„Oszlopnak vetett háttal
hallgattam az ágoston-rendiek
fehérre meszelt templomában
hallgattam a rekviemet
Mert a legárvább akinek
még halottai sincsenek
bora ecet könnye torma
gyertyájának is csak korma
álldogálhat egymagában
kezében egy szál virággal
mert a legárvább akinek
még halottai sincsenek” Halottak napja Bécsben / Kányádi Sándor
....motoszkált a fejemben ez a versfoszlány az utóbbi napokban. Mondom csípjük fülön, mit akar mondani...
Ugye, árva, az nem lehetek, halottaim bőven vannak... Kivert kutya, fut át az agyamon...
- hm, ez még az oszlopnál is rosszabb..., vagy mégsem?
A kutyát kiverték valahonnan, másoktól függ a boldogsága, tudja, ha meleget akar, ha ételt akar, akkor reménykedő tekintettel, fark-csóválva kell az arra járókra nézni, hátha megesik valakinek a szíve rajta, és ha szeretetet nem is, de legalább egy csontot odadob.
Hűséges szemekkel, odaadóan, bármit megtenne egy morzsányi törődésért.
A világa akkor kerek, ha tartozik valakihez, ha hűségesen szolgálhat valakit, erre volt idomítva, most mégis kiverték...
... Szar ügy, más utat nem ismer, reménykedve sunyít, fájdalmát még nem feledte, fél, de ha közelít valaki rögtön belelendül a szerepébe, és már adná is amije van, feltétel nélkül...
Feltétel nélkül???- á, dehogy, szeretetért, törődésért... így lesz belőle árucikk
-vagy, a kutyák ennél gerincesebbek?
-nem tudok kutyául, csak láttam a gazdátlan kutyák szemében a reményt, amikor közeledtem hozzájuk
-talán a kutya nem ilyen, lehet csak az ember ilyen...
-például ugye, annak aki az oszlopnak vetette a hátát, csak kell valahol kapcsolódni a kivert kutyához...
-kivert kutya, talán volt neki gazdája, már nincs, de volt...
-az oszlopnak vetett hátú emberünknek, még halottai sincsenek...
-mégis jobb a kutyának?
-lehet jobb egyik a másiknál? – elszenvedett ütések
után reménykedni, hogy a szeretet nem halt ki még teljesen e bolygóról, vagy
állni egy szál virággal árván életfogytiglan, míg a kezünkben elhervad a
szeretet virága, a megfelelő alkalomra várva...
-jobb az, ha legalább valaki igényli a
szolgálatunkat, ha legalább arra van igény, hogy kihasználjanak, értelmet tud
adni ez egy emberi életnek?
-jobb az, ha látom, hogy a másik ember csak kapni szeretne, ezért akkor én sem adok?
-jobb az, ha látom, hogy a másik ember csak kapni szeretne, ezért akkor én sem adok?
Hát, a kivert kutyaság rossz, sőt, dühítő ahogy látom a szemem
előtt, a könyörgő tekintetét... de nem tudom mi dühít jobban, az hogy megalkuvón
kínálja szeretetét a következő gazdának, vagy az, hogy van bátorsága kínálni a
szeretetét, függetlenül attól, hogy mit élt át eddig... és itt a kulcs
szerintem az, hogy mi is van a tekintetében, könyörgés, hogy ó, na, már legyek
fontos valakinek, vagy szeretet, amit megosztani szeretne...
-ki az árva? Akit nem szeretnek?- vagy aki nem
szeret?
... tényleg a legárvább akinek még halottai
sincsenek, és a halottakat nem csak azokra értem, akik el vannak már temetve... Aki meg sem próbálta...
... de a legárvább mégis az, aki még Maga sincs ott Magának...
„Befonnak egyszer téged is
valami pompás koszorúba
idegen lesz majd és hideg
minden akár e bécsi utca
elgurulsz mint egy villamos
utánad felgörbül a vágány
kutyatej páfrány
tör át a járdán
kit érdekel hogy erre jártál” Halottak napja
Bécsben/ Kányádi Sándor
„Kutyus, kutyácska, árva kiskutya,
be kegyetlen gazdád az éjszaka!
Bújnál lábához: dermedt kőküszöb
bérházak kőküszöbjei között,
vinnyognád néki: Csontig fáj a tél...
- ostor felel, vad ostora, a szél.
Nyalnád kezét te, volna csak keze,
néznél szemébe, volna csak szeme!
S volna szava, lesnéd, megértenéd,
nem mint szolga, nem mint cseléd,
de úgy, mint a lihegő szeretet,
ki hogy szeressen, azért született.
Látom bordáid, éhednek jegyét
és szőrödön a tél jeges lehét,
kenyérhéj, csont csitítná éhedet,
kályha tüze is remegésedet,
ám jobban vágysz te oly szót,
s oly kezet, mely elcsitítsa nagyobb éhedet,
éhed a szóval szóló száj után...
Kutyus, kutyácska, árva kiskutyám,
milyen szörnyű volt az az éjszaka,
milyen megverten mentem én haza!
Hiszen ha sajnáltalak volna csak,
de fölfogtam, tudtam fájdalmadat...!
A kivert kutyák kínját tudtam én,
melyet nem enyhít írként a remény,
hogy holnap tán majd másképp leszen,
nem vet számot a hűvös értelem.
Csak szűköl, vinnyog, mert nem érti meg,
miért nem lel gazdát a szeretet?
S kutyákkal népes lett az éjszaka...
ezer kivert társad kísért haza!
Kiket, mint téged, nem felejthetek:
zöld rémülettel lobbanó szemek,
ezernyi kín, ezernyi vinnyogás -
kis, kóbor lélek, nékem megbocsáss!”
be kegyetlen gazdád az éjszaka!
Bújnál lábához: dermedt kőküszöb
bérházak kőküszöbjei között,
vinnyognád néki: Csontig fáj a tél...
- ostor felel, vad ostora, a szél.
Nyalnád kezét te, volna csak keze,
néznél szemébe, volna csak szeme!
S volna szava, lesnéd, megértenéd,
nem mint szolga, nem mint cseléd,
de úgy, mint a lihegő szeretet,
ki hogy szeressen, azért született.
Látom bordáid, éhednek jegyét
és szőrödön a tél jeges lehét,
kenyérhéj, csont csitítná éhedet,
kályha tüze is remegésedet,
ám jobban vágysz te oly szót,
s oly kezet, mely elcsitítsa nagyobb éhedet,
éhed a szóval szóló száj után...
Kutyus, kutyácska, árva kiskutyám,
milyen szörnyű volt az az éjszaka,
milyen megverten mentem én haza!
Hiszen ha sajnáltalak volna csak,
de fölfogtam, tudtam fájdalmadat...!
A kivert kutyák kínját tudtam én,
melyet nem enyhít írként a remény,
hogy holnap tán majd másképp leszen,
nem vet számot a hűvös értelem.
Csak szűköl, vinnyog, mert nem érti meg,
miért nem lel gazdát a szeretet?
S kutyákkal népes lett az éjszaka...
ezer kivert társad kísért haza!
Kiket, mint téged, nem felejthetek:
zöld rémülettel lobbanó szemek,
ezernyi kín, ezernyi vinnyogás -
kis, kóbor lélek, nékem megbocsáss!”
Zelk Zoltán/Kivert kutyák siratója