptomból szabadult zsidók csodás módon száraz lábbal a Vörös tengeren, ahhoz, hogy szabad emberként tudjanak élni, még 40 évet kellett vándorolniuk.
Az esetek
többségében, nem is jön külső segítség, vagy ha jön, nem látjuk meg benne a
segítséget, mivel nem harcolja meg a harcot helyettünk, csak ott van velünk, de
ez nekünk nem tűnik egyáltalán hasznosnak.
Látjuk a
pillangókat, és mi is színesen, pöttyösen, vidáman szeretnénk repülni, e
helyett mindenhonnan ragacsos szálak lógnak rólunk, húznak vissza, csúnyák
vagyunk, és esetlenek...
Ha el tudnánk fogadni, ha nem nyomnánk el a hangot a lelkünk mélyén, ha bíznánk a
bennünk lévő pillangóban, értelmet nyerne az egész út.
De nem tudunk. Csak
a szálakat látjuk amik akadályoznak, csak a pillangók szépségét irigyeljük, és
most azonnal ki akarunk kerülni a gubancból...
Pedig hiába,
mindennek meg van az ideje, mint a szalmakalapnak.. és mindenkinek, megvan a saját útja, hogy önmaga lehessen...
...és hát ugye a báb is már egy fejlettebb forma.... Van előtte a a pete, amiből kikel a lárva vagy hernyó... csak ritkán vesszük figyelembe a már megtett utat.
A hernyó köszöni, jól van, a báb is, ha tud várni és hisz magában.
Bár más nem bonthatja ki a bábuból, de nagy segítség ha van mellette valaki aki hisz benne és bátorítja, hogy valami szép van megszületőben.
Annyi mindent hall, lát, olvas az ember, sok mindenről azt mondja, hogy hülyeség. Van, ami tényleg az.
Többször is találkozik
az élete során ugyanazzal a mondattal, könyvvel, helyzettel, kijelentéssel,
amit meg sem hall, aztán dühíti, kineveti, aztán ismét meg sem hallja, elgondolkodik rajta, próbálja megérteni, hogy
kerül ez a téma immár annyiszor az életébe, keresi hová illik be az a darab az
élete puzzle-ébe, faragja, forgatja, de csak akkor áll össze a kép, amikor
képes tényleg befogadni, megérteni.
Amit segíthetünk magunkon, a másikon, hogy
együttérzően elfogadjuk mindenikünk saját ritmusát, megoszthatjuk egymással
saját tapasztalatainkat, amiket, amikor itt van az ideje az akivel megosztottuk
esetleg könnyebben be tud majd építeni a saját művébe.
Van amikor az is
reményt ad, ha látom, a mellettem lévő báb, aki tegnap még ugyanolyan
reménytelenül összekuszált volt mint én, most a szárnyát bontogatja... Persze
ezt is kérdés mikor veszem észre, és hogy reményt ad, hogy lehet, vagy irigyen
és még kétségbeesettebben akarok továbblépni, megspórolva a saját erőfeszítést.
Nehéz türelmesen tenni egyik lépést a másik után úgy, hogy sokszor nem látjuk mi lesz a végeredmény.
A legnehezebb, amikor rájön az ember, hogy illúzió az hogy mástól függ, akár jó vagy rossz értelemben, hogy neki kell várni, dönteni, cselekedni.
Olyankor nagyon egyedül van, elmarad a szaladgálás fűhöz-fához, tudja már, hogy lépcsőfokonként neki kell járnia a saját útját.
...és akkor lesz az
utált, ironizált, vágyott közhelyből valami több... a saját élettapasztalat,
saját darabkánk, részünk.
A következő bejegyzésekben, közhelyeknek számító mondatokat, szavakat, - melyeket ha hallottam is viszolygást és ellenkezést váltott ki belőlem,- fogok körbejárni, értelmezni, és visszaadni értéküket, nyilván ahogy én most látom.
Van egy mondás: "azt hiszed te fedezted fel a tyúkszarban a fehérséget"?
Nem,
az ott volt addig is, látta más is, de van amikor az embernek egyszer csak
összeáll, hogy tényleg ott van, és az egész más érzés, mint amikor olvasta,
tanulta, mások mondták, viszont minél többször hall róla, annál nagyobb esélye
van arra, hogy egyszer csak ő is tényleg "felfedezze"...
Zene : East: Keresd önmagad: https://youtu.be/45zspCJEC4k?t=3m43s
