Itt az ideje, agyagnak lenni.
A mai társadalom arra kondicionált, hogy kemények legyünk, ragyogjunk mint a gyémánt.
Versenyezzünk, ki a keményebb.
Aki nem lelkesedik a folyamatos versengés, összehasonlítás ötletéért, annak is bele kellett állni, ha nem akart a társadalom perifériájára kerülni, ha sikeres akart lenni, hogy egyáltalán legyen „valaki”.
Évtizedekig azt gyakoroltuk, hogyan legyünk keményebbek, hogy ne legyünk kiszolgáltatottak, hogy kontrol alatt tartsuk az életünket.
Egyértelmű kontrollt szerettünk volna, hitet magunkban, ha elég kemények leszünk, akkor minden is tetszésünk szerint alakul, mindent lehet csak akarni kell, és ehhez az akarathoz kellett a keménység.
Ez a keménység azt mutatja, hogy csak magamra számíthatok.
Évtizedekig be is jött sokaknak.
Még azok is, akik hittek az Istenben, Univerzumban, nevezze ki ahogy akarja, valahogy úgy képzelték el, ha elég keményen imádkoznak, akkor Isten majd megadja amit ők akarnak.
Én is sokat berzenkedtem, hogy na, ne, mit, hogy én agyag, az Isten majd formál, haló, hát hol az én szabad akaratom??!!!
Mit, hogy még azt sem mondhatom meg , hogy mi akarok lenni?
Ja, nem is tudom, de akkor is, ez így nem fair.
Mint sok más embertársam, az elmúlt évtizedek alatt elég kemény lettem ahhoz, hogy kibogozzak, megoldjak mindent is. Elfáradtam.
Kaptam segítséget a puhulásra, finoman kopogtattak, amíg megértettem, mindaddig amíg ÉN AKAROM MEGOLDANI, nem fog menni.
Én úgy döntök, hogy …..
… foggal körömmel harcolok, megtalálom a leg… megoldást
… nem érdekel, feladom, nem keresem a leg… megoldást, elfogadom az elsőt ami szembe jön, de járjak jól
Amíg így gondolkodom kő vagyok. Arról szól minden, hogy ÉN? ÉN! ÉN!
Tetszik, nem tetszik, formálnak.
A követ vésővel, az agyagot simogatással.
Szabad akaratom van. Eldönthetem melyiket szeretném.
Ha mészkő vagyok pár ütés és porrá leszek.
Minél keményebb vagyok, annál keményebb ütések, vágások formálnak.
Minél több verejtékes munkám van abban, hogy gyémántként ragyogjak, annál nehezebb lemondani a keménységről.
Nagyon tiltakoztam az ellen, hogy agyag legyek, Isten formáljon.
Rájöttem, ha akarom, ha nem, formál. Az Isten, az Élet, bármi, de formál. Addig formál, amíg megértem, hogy minél jobban ellenállok, annál fájdalmasabb, és vágyakozni kezdek az agyag puhaságára, képlékenységére, és egy meleg simogató kézre, aki látja bennem a legszebb lehetőségeket.
Michelangeló azt mondta, a szobor benne van a kőben, csak a felesleget kell lefaragni róla.
Isten azt mondja bennem van a lehetőség, csak hagynom kell kibontakozni.
Jó, de hogyan kell agyagnak lenni?
Adjam fel az identitásomat?
Akkor hol vagyok én?
Meg egyáltalán, hol az Isten?
Megalkuvás, lustaság, gyávaság ez az egész, elfáradtam, nem akarok tovább dolgozni, kitaláltam magamnak ezt a mesét?
Nem, találkoztam ÖNMAGAMMAL, megértettem, hogy agyagnak lenni nem gyengeség, nem tehetetlen kiszolgáltatottság, belenyugvás.
Agyagnak lenni bölcsesség, aktív együttműködés a Teremtővel, lágy simulás.
Gyereki kíváncsiság minden nap, ha nem akarok mindent kontrol alatt tartani, mit hoz ki Isten a mai napból.
Nem úgy hogy várom a sült galambot, hanem éber jelenléttel érzem, észre veszem a lehetőségeket.
Érzem merre simít az a kéz.
Hogy ehhez bizalom kell? Ja!
Hogy nem tudom azt hogy kell? Ja!
Ha tudnánk, már rég élveznénk az életet.
Párszor összetörünk, amíg eljut az ember oda, hogy engedi magát formálni.
Az agyagnak engednie kell a fazekas kezének, hogy formálódjon. Ehhez hasonlóan nekünk is engednünk kell Istennek, hogy formáljon minket. A formálódás nem egy egyszeri esemény, hanem egy folyamatos átalakulás, melyben részt veszünk.
Mi ellenállhatunk, vagy kíváncsian, bizalommal aktívan résztveszünk, hagyjuk kibontakozni legjobb önmagunkat.
„Mégis Urunk, te vagy a mi atyánk ;
Mi vagyunk az agyag,
te aki formálsz,
a te kezed műve vagyunk mindannyian.” Izajás 64:7
