A fekete Bika
Réges-régen, sok száz évvel ezelőtt, élt egy özvegy királyné a három leányával, egy nagy, öreg, omladozó-bomladozó kastélyban. Olyan szegények voltak, hogy még enniük is alig volt mit, s a leányok olyan rongyos ruhákban jártak, akárcsak a koldusleányok.
Egyszer azt mondja a legidősebb leány az anyjának:
– No, édesanyám, én többet nem koplalok itthon, hanem megyek szerencsét próbálni. Rosszabb dolgom egyebütt se lesz majd, mint itt.
– Nem bánom édes leányom, ha elmégy is – mondotta búsan a szegény királyné –, úgyse vár itthon rád egyéb az örökös koplalásnál.
De mielőtt elindulnál szerencsét próbálni, menj el a bölcs vénasszonyhoz, hadd mondjon neked jövendőt, vajon szerencsével jársz-e?
A királykisasszony meg is fogadta édesanyja tanácsát, s elment a bölcs vénasszonyhoz, aki a falu végén lakott, kicsi házikóban. Elmondta a királykisasszony a vénasszonynak, hogy mi járatban van, s az azt felelte rá:
– Nem kell, lányom, a szerencséd után messzire menned, itt van az én aranyajtóm, pislants csak ki rajta, majd meglátod, hogy milyen szerencse vár reád.
A leány sem mondatta magának kétszer, hirtelen kinyitotta az aranyajtót, kidugta rajta a fejét, hát édes istenem, mit lát: gyönyörű, díszes hintót húzott nagy délcegen hat hófehér paripa, s egy deli szép herceg ült a selyemülésen. Boldogan rohant a királyleány a konyhába, s mondja a vénasszonynak, hogy mit látott; az is nagy örömmel kiáltotta:
– Hát bizony, ha hintót láttál, leányom, az a te szerencséd, menj haza, ott vár már reád, ülj fel rá, mert az egyenesen teérted jött.
Nem mondatta kétszer a királyleány, szaladt haza, s hát éppen ott toporzékol a hat paripa az ő öreg palotájuk előtt. Felszaladt nagy hirtelen a leány, elbúcsúzott anyjától, két húgától, felugrott a kocsiba, s hipp-hopp, elvágtattak vele egy perc alatt a hófehér paripák.
Telt-múlt az idő. A második királykisasszony is megunta a sok koplalást, ő is elment a vénasszonyhoz, hogy hátha őt is olyan nagy szerencse éri, mint testvérét. Neki is ugyanazt mondta a vénasszony, amit a nénjének, s küldte a kicsi aranyajtóhoz, hadd kukucskáljon ki rajta. Nagy örömmel szaladt be ez a leány is a konyhába:
– Jaj, lelkem, öreganyám, tudja-e mit láttam? Gyönyörű királyi hintót húzott hat hófehér paripa. Még szebb volt, mint a nénémé.
– No, ha hintót láttál, szaladj utána – mondta vígan az öregasszony –, mert az érted jött, leányom.
Szaladt is, mint a szél a leány, búcsúzott anyjától, húgától, s elvágtatott a hatlovas hintón.
No, hogy a második leány is elment, türelmetlen lett a kicsi királykisasszony, s elsompolygott egy éjszaka a vénasszonyhoz, hogy ő is meglesse a szerencséjét. Őt is odavezette az asszony az aranyajtóhoz, s hát istenem, mikor nagy izgatottan kidugta a fejét, ő is egy csodaszép hintót lát arrafelé közeledni. De amint az ajtó közelébe értek a lovak, egyszerre megfordultak, s amerre jöttek, elvágtattak. Szalad a kicsi királykisasszony nagy búsan a konyhába, mondja, hogy mit látott, az öregasszony is csóválja a fejét, s mondja:
– Hát bizony, leányom, ha elszaladtak a lovak a hintóval, akkor nem is érted jöttek; de ne búsulj, gyere el holnap, hátha több szerencsével jársz. – El is ment másnap a királyleány, de bizony még annyi szerencsével sem járt, mint az előző nap: nemhogy hintó közeledett volna felé, de még egy rossz szekeret se látott. Elment a vénasszony tanácsára harmadnap is nagy búsan, s hát amint nagy félve kitekint az ajtón, egy nagy fekete bikát lát, aki rohanvást száguld a ház felé. Ijedten szaladt be szegény a konyhába, mondja a vénasszonynak, hogy mit látott, az csak összecsapta a kezét nagy ijedtében, s mondotta:
– Jézus Máriám, te szegény leány, hiszen téged a Fekete Bika akar feleségül venni!
Elfehéredett szegény kicsi királykisasszony a vénasszony szavára, s mondta:
– Csak nem a Fekete Bika lesz az én jövendőbelim? Nem megyek el vele!
– De bizony el kell menned, édes leányom – mondotta sajnálkozva az öregasszony –, mert aki az én ajtómon át tekinti meg a jövendőjét, annak el kell azzal mennie, aki érte jön.
Szalad nagy búsan haza az anyjához a leány, elpanaszolja, hogy mi történt vele, de az édesanyja is csak azt mondta, amit az öregasszony, hogy ha már így történt a dolog, menjen el a Fekete Bikával. Alighogy hazaért a leány s beszélt az anyjával, már ott is volt a palota kapuja előtt a Fekete Bika, s türelmetlenül integetett nagy szarvával a leánynak. Mit tehetett szegény leány, kiment s nehéz szívvel felült a Fekete Bika hátára, az meg nagy vágtatással elindult vele. Egész nap szakadatlanul rohant a Fekete Bika, s a szegény királyleány olyan fáradt és éhes volt, hogy alig bírta tartani magát a bika hátán. Mikor már azt gondolta, hogy no, most már rögtön lesuppan a földre, nyájas hangon megszólalt a Fekete Bika:
– A jobb fülemben találsz ennivalót, a balban innivalót, majd meglátod, ha megiszod, hogy felfrissülsz tőle.
A királyleány nem mondatta magának kétszer, evett jóízűen, és amikor jóllakott, kicsi üveget húzott ki a bika bal füléből, s jót ivott rá... Olyan frissnek érezte magát, mintha most kelt volna útra. Soká, soká mentek, még a szélnél is sebesebben, hát egyszer látja a királyleány, hogy mindjárt ott vannak a világ végén. No, mindjárt le is lassította szaladását a Fekete Bika, s nemsokára meg is állt egy tündöklő, ragyogó palota előtt, s mondta a leánynak:
– Ma éjszaka itt alszunk, mert itt lakik a legidősebb bátyám.
A királyleány nagyon elcsodálkozott, hogy a Fekete Bikának a bátyja ilyen gyönyörű palotában lakik, de még nem is válaszolhatott neki, ott termettek a kapunál, s a Fekete Bika a nagy, kemény fejével nagyokat koppantott rajta. Jött is szaladva egy parádés inas, kinyitotta a kaput, nagy hajlongással köszöntek a Fekete Bikának, s lesegítették a királyleányt a hátáról. Odabent fényes teremben éppen vacsoránál ült a Fekete Bika bátyja meg a vendégei, nagy örömmel fogadták a királyleányt, jól ellátták minden jóval, s mikor elálmosodott, gyönyörű hálószobába vezették, ahol körös-körül aranyrámás, hatalmas tükrök lógtak. Boldogan feküdt le a leány a habfehér ágyba, s édesen aludt reggelig. Amint felébredt, már türelmetlenül várta a Fekete Bika a kapu előtt, ő meg nagy sietve búcsúzkodni kezdett a sok embertől, s felült ismét a Fekete Bika hátára. Mielőtt elindultak, a Fekete Bika bátyja a lány kezébe nyomott egy csodaszép almát, s azt mondta, jól őrizze meg, és csak akkor vágja fel, ha nagy-nagy szüksége lesz rá... Megköszönte a leány szíves szóval, becsúsztatta zsebébe az almát, s azzal indultak is.
Egész nap pihenés nélkül folytatták vándorlásukat, s estére kelve ismét egy óriási nagy palotához értek. A kapu előtt így szólt a Fekete Bika a királyleányhoz:
– Ma itt alszunk a középső bátyámnál.
Nyílt is mindjárt a kapu, a szolga leemelte a királyleányt a Fekete Bika hátáról, s bevezette a díszes vendégsereg közé. Egész este neki kedveskedtek, becézgették, s mikor elálmosodott, még szebb hálószobába vitték, mint az első palotában. Reggel, amint felébredt, ment a kapuhoz, a Fekete Bika már várt reá türelmetlenül. Mikor elbúcsúzott a háziaktól, azok egy gyönyörű körtét adtak neki ajándékba, hogy ha valaha nagy bajba jut, akkor az a körte a segítségére lesz. Azt is a zsebébe tette, s mentek tovább.
Estére ismét egy ragyogó palotához értek, s a Fekete Bika megszólalt ennek a kapujánál is:
– A mai éjszakát a legkisebb bátyámnál töltjük.
Azzal nyílt a kapu, a királyleányt leemelték és ismét nagy vendégseregben találta magát. Mindenki neki kedveskedett itt is, úgy bántak vele, mintha örökké közöttük lett volna. Reggel, amikor búcsúztak el tőle nagy búsan, egy tollat ajándékoztak neki, hogy ha nagy bajban lesz, csak vágja fel, az majd segít rajta. Beletette azt is a zsebébe, s mentek sietve tovább.
A negyedik nap estéjén mély és sötét völgybe jutottak, ahol a sűrű bozóttól lépésben is alig bírtak haladni. Egyszerre csak egy kis fekete házikó kapuja előtt megállt a Bika, s így szólt a leányhoz:
– Világíts ide, szép királyleány, most itt kell maradnunk ebben a sötét, csúf házban, mert ez a Sötétség Szelleméé, akivel nagy harcra készülök. Sok-sok szenvedést okozott már ez a szellem, s most már ideje, hogy szembeszálljak vele, s ha lehet, legyőzzem. De neked, szép királyleány, itt a kapu előtt erre a kőre le kell ülnöd, sem kezedet, sem lábadat mozdítanod nem szabad, de még beszélned sem, amíg én vissza nem térek. Ha azelőtt megmozdulsz, s csak egy szót szólasz is, a Völgy Gonosz Szellemének varázsába kerülsz.
– De honnan tudjam, mi történt veled, ha se lábamat, se kezemet nem mozdíthatom, s még csak nem is beszélhetek? – kérdezte aggodalmasan a királyleány, mert nagyon féltette a Fekete Bikát, aki mindig szelíd és jóságos volt hozzá.
– Majd megtudod, hogy én győztem-e vagy engem győzött le a Sötétség Szelleme, mert ha én győzök, világoskék lesz körülötted az egész tájék, ha pedig ő győz le, vérveres lesz minden.
Ahogy ezt mondta a Fekete Bika, fel is készülődött, s elment. A kicsi királykisasszony pedig leült a kőre, s éjjel-nappal hűségesen ott ült mozdulatlanul. Hát egyszer csak világosodni kezd körülötte minden, ragyog, fényesedik fű, fa, virág, s gyönyörű kék színben tündöklik a tájék. Megörül a királyleány a Fekete Bika győzelmének, s nagy örömében összecsapja a két kezét. De bizony, szegényke, ha megmozdult, rögtön el is csendesedett, mert a Völgy Gonosz Szelleme halálos álmot bocsátott reá. Azt álmodta, hogy a Norvég herceg, aki Fekete Bika képében megvívott a Sötétség Szellemével, ismét emberi alakra változott, s jött haza nagy sietve, hogy hűséges menyasszonyát, aki a kövön várt reá, elvigye a palotájába, s feleségül vegye. De bizony hiába kereste, mert a Völgy Gonosz Szelleme úgy elvarázsolta a szegény királyleányt, hogy sem ő nem látott semmit, sem őt nem látta halandó emberi szem.
Sokáig-sokáig ült ott a királyleány halálos álomban a kövön, de végül annyira fázni kezdett, hogy álmában hangosat sikoltott, s hát arra egyszeriben fel is ébredt. Körülnézett, de mikor nem látott senkit, nagy búsan útnak indult. Ment, ment sokáig, s hát egyszer csak egy jéghegyhez ért. Próbált mindenképpen átkelni rajta, fogódzkodott, kapaszkodott, ahogy csak gyenge keze, lába bírta, de az olyan síkos volt, hogy örökké visszacsúszott oda, ahonnan elindult. Igen fáradt volt szegény, körüljárta a hegy alját, hátha egy házat találna valahol, ahol kipihenhetné magát. Csakugyan talált egy kis ösvényt, azon végigment, s egy pici házikóhoz ért. Bekopogott. Egy kovácsműhely volt a házikóban, a kovács ott állott az üllő előtt, verte a vasat. A királyleány köszönt illendően a kovácsnak, s megkérdezte tőle:
– Ugyan, édes bátyámuram, hogyan mehetnék én át ezen a jéghegyen? Úgy iparkodtam, mégsem tudtam semmiképpen előrejutni rajta.
A kovács elmosolyodott, s legyintett a kezével:
– Hát te azt hitted, hogy ezzel a gyenge lábacskáddal át tudsz mászni a jéghegyen? Nem olyan kis dolog ám az! Vascipők kellenek ahhoz.
– Talán bátyámuram tudna nekem csinálni? Szívesen megfizetném az árát – mondta a leány.
– Nem lehet azt pénzzel megfizetni, lányom – szólt az öreg kovács –, szolgálni kell érte nálam, mert rajtam kívül senki se tudja megcsinálni neked.
– Aztán meddig kell szolgálnom? – kérdezte a leány.
– Hét esztendeig.
Sokallotta bizony szegény királykisasszony a hét esztendőt egy pár cipőért, de mit volt mit tennie, ott maradt, takarított, főzött az öregemberre. Valahogy eltelt a hét esztendő is, megkapta a vascipőt a kovácstól, felhúzta, s olyan könnyen lépkedett át a jéghegyen, mintha puha füvön járt volna. Amint átért, ismét egy kis házikóhoz ért, ide is bekopogtatott, mert már jó későre járt az idő. Csúf vénasszony nyitotta ki az ajtót, s attól kért éjjeli szállást.
– Adok én szállást, adok – mondta a vén banya –, de meg is kell ám szolgálnod érte.
– Megszolgálom én szívesen – mondta a királyleány.
Ekkor a vénasszony egy mosóteknőre mutatott, amelyben mocskos köpönyeg ázott.
– Ezt a köpönyeget mosd ki, leányom, s akkor itt aludhatsz nálam. Soha annyit nem bosszankodtam, mint ezzel a köpönyeggel. Hiába mostam ki a foltokat belőle, amint kiteregettem, újra fekete lett a mocsoktól.
– Ugyan kié ez a köpönyeg, nénémasszony? – kérdezte a királykisasszony.
– Az bizony a Fekete Norvég hercegé, aki nagy, páros viadalban mocskolta így össze.
Dobogni kezdett erre a válaszra a királyleány szíve, s megkérdezte az öregasszonyt:
– Nem rokona a Fekete Norvég herceg a Fekete Bikának?
A vénasszony csodálkozva nézett az idegen leányra, hogy az vajon honnan tud a Fekete Bikáról, s azt mondta neki:
– Meghiszem ám, hogy rokonságban vannak egymással, mert a kettő egy és ugyanaz. Gonosz varázslat változtatta át a Fekete Norvég herceget bikává, s csak akkor szűnt meg, amikor legyőzte a Sötétség Szellemét. Rég volt már, azóta szegény herceg folytonosan barangol, járja a világot, keresi az elveszett menyasszonyát. De gondolom, ez téged nem is érdekel, hiszen idegen vagy, s nincs is időm a sok fecsegésre. Mondd meg hát, kimosod-e a Fekete Norvég herceg köpenyét vagy nem?
Nem kellett kétszer kérdezni a királykisasszonytól, bezzeg szívesen kimosta a köpönyeget, s a vénasszony nem győzött csodálkozni, mikor meglátta a mocskos köpönyeget hónál is fehérebben. Hamar küldte a királyleányt, hogy feküdjön le, ő pedig a csúf leányával várta a herceget, hogy jöjjön a köpönyegért. Persze, nem akarták megmondani, hogy egy idegen leány mosta ki ilyen szépen a köpönyeget, nehogy azt jutalmazza meg a Fekete Norvég herceg. Tudták, hogy van valami köze a leánynak a herceghez, ha ezt a munkát, amit ők olyan nagy fáradsággal nem tudtak elvégezni, ilyen könnyen elvégezte. Hallották is mindenfelé suttogni, hogy hét esztendeje jár olyan mosónő után a herceg, aki ki tudná tisztítani köpönyegét, de még egyet se talált. Büszkén várták hát a herceget, s bezzeg volt örömük, mikor a Fekete Norvég herceg megkérte a csúf leány kezét, amint meglátta a tiszta ruhát. Megkérte bizony a szegény herceg, mert azt jósolta neki egy vén bölcs asszony, hogy azt vegye el feleségül, ha szép, ha csúf, aki ezt a mocskos ruhát tisztára mossa. El is határozták mindjárt, hogy másnap megtartják az esküvőt.
Felkel másnap reggel a királykisasszony, s hallja nagy szomorúsággal, hogy itt járt éjszaka az ő hercege, s megkérte a vén banya leányát. Búslakodott, tanakodott egy ideig, hogy s mint segíthetne a baján, s egyszerre csak eszébe jut a gyönyörű alma, amit a Fekete herceg bátyja adott neki. No, gondolta magában, nagyobb szükségben úgysem lehetek, felvágom az almát. Hát amint felvágja, rengeteg drágaság, ékszer s pénz hull az ölébe. Összekötötte az egészet a kendő sarkába, s odafutott vele a vénasszonyhoz:
– Ti talán nem is tudjátok, milyen gazdag vagyok én – szólította meg az asszonyt –, s ha akarjátok, ezt az egészet nektek adom. – S megmutatta a sok drágaságot.
A vénasszony vágyakozva nézegette, s kíváncsian kérdezte:
– Hogyan lehetne mindez az enyém?
– Az bizony úgy, ha egy nappal elhalasztanátok a leány esküvőjét, s ma éjszaka megengednéd, hogy megnézzem álmában a Fekete herceget, mert igen kíváncsi vagyok reá.
A vénasszonynak nem tetszett a kívánság, mert féltette a leánytól a herceget, de szerette volna a kincseket is, hát azt mondta a királyleánynak: jól van, menjen csak be a herceg hálószobájába, ha az elaludt. De bezzeg álomitalt kevert a herceg italába, mielőtt lefeküdt, nehogy meglássa a szép leányt, s azt vegye feleségül. Be is ment szegény kis királykisasszony a hálószobába, egész éjjel ott ült a herceg ágya mellett, s búsan énekelte:
Hét évet szolgáltam érted,
Jeges hegyet másztam érted,
Köpönyeget mostam érted,
S a szavamat mégsem érted?
De bizony hiába énekelte egész éjszakán át szakadatlan, a herceg mozdulatlanul feküdt az ágyán, s nem hallotta meg kedvese hangját. Másnap nagy bújában a királyleány a pompás körtét vette elő, hátha az jobban megsegíti, mint az alma. Felvágta nagy vigyázva, de bizony abból is csak sok-sok drágakő hullott az ölébe. Ezt is a vénasszonynak adta, hogy halassza el egy nappal az esküvőt, s engedje be a herceghez éjszaka. Ott ült másnap is, szomorúan énekelgetve kis dalát, de a herceg úgy feküdt, mint a kő, meg sem moccant. Harmadnapra nem volt már egyebe, mint a toll, felvágta azt is, de bizony az is csak drágakövekkel volt telis-teli. Odaadta a vénasszonynak, hogy engedje meg, hadd üljön a herceg mellé a harmadik éjszaka is. Meg is engedte, hogy ne engedte volna.
A harmadik napon a Fekete herceg nagy vadászatra ment az embereivel, mert megunta már az esküvőre való várakozást. Hát amint ott lovagol az emberei előtt, egy vén vadász odasomfordál mellé, s azt mondja neki:
– Fenséges uram, bocsánatot kérek, hogy kérdezősködöm fenségedtől, de már két éjszaka olyan szomorú éneket hallok a fenséged hálószobájából, hogy nem tudok aludni miatta. Ugyan ki dalolhat odabent?
– Az én szobámban? Ott ugyan senki se! Egész éjjel álom nélkül aludtam, fent se voltam, egy pisszenést se hallottam.
A vén vadász megcsóválta a fejét:
– Én akkor csak azt tanácsolom felségednek, ne igyon ma este a vénasszony italából, majd meghallja akkor azt az éneket.
A herceg szót is fogadott hűséges vadászának, s mikor este odahozta a vénasszony az altatót, kiküldte a konyhába, hogy hozzon neki cukrot, mert az ital keserű. No, alighogy kifordult a vén banya a konyhába, fogta az egész kotyvalékot, s kiöntötte az ablakon. Mikor az asszony visszajött, azt mondta neki, hogy lehajtotta úgy, ahogy volt. Este hamar lefeküdt, behunyta a szemét, s abban a pillanatban belibbent a királykisasszony. Szelíd, zokogó hangon énekelni kezdte:
Hét évet szolgáltam érted,
Jeges hegyet másztam érted,
Köpönyeget mostam érted,
S a szavamat mégsem érted?
De bezzeg felugrott az ágyból a királyfi, ölelte, csókolta a leányt, s kérdezte, faggatta, hol s merre barangolt ilyen sokáig. A királyleány elmondta sok bujdosását, búslakodását. No de most nem volt ideje a szomorúságnak, egymáséi lettek, a Fekete herceg fényes palotájába költöztek, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.
"Örök kérdés, hogyan találkozik, hogyan kapcsolódik a férfi és a nő. Vannak persze elképzelések, vágyak, mítoszok, hiedelmek. Mondjuk az egyik az, hogy meglátni és megszeretni egy pillanat műve. A szerelem első látásra történik, mindenkire vár egy igazi. Az igazi-elég csak meglátni, akkor abban a pillanatban létrejön a kapcsolat, pontosabban a KAPCSOLAT, és nincs több teendő, nincs munka, feladat, (bénázás, bizonytalanság) csak boldognak lenni. Ennyi. Mint a mesében. Mint a mesében?? Na, igen, mint a mesében… Akkor nézzük, mit is mond a mese, mit tanít az egymásra találásról, a kapcsolódásról. Mert a mese sok mindent tud a párkapcsolatról, és nem csak a boldogan életek, míg meg nem haltak formulát. Tudja, néha nagyon nehéz, kilátástalan az út egymáshoz. Néha küzdeni kell, magunkkal, egymással. Tudja, idő kell a bizalom kiépüléséhez, mert nem látjuk rögtön egymást, idő kell, hogy a felszín mögött meglássuk a valódi arcot, a valódi embert.
Nézzünk hát egy mesét, ami a párkapcsolatról szól. Arról az útról, amit a nő tesz meg a férfi felé és a férfi a nő felé. Nézzünk egy utat, ami szól félelemről, elutasításról, az együtt töltött időről, egymás megismeréséről. Szól arról, hogy nem vagyunk egyformák, nők és férfiak. Ez a tudás arról is tanít, hogy hosszú az út egymáshoz. És idő, türelem kell egymás megismeréséhez. (A türelmetlenség ebben a mesében különben is kulcselem: türelmetlen a lány és a férfi is-meg is tanulnak várni, várakozni (vágyakozni?) egymásra.)
Ebben a mesében a legkisebb királyleány és a fekete Bika találkozik. A lány egyáltalán nem akarja ezt a kapcsolatot. Mire vágyik? Talán királyfira, hercegre, de semmiképpen egy nagy fekete Bikára. A találkozás úgy tűnik, sorszerű, hiszen a lány egy varázslatos ajtón, az aranyajtón keresztül pillantja meg a jövendőbelijét. Mert türelmetlen, tudni szeretné mi vár rá, ezért kérdezi, faggatja a jövendőt. (Szoktuk, néha szoktuk faggatni a jövendőt-vajon mi fog történni, és leginkább a jót, a szépet, a biztatót szeretnénk meghallani. Néha azt gondoljuk, lehet válogatni a hallottak közül. Ez kell, ez nem-a mese azt mondja, nincs, válogatás, ha kinyitod az aranyajtót, képpé formálod a jövendőt, akkor az már meg is teremtődött, nincs választásod)
A lány az aranyajtón keresztül egy bikát lát. Megijed és mindene elutasítja. Nem kell neki, hogy is kéne. Értjük a kiráylányt, hiszen félemetes erőt képvisel a bika, mert ez az erő akár pusztítót is lehet. De nincs választása. Amit meglátott, az már az övé., mondja neki a bölcs öregasszony. Őérte jött. (Gondolati játék: vajon Dönthetett volna úgy a királykisasszony, hogy egy ponton megfordul és elmegy, hogy ne találkozzon a fekete Bikával? Talán. Bár nekem erős a gyanúm, hogy akkor máshol, más helyen egy még dühösebb, még türelmetlenebb bikával hozza össze a sorsa. Vagy senkivel.)
Riasztó és félelmetes ez a találkozás. Ott van benne az elutasítás. Hiszen nagyon ismeretlen az, akivel a sors? élet? összehozta. Félelmetes, mert olyan alakja van, amit nem ismer, nem ismerhet. Egy hatlovas hintóra könnyű (könnyebb) felszállni, könnyű elmenni királyfival, herceggel (mondjuk ez sem biztos, találkoztam én már az otthont soha el nem hagyó királykisasszonnyal) De milyen lehet egy nagy, türelmetlen fekete Bika hátára felülni? Milyen lehet vele utazni?
Hová megy? Hogyan megy? Mi történik vele az úton? Biztonságos lesz? A mese szerint a lánynak nincs más választása, mint felszállni a bika hátára. Lépjünk be itt a történetbe és képzeljük el ezt az utazást… milyen lehet ott, egy más nézőpontból a világra tekinteni? Milyen vezetve lenni? Mert nem a lány mondja meg, merre menjenek...a férfi, a bika viszi, amerre ő gondolja. Teljes önátadás van, nem a lány irányít, hanem együtt mozog a bikával. (Tudjuk ezt? Merjük ezt? Egyáltalán nem biztos, mert lehetnek emlékek, félelmek, gátak ebben, ebben az irányítás feladásában, az önátadásban-talán nem is sajátok, hanem generációkon keresztül átadottak.) Persze ott a bika hátán sok mindent lehet csinálni. Például félni, dühöngeni, becsukni a szemet, arra várni, mikor lehet elmenekülni. Vagy nézni a tájat, egy új, egy ismeretlen világot, nézni, merre visz minket a bika, érezni a bőrét, a csontjait, a futásának a ritmusát. Sokáig, sokáig megy a bika, futnak szélnél is sebesebben, sok időbe telik ez a tapasztalás.
Aztán történik valami. A bika megérezni, hogy a lány már-már feladja, nem bírja tovább, megszólítja, eteti, itatja. Táplálja. A lány ezt elfogadja. Figyelem, szó, táplálás, bizalom. Ez a kapcsolatuk következő szintje.
És sokáig mennek együtt, három napon keresztül, a bika elviszi és bemutatja, bevezeti családjába. Megismerteti a lánnyal, honnan jött. Párunkkal nem csak a őt választjuk, hanem azt a családot is, ahonnan a másik származik. Rajta keresztül, akarva- akaratlan azokkal a mintákkal, történetekkel, értékrenddel találkozunk, amibe ő beleszületett. Ha nagyon más, mint a miénk, feladat, kihívás. Sokszor az is, ha olyan, mint a miénk. A kapcsolatot nagyon segíti, ha a család áldását adja rá, támogatja, és nagyon nehezíti, ha nem.
A lány itt már önként megy tovább a Bikával, kialakult a bizalom, az egybetartozás érzése. Már nem kérdés, hogy közös az útjuk. Mi kellett hozzá? Idő például. Az, hogy közös ritmusuk legyen. Hogy egy úton menjenek. Hogy a család is elfogadja a lányt. (Itt hallom a hangokat, hogy miért csak a lányt kell elfogadni a családnak, a férfit, miért nem, és a lány ritmusa, útja nem fontos? De fontos, és fontos az is, hogy a férfit befogadja nő családja- keress neki módot, utat, mesét, hogy ez is megtörténhessen, hiszen ez általános érvényű feladat)
De van egy másik nagy akadály, megoldandó feladat. A bikaság. Ez egy elvarázsolt állapot, a férfi nem az igazi alakjában létezik. Vissza kell szereznie ember formáját. (Elvarázsolt női mesehősök is vannak, leginkább madárként, de béka alakjában, macska alakjában is léteznek közöttünk asszonyok lányok. Hogy ott mi a dolga, feladata férfinak? Más, mint ebben a mesében. De ez legyen majd egy későbbi elemezés tárgya.)
A fekete Bikának vissza kell változnia emberré, meg kell vívni a harcát a Sötétség Szellemével. A sötétséghez egyébként van köze neki is, hiszen a színe, a neve fekete. És ez az ő harca az ő feladata, senki másé. Más nem vívhatja meg helyette.
Vajon miért van szüksége a Bikának a lányra? Talán azért, mert a lány hozza fényt ebbe a sötét birodalomba, ahol a bika él: „Világíts ide szép királyleány…” Talán azért, mert érte érdemes visszaváltozni emberré, mert a lány várja őt. Mert van, akiért érdemes ember alakban élni. A párkapcsolat annyi mindent ad, adhat. Ezt is. A változás szükségességét.
A lánynak nem szabad megmozdulnia, moccanatlan kell ülni. Moccanatlan, szótalan. Nem beleavatkozni, nem beleszólni. Hát ez nem megy neki. (Nekünk megy? Semmi mást nem tenni, fényt adni és várni, csak várni, rábízni a másikra, hogyan küzd meg a feladattal… Kibírjuk?)
Megmozdul. A királylány nem bírja ki. Aztán hirtelen dermedt álomba kerül, őrajta is fog au átok. Őt sem látja senki és ő sem lát senkit. Láthatatlanná válik. Ekkor nincs külső segítség. Ha láthatatlanok vagyunk, saját magunkat kell felébresztenünk. A lány is így tesz, egy sikollyal. Vagyok, élek, indulok. Indítja el az útján ez a sikoly. Minden jobb lesz, mint ott ülni láthatatlanul, kapcsolattalanul. És ekkor kezdődik egy út, amit a lány jár be egyedül, hogy újra találkozzon a férfival. , találkozzon a párjával. Útján jéghegyen kell átmenni. Egy hegyen, ami fagyott, ami kemény, csúszik. Kell találni valamit, ami ezt a keménységet kezelni tudja, amivel keresztüllép rajta. Nem, nem kell lerombolni, elpusztítania, nem kell vele megharcolni. Az egy más út lenne. Itt a feladat, hogy megtanuljon vele bánni, tudnia kell vele élni. Vascipő kell ehhez, mondja a mese. Azonban ennek a cipőnek az ára magas. Hét év szolgálat, mosás, főzés, takarítás. Unalmas? Semmitmondó? Megalázó? Ha így fogalmazok: rendezés: elkülöníteni a tisztát a szennyestől, piszkostól, tisztaságot teremteni, gondoskodni, táplálni, működtetni. Így hogy hangzik? (Ok, értem, lehet valakinek még mindig unalmas. Lehet. De e nélkül nincs élet. Káosz van és sötétség.)
S mindezt a lánynak a Kovácsnál kell tennie, az érett, a vassal, tűzzel bánni tudó férfinél. A kovács a vashoz ért, a tisztításhoz, tápláláshoz nem. Ahhoz a királylány. Munkájuk más, de kiegészítik egymást. Egyformán fontos. És a 7 év alatt a lány megtanulja, milyen a kovács háza, hogy kell működtetni azt, hogy kell rendbe tenni, hogy kell táplálni. (Ne feledjük, ahonnan ő jött, ott nem volt apa, csak egy omladozó öreg kastély) A két feladat egymást kiegészíti, nem fontosabb az egyik, nem alacsonyabb rendű a másik. A Kovács végül elkészíti a vascipőt, ezt a próbát, tapasztalást a lány kiállta. Ezzel a tudással könnyen legyőzi a jéghegyet.
A következő próba a mosás. A fekete Norvég Herceg, a Bika köpenyét kell kimosnia, megtisztítania. Érdekes és szép a kép. A harcot a férfi vívja, és ebben a harcban bizony mocskolódik a köpenye. Itt nincs a párjának dolga. Viszont a harc sebeit, piszkait már csak ő tudja megtisztítani. (Eszembe jut a Szerelem film egyik jelenete, amikor az asszony mosdatja a börtönből haza érkezett férfit)
És megint következik egy várakozás, türelem, mert a mese szabályai szerint megjelenik az álhős, és egy időre elfoglalja a hős helyét. Itt a lánynak azt kell megélnie, hogy aktivitása, cselekvési tere csak abban van, hogy az időt nyújtja, az esküvő elhalasztásával, és várja, hogy a férfi újra meglássa őt, felébredjen álmából. Várakozás és vágyakozás van benne. Mindent odaadna, minden kincsét, hogy a férfi meglássa őt. És csak ennyit tud tenni. Tudja, mit tett a férfiért, tudja, szüksége van rá. Innen a férfi köre következik. Itt már tehetetlen a lány. Eddig jutott, tovább nem rajta múlik a kapcsolódásuk.
Mi történik, ha nem jön az öreg vadász? Esküvő az álhőssel, a másikkal. Van mese, amiben ez történik és egy hosszú folyamatot kell a hősnőnek bejárnia, hogy a helyét elfoglalhassa. De itt a lány már eleget tanult, a férfi is megjárta a maga útját, és felébredt benne a bölcs, az öreg segítő, aki itt épp egy vadász. (Több férfi van ebben a mesében: az Apa (hiánya), a Fekete Bika/Herceg, A testvérek, Kovács és Vadász: mindegyiknek van szerepe, de mindegyiknek más. Errefelé nem indulunk most el, de izgalmas megnézni, kit melyik szereplő, minőség hív, kivel van dolga) A Herceg a vadász tanácsára nem alszik el, éber. Egyszerre, egy időben jelen vannak, látják egymást, a lány és a herceg, egymásra ismernek. Kapcsolódnak. Itt már elhangozhat az a mesei mondat, mert megdolgoztak érte, megértek rá:
Boldogan éltek, míg meg nem haltak… " Vaskor Gréta
