Megoldások: Játsszuk ami nincs de lehetne

Megoldások: Játsszuk ami nincs de lehetne

A megoldásoknál tartunk.

"Játsszuk, ami nincs, de lehetne,

 Játsszuk, ami nincs, de szeretne lenni. 

 Esendő mimagunkat." Szilágyi Domokos 

Az első lépés az volt, hogy  Áthelyezni a fókuszt arról, hogy mit tesz a partner, arra, hogy az amit tesz milyen érzéseket vált ki belőlem, mi az én részem a helyzet kialakulásában, mik azok a féligazságok amivel a partner nagyon jól ráérezve gyenge pontjaimra, a saját csapdámban tud tartani.

Nem ő zár be legtöbbször a börtönömbe, hanem én zárom be saját magamat.

A partner csak biztosítja olyan események, körülmények, érzések ismétlődését, amik a régi sérelmeimet aktiválva bent tartanak abban a csapdában, hogy ugyanazt a viselkedést ismételve mindig reménykedjem, hogy ezúttal az eredmény más lesz.

Sajnos egy ilyen kapcsolati mintát nem lehet csak úgy egyszerűen feladni, hogy elhatározom és holnaptól más leszek.

Még akkor is, ha mindkét fél eltökélt és vállalja a munkát, sajnos első lépésben fel kell adni a patológiás egyensúly megszokott biztonságát, ami átmenetileg a káosz, a megsemmisülés érzését kelti.

Ha nem merik feladni, akkor is megszűnik, csak akkor már robban.

Betegség, szakítás, de valami csak felrobbantja, amikor már eléri az elviselhetőség határát.

Ha a felek észreveszik a szükséges rombolásban a lehetőséget, akár együtt vagy külön, szembenézve saját benső szörnyeikkel, van lehetőség a kapcsolatot új alapokra helyezve, együttműködve egy egészséges kapcsolatot kialakítani, újrakezdeni, de csak abban az esetben ha mindkét fél dolgozik magán.

Ha dolgozol magadon, és azt hiszed, hogy az idő majd mindent begyógyít és a robbanás után még mindig visszakívánkozol a düledező toronyba úgy, hogy a partner semmit nem változott, akkor újra visszasétáltál a verembe.

Nagyobb esély van a kapcsolat javítására, ha a felek még a robbanás előtt észbe kapnak és együtt kezdenek el dolgozni.

            Nézzük meg a megoldást abban az esetben, ha mindkét fél szeretne egy harmonikus, játszma nélküli kapcsolatot, és kész vállalni a fejlődéssel járó időleges krízishelyzetet.

            Majd azt hogy ha a partner nem tudja belátni a saját hozzájárulását a kapcsolati krízishez, a kilépni, változni akaró fél milyen lépéseket tehet, hogy ne találja magát ismét ugyanabban vagy egy másik veremben.

     Akár Lép, akár Pissz vagy Lábtörlő voltál egy kapcsolatban, hiába lépsz ki a kapcsolatból abban a reményben, hogy ezzel megoldódnak a problémák, ha nem érted meg, hogyan kerültél abba az áldatlan helyzetbe. 
Itt nem arra gondolok, hogy hát azért mert a partner ilyen – olyan – amolyan volt, hanem arra, hogy te miért választottad, mi volt a hozzájárulásod ahhoz, hogy idáig jutott a kapcsolat.

Egy új szerelem egy időre elhomályosítja, elfedi a a problémákat. 
Új kapcsolatban egy ideig te is beleadsz mindent, azt is amit az előzőbe nem adtál, bizonyítani szeretnél, hogy nem veled volt a gond, te képes vagy harmonikus kapcsolatra, vagy csak egyszerűen fülig szerelmesen úszol a boldogságban.

Sajnos ez nem tart sokáig, mindaddig amíg fel nem ismered mi volt a részed az előző kapcsolatodban, bármelyik szerepet is töltötted be, ismételni fogod, vagy váltogatod a szerepeket. 
( Itt most csak olyan kapcsolatokról beszélünk ahol a fenti három szereplő valamelyikéből áll össze a pár, vagy háromszög. )

Mindhárom szerepnél hiányzik az ősbizalom, az adás/elfogadás képessége.

Aki látszólag ad, az sem önzetlenül adja. Tudom ez sokaknak nem tetszik, de sajnos igaz, mindig van egy nyereség a legáldatlanabb helyzetben is. Persze ez nem egy könnyen észrevehető nyereség, mivel a látható hatása negatív, viszont segít fenntartani valami pusztító, de megszokott, ezért biztonságosnak ítélt egyensúlyt, viselkedésmintát.

Olyan ember szemével nézve, akinek idegen ez a három szerep, egyértelműen önpusztítónak tűnik, de a Pissz, Lábtörlő inkább választja az önpusztítást, mint szembenézzen saját félelmével, tanult tehetetlenségével.
Lépnél hasonló a helyzet, csak ő inkább másokat pusztít.

Mindhárom szerepben van egy óriási düh, a nem vagyok elég jó, a meg nem értettség, az elfogadhatatlanság, a vágy, hogy legyek én a leg..., az egyetlen... csak amíg Lép kifele, másokra vetíti az összes frusztrációját, addig Pissz maga ellen fordítja.

Akár nyílt, akár passzív az agresszió, ha nem sikerül felvállalni, megérteni, mérgező. Akkor is ha nem veszünk tudomást róla.

Aki látszólag csak kap, sajnos az annyira kiéhezett a szeretetre, hogy nem is látja, hogy kap, sőt, el is tudja mesélni, hogy neki mi mindent kellett kibírni a kapcsolatban, és őt hallgatva, még meg is esik a szívünk rajta. 
Nem az a baj, hogy nem adtál neki eleget, csak olyan mintha szűrőben próbálnál vizet fogni. 
Elnyel mindent. Végig fut rajta, de nem jut el a lelkéig.

Mindhárom szereplő nárcisztikusan sérült, ezért is tudják a szerepeket váltogatni. 
Van aki mindig elég erős volt ahhoz, hogy ő lehessen a Lép, akinek adnak, kényeztetik, és mégsem elég, csak azt látja ami nem úgy történt ahogy neki jó. 
Van aki eleve odaveti magát a Lép lába elé, de sokan vannak akik erőviszonyoktól függően váltogatják a szerepeket. 
Kiegyensúlyozott kapcsolatra képtelenek.

Van egy patológiás, látszategyensúly az ilyen kapcsolatokban, és akkor is amikor szakemberhez fordulnak segítségért, azt szeretnék, hogy ez az egyensúly álljon helyre, az éppen gyengébb pozícióban lévő felet, általában Pisszt aki épp zúgolódni kezd, javítsák meg.

Sajnos az csak ideig - óráig hoz nyugalmat, előbb - utóbb újra kibújik a szög a zsákból, érdembeli változás nem történik.

A Lép szorong, korlátozza, megalázza Pisszt vagy Lábtörlőt, neki ettől csökken a szorongása ha azt érzi kontrollálja a helyzetet. 
Ha Pissz vagy Lábtörlő képes külső segítséggel erőre kapni, ettől Lép szorongása kezd nőni, itt akár át is fordulhat a homokóra, ezután Pissz viselkedik Lépként, de igazi egyensúly nem lesz.
Az igazi egyensúlyhoz, mindkét fél szükséges és az egész kapcsolatot új alapokra kell helyezni.

Fontos hogy a pár mindkét tagja akarja, vállalja hogy ennek a kártyavárnak össze kell omolni, nem lehet megkerülni a fájdalmas felismeréseket, és bizony első lépésben a gyógyulási folyamat olyan mélységekbe visz, ahonnan legtöbbször azonnal rohannának vissza a beteges egyensúly fele.

Ha mindkét fél be tudja vállalni hogy a másik által tartott tükörben felismerje saját problémáit, azt hogy amikor összeomlik a rossz de biztos kapcsolat, ne meneküljön más hamis kapaszkodó esetleg új kapcsolat fele, 
nézzen szembe azzal, hogy ha már nem hibáztatja a másikat, az elviselhetetlenségig fokozódik a szorongása, a belső űr, amit eddig a patológiás kapcsolat jól betöltött, elfedett.

Amíg elégedetlenkedhetett, panaszkodhatott a partnerre, okolhatta saját boldogtalanságáért, nem kellett azt tudomásul vennie, hogy sajnos nem tudja hogyan kell boldognak lenni, nincs erre mintája, nem tudja milyen elfogadni, adni, bízni a másik emberben.

Amíg nem néz szembe azzal, hogy eddig a mások életét élte, azt sem tudja hogy ki ő, mik a vágyai, vagy azzal, hogy annyira fél a csalódástól, hogy mindent kontrollálni akar,
hogy a párja bármit tesz, belőle régi csalódások szólalnak meg és felnagyítva reagál a helyzetekre, hogy amit a partnertől vár, azt a szüleitől kaphatta volna meg mint csecsemő, de most felnőtt emberként csak ő adhatja meg saját magának, addig minden új kapcsolatot úgy tud alakítani, hogy a fenti három szerep közül az egyikben legyen.

Ha valaki Pisszel tudott azonosulni az előző bejegyzések olvasásakor, talán azt várná a megoldásnál,  hogy van valami csodaszer a Lép ellen, aki egyértelműen egy gazember, és most csalódik, mert azt mondom hogy egyik sem jobb a másiknál ami a kapcsolati készségüket illeti.

Két ilyen ember ha találkozik, és eljátsszák a párkapcsolatot, az valami olyan, mint amikor a gyerekek papást mamást játszanak.

A kislány felhúzza az anyuka magassarkúját, a kisfiú nyakkendőt köt, és azt hiszik, hogy felnőttek, majd ujjal mutogatnak a másikra, hogy milyen nevetséges.

Bele kell nőni a cipőbe, és ha ez nem történt meg könnyedén akkor amikor a helye, ideje volt, akkor amikor végre sikerül észrevenni a tükörben a felnőttet játszó gyereket magunkban, vállalhatjuk a felelősséget magunkért és felnövünk.

Ehhez előbb meg kell ismerni és szeretni a gyereket aki játssza a felnőttet, mivel ha meglátva a képet elborzadva kígyót békát kiabálunk a gyerekre és szégyenkezünk a látott kép miatt, lehasítva magunkról a nemkívánatos látványt próbálnánk továbblépni, sajnos nem lesz aki felnőjjön bennünk.