Sík mezőben hármas út, jobbra, balra szertefut, a középső célra jut

Sík mezőben hármas út, jobbra, balra szertefut, a középső célra jut

HATÁROZATLANSÁG/ HALOGATÁS/ DÖNTÉSKÉPTELENSÉG

            Mivel mindig szeretne tökéletes döntést hozni, ezért előfordul, hogy élete végéig áll az útelágazásnál...

...így zártam egy két évvel ezelőtti bejegyzésemet,

 Első lépés az úton - Áthelyezni a fókuszt ,

újraolvasva jöttem rá, hogy elfelejtettem folytatni... lehet épp az útelágazásnál ácsorogtam :)
Most folytatom...

"Sík mezőben hármas út,
 Jobbra, balra szertefut,
A középső célra jut."

...na, de egy hármas útnál, melyik a középső? 

Vicc nélkül, egy Pissz, ezen élete végéig el tud töprengeni. 
Hogy miért? Mert maximalista. 

     Vannak nyilvánvalóan maximalista emberek, akik az utolsó szusszt is kihajtják magukból, esetleg másokból is, hogy tökéletes eredményt érjenek el, ez egy élhetőbb változata a maximalizmusnak.
     Vannak olyan maximalista emberek, akik annyira a tökéletességre törekszenek, hogy ha nem biztosak a tökéletes eredményben, inkább nem tesznek semmit.
Első látásra, nehéz elhinni, hogy nem lusta dögök, mivel kívülről nem látszik, hogy mennyi erőfeszítésük van ebben a semmittevésben.

     Mindkét típus a tökéletességre törekszik, és soha nem lesz elégedett az eredménnyel, csak az egyik élete élhetőbb, pontosan azért mert állandóan tevékenykedik, és legalább amíg el van foglalva, nem érzi a nem vagyok elég jó érzést.
A megfeszített munkának vannak még más hozadékai is, a társadalmi elismerés, az anyagi jóllét, a vagyok valaki, és ez rendben is van, ha nem egy lyukas edényt kell feltölteniük, mert azt csak fényezni tudják időlegesen.
     A másik annyira szeretne megfelelni, tökéletes teljesítményt nyújtani, annyira fél a kudarctól, hogy teljesen lebénul és képtelen cselekedni.

     Mindkét hozzáállás gyökerei korábbi, gyerekkori tapasztalatokban keresendőek.

Pisszben egyszerre jelenik meg ez a kétfajta hozzáállás.

     Aktívan tesz azért, hogy tökéletesen alakítsa azt a személyt, akire az ő elképzelése szerint Lépnek szüksége van, azonnal és tökéletesen, teljes erőből reagál a környezete elvárásaira, miközben azt gondolja, hogy ő egy nagyon őszinte ember, igazából csak jól alakít egy szerepet, igazi énjével nincs kapcsolatban, mivel annyira fél attól, hogy az nem tökéletes, hogy teljesen cselekvésképtelen a saját vágyaival kapcsolatban.

     Ha leveszi a fókuszt a Lépről, nem lesz akinek megfelelni, akinek az elvárásait teljesíteni, elkerülhetetlen, hogy megtapasztalja a bénultságot.

     Ha már nincs külső erő aminek hatására mozduljon, nem mondja meg senki hogy mikor merre fusson, ott találja magát a hármas útnál, ahol a középső célra visz.

     Mivel Pissz minden kapcsolatába, élethelyzetébe, úgy szokott belépni, hogy mit várnak el tőle, hogyan kell viselkednie, hogy elfogadja őt a másik, és soha eszébe nem jut, hogy azt a kérdést tegye fel magának, mit várok el én a másiktól, mit kell tennie a másiknak azért, hogy érdemes legyen az időmet rá áldozni, ezért ha leveszi a fókuszt arról, hogy mit akar más, mit tesz más, és arra próbál koncentrálni, hogy melyik a célra vezető út, akkor nagy bajban van. 

     Több okból is. 
- Hosszú kitérők után eljut oda, hogy de mi a cél? az én célom?
- Erre nincs válasza.

     Természetesen nem tudatosan, de minden lehetőséget megragad, hogy ezzel ne kelljen szembenézni.
     Erre tökéletes egy Lép. 
A Lép mellett nincs szükség saját célokra, minden napra van elég tennivaló, hogy megtartsa a Pissz pozícióját, tehát mindaddig amíg arra koncentrál, hogy miért nem elégedett vele a Lép, addig megmenekül az üresség és céltalanság érzésétől.

     Ha sikerült levenni a fókuszt lépről, akkor jön a hármas út dilemmája.

Ugyanis itt csak annyi ugrik be Pissznek, hogy a középső célra visz, ezt úgy valahonnan tudja, ebben semmi kétsége.

     Nem azt a kérdést teszi, fel, hogy mi a cél, erre még nincs felkészülve, ismét tudattalanul, időnyerés céljából, az ő dilemmája az lesz, hogy de melyik a középső, és ez egy hármas útnál jó kis patthelyzet...

     Mivel perfekcionista, ezért neki elsőre meg kell találni a célra vezető utat.
Biztosra akar menni, a kudarcot nem bírja elviselni. 
Kiölték belőle, és nem lép ölte ki, a természetes kockázatvállalást, kalandvágyat, az örömteli várakozást.
Azért biztos, hogy nem lép ölte ki, mivel ha mindezek meglettek volna, akkor nem is kerül kapcsolatba léppel, vagy rövid idő után továbbáll.

     Az eszébe sem jut, hogy bármelyik úton, bármi is várna rá, ott lesz ő is, aki egy erős ember és neki is van beleszólása a saját útjába, ő is alakítja a saját sorsát. Vagy az, hogy dönt egy út mellett, elköteleződik, és megtesz minden tőle telhetőt, hogy kihozza a legjobbat belőle.

     Nagyon fontos, hogy úgy teszi fel a kérdést, hogy melyik úton ér el a célba, melyik a jó út, mivel ezzel már át is adta a kontrollt, tőle független személyeknek és eseményeknek. 
     Pissz csupa ellentmondás, miközben mindent kézben akar tartani, mindent kontrollálni szeretne, mindenre kell egy garancia, kapaszkodik életveszélyes dolgokba, ugyanakkor ahol tényleg neki kellene kontrollálni, felelősséget vállalni, ott csak sodródik akarat nélkül. Egy bábu.

Buddha azt kérdi: „Ki az, aki az úton megállt?” Válasza: „Az, aki megbánja, amit nem kellene megbánnia, és nem bánja meg, amit meg kellene bánnia.” Fordítva lát." 
Ezt már írtam, hogy nála valahogy össze van mosva az önkontroll az önpusztítással. 
Szigorú magához, de nem abban amiben kellene. Szidja magát, bünteti magát, lemond a saját öröméről mások javára, de képtelen arra, hogy egy adott saját cél érdekében összpontosítson, és erőfeszítéseket tegyen. 
Már persze tudjuk, hogy a gond itt a saját céllal van.
Tehát nem tudja mi a célja, de elszántan áll a hármas útnál és szilárd elhatározása, hogy rájön, melyik a célravezető út, és ha rájött elindul rajta.

     Ilyenkor szokott belépni a képbe egy újabb lép, az rögtön ad egy újabb célt, és indul is Pissz, idő kérdése, hogy mikor jön rá, ez ismét zsákutca.
Mivel nem bízik magában, fontos neki a mielőbbi visszaigazolás, siker. Hajlamos arra, hogy ha végre elindul, akkor azért induljon, mert meglátott valamit, valakit az egyik úton, ami az azonnali boldogság, siker illúziójával kecsegteti. Ilyenkor rögtön indul.
     Ha nem lát egyik úton sem délibábot, akkor mutatkozik meg a
HATÁROZATLANSÁG/ HALOGATÁS/ DÖNTÉSKÉPTELENSÉG, amik fontos tulajdonságai Pissznek, és a maximalizmus általa megtestesített formájának természetes velejárói.

     Feldmár András mondja, hogy ha felébredsz és egy börtönben találod magad, ne azon tökölj, hogyan kerültél oda, hanem menj ki.

Ez így igaz, mert lehet, hogy a nyitott ajtó mellett még tíz év múlva is azon elmélkedsz, hogy, hogyan kerültél oda.

Nagyon fontos, hogy menj ki a börtönből, indulj el a hármas út bármelyikén. 

     Fontos a döntés, hogy ki akar menni, akkor is ha még képtelen, akkor is ha sokszor a cselekedetei, vagy azok hiánya azt mutatja nem tartja magát a döntéséhez.
A döntésnek végig ott kell lenni a fejében, önfegyelemmel megtenni amire már képes, értékelni az apró lépéseket, viszont a visszaesések miatt nem jó ha az önostorozásba menekül. 

     Nincs jó, vagy rossz út. Lehet tévedni, lehet újra kezdeni. Fontos dönteni, vállalni azt a felelősséget, hogy lehet téved. 
A gond csak az, hogy egy Pissznek, ez nem motiváció, hanem épp bénító. 
Pissz, sajnos nem tud kimenni. 
Előbb-utóbb csak ez lesz a megoldás, de még ebben az állapotban nem tud kimenni, csak ha délibábok mutatkoznak valahol.

            Ha már épp eleget ücsörgött az elágazásnál, vagy a nyitott ajtónál, és reális fejlődésen ment át, eljut néhány felismeréshez. 
Elég világosan kezdi érezni, hogy itt tényleg neki kell lépni. 
Még mindig inkább bénító, mint motiváló számára ez a gondolat, de már legalább nem utasítja el, nincs mások hibáztatása, nincs az, hogy azért indul mert ezt várják el tőle, mert már ezer jó barát, terapeuta megkérdezte, hogy ha rossz, akkor miért csinálod. 

     Hatalmas frusztrációt okoz Pissznek az ilyen kérdés, és amikor megmondják neki, hogy ilyen egyszerű, lépni kell. 
     Sajnos, van, amikor tényleg nem tud lépni. 
     Mondják, hogy ha ott marad, akkor az neki is jó, másképp nem maradna. Ettől még szarabbul érzi magát. 
     Próbálkozik, mivel már látja a motivációi egy részét, nagyon nehezen egyet mozdul, vagy kívülről megmozdítják.

     Aztán rájön, hogy tényleg jó neki valamire, hogy ott van, és ez az a pont, ahol reális lehetősége van továbblépni. 

     Az a Pissz aki dolgozott magán, eljut oda, hogy megtalálja, mi okoz neki örömet, nem olyan illuzórikusat, nem olyat ami mástól függ, hanem azt ahol nem kívülről, hanem belülről jön a béke, öröm.
Valahogy oda is eljut, hogy kipróbálja, megtesz mindent, hogy elérje a nagy nehezen megtalálni vélt célját. 
Itt jön a legdurvább próbatétel...
     Egy karnyújtásnyira a cél, és Pisszben olyan erős félelmek aktiválódnak, hogy lehet mégsem ez az ő célja, lehet nem méltó, nem elég jó, ahhoz, hogy ezt elérje, hogy sokan a cél előtt lebetegednek, balesetet szenvednek, vagy mindenképp valami olyan jön közbe, hogy meghiúsul a cél elérése.

     Sokan ezt egy figyelmeztető jelnek veszik és feladják.

     Pedig ez csak a régi beidegződések utolsó játéka.
Tudat alatt még mindig meg akarja kímélni magát attól, ami ez után jön, ugyanis könnyebb elviselni, hogy valami közbejött és nem érte el a célját, mintha ott egy kudarccal kellett volna szembenéznie...kudarc alatt értendő ez esetben, hogy nem tökéletes, nem ő az első, 
... de van a kudarcnál elviselhetetlenebb is...
...eléri a célját, teljesül a kívánsága...
...és arra kell rájönnie, hogy képtelen átélni az örömet, na azért erre sem azonnal jön rá, hanem előbb csak azt érzi, hogy ott van, azt teszi amiről szívből érzi, hogy örömet okozna neki, hogy ez most nem egy illúzió, nem egy délibáb, nem ugródeszka, ez a lelkében mindig is dédelgetett, nehezen előkotrott kép, itt van benne, nem egy kívülről jövő, mástól függő boldogság, és csak azt érzi, hogy fél, nagyon fél, vissza szeretne futni léphez, délibábhoz, bármihez, szolgálni míg él, mondják már meg neki mit tegyen, hogy hasznos legyen, hogy legyen értelme... 
... így hogy örülhetne, senki, semmi nem akadályozza, minden adva van, de mégsem tud örülni egyszerűen elviselhetetlen, elviselhetetlenebb minden megalázásnál...
...és nincs kit okolni, itt van, és ő az aki képtelen, aki azért hajtott mindig, hogy egy egy morzsa neki is jusson a boldogságból, ész veszejtő félelmet érez, hogy ami a morzsánál több, az a torkán akad..
....megérti mire volt jó Lép, miért nem oldotta meg évekig a számára elviselhetetlen helyzetet, miért nem számolt soha azzal, hogy ott van ő is, és hogy mik az igényei...

            Kinek van kedve több év, akár évtizednyi szenvedés, maga és mások okolása után, ereje fogytán, azzal szembesülni, hogy csak arra vannak eszközei, hogyan kell az árral szemben úszni, kapálózni, túlélni.

     Arra nincs eszköze, hogyan kell a lágyan folyó vízre ráfeküdni, és hagyni, hadd vigyen...
- ha nem küzd, ha csak élvezni kell az örömet, a jóllétet, elindul a pánik, ismeretlen, mi lesz ebből, mikor jön a büntetés, meddig tart? -

           Itt kell egy utolsó döntés, önfegyelem, hogy ne kezdjen kapálózni, akcióba lendülni, hogy kontrollálja, kézben tartsa, ugyanis Pissznek nehéz nem pánikolni, ha valamiről nem lehet tudni előre meddig tart. 
Rögtön vissza lehetne váltani a már ismert küzdelembe, lehet, hogy ezt néhányszor meg is teszi, amíg egyszer lesz bátorsága fenékig inni a rettenet poharát, amikor lesz bátorsága elengedni azt amiben addig kapaszkodott, és új kapaszkodó után nézni.

     Az új kapaszkodó a bizalom...
ezt még soha nem tapasztalta, és sokan inkább belehalnak az életbe, mint hogy a fentiekkel szembesüljenek.

     Aki nem élt át hasonlót, ne próbáljon meg egy Pissznek bölcs tanácsot adni, mivel fogalma sincs mi az a rettenet, amit akkor él át, amikor megtapasztalja saját belső ürességét, és képtelenségét az örömre, és hogy milyen erőket képes mozgósítani, azért hogy megúszhassa ezt a szembenézést. 

            Egyébként ugyanez érvényes a Lépre is, azzal a különbséggel, hogy Pissz önsanyargatással, szolgálattal, mártírkodással, bénultsággal, míg Lép újabb és nagyobb adrenalin löketekkel próbál menekülni ettől a szembesüléstől.

Bár azt mondtam, hogy a Lép lényegtelen, róla nem fogok írni, azt gondolom, legközelebb mégis róla fogok írni. Megszerettem mindkettőjüket, Pisszt is Lépet is, ugyanakkor el is fog időnként egy tehetetlen düh velük kapcsolatban, hogy forduljanak már önmaguk fele, de sajnos ezt siettetni nem lehet, mindenki maga dönti el, meddig áll a hármas útnál, mikor dönt és vállal felelősséget önmagáért, és ez a döntés is még csak a lehetősége annak, hogy elinduljon...
... idő, sok munka szükséges, hogy legyen ereje arra, hogy szembenézzen, kibírja az ürességet, túlélje, bízzon, tanulja lassan az örömteli várakozást, tudja fogadni az élet ajándékait.

Osho szerint: Annyira megszoktad a gyötrelmeidet, annyira ismerős, testhezálló, hogy még akkor is, ha az ajtó nyitva van, nem mész ki belőle: én csak az ajtót tudom kinyitni. Szeretném, ha egyedül lépnél ki,  nem azt, hogy kihurcoljon valaki, mert nem lehet erőszakkal szabaddá tenni. Lehet rabságba hurcolni, de szabadságba nem. Senki sem teheti meg. A saját lábadon kell kimenned.

     Amikor valaki rájött, hogy börtönben van, nyitva az ajtó, neki kell kimenni, nem tud kimenni, fontos, hogy találjon valakit aki azzal együtt, hogy nem ítélkezik felette amiért nem tud még kimenni, nem akar helyette kimenni, csak ott van, támogatja, hogy előbb utóbb legyen ereje lépni, és segít tudatosítani, hogy azt a bizonyos lépést, neki kell megtenni, azt a kétségbeesést neki kell kibírni, nem lesz senki ember akivel ebben osztozhatna. 
Itt segíthet a hit. 
A blogon lévő Szentlélek kilenced valahogy ezeket a fázisokat veszi sorra, onnan, hogy tudatosan keresi a megoldást, addig, hogy megtalálja.

A Szép Katarina története

A szép Katarina története

(sziciliai népmese)

Volt egyszer egy igen-igen gazdag kereskedő, aki még a királynál is gazdagabb volt, s annak egyetlen leánya, akinek Katarina volt a neve, s ki szebb volt a napnál. Egyszer, amint Katarina a szobájában ült, hirtelen felnyílt az ajtó, s szép, magas asszony lépett be, kinek egy kis kerék volt a kezében.

– Katarina – szólt a szép asszony –, mikor akarod élvezni az életedet, ifjú vagy öreg korodban?

Katarina csak nézte, nézte a szép asszonyt, s úgy megdöbbent a különös kérdésen, hogy nem tudott felelni rá, s az asszony ismét kérdezte:

– Katarina, mikor akarod élvezni az életedet, ifjú vagy öreg korodban?

Ekkor már egy kissé magához tért Katarina, s gondolta magában: „Ha azt mondom: fiatal koromban, akkor majd öreg koromban kell szenvednem. Már csak inkább öreg koromban legyen nyugodalmas életem, most meg legyen úgy, ahogy a jó Isten akarja.” Azt mondta hát a szép asszonynak:

– Öreg koromban!

– Teljesedik a kívánságod – mondta a szép asszony, azzal egyszer megfordította a kis kereket, s eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

Vajon ki volt ez a szép magas asszony? Nem volt az senki más, mint Katarinának a … sorsa. Egy-két nap múlva Katarina édesapjának hírül hozták, hogy a tengeren néhány hajója elsüllyedt. Aztán ismét egy-két nap múlva jött a hír, hogy most még több hajója süllyedett el, s alig telt el egy hónap, minden vagyonát elvesztette. És még egy hónap sem telt el azután, Katarina apja meghalt nagy bánatában.

Egyedül maradott szegény Katarina a világon, csak egy fillérje sem volt, sem senki, aki magához fogadja. Gondolta magában, elmegy más városba, ott szolgálatot keres, s csakugyan el is ment. Amint ment az utcán nagy búsan, meglátta egy úriasszony, aki az ablakban könyökölt, s megszólította:

– Hova mégy egyedül, te szép leány?

– Ó, nemes hölgy – felelt Katarina –, szolgálatot keresek. Nem fogadna fel?

Az úriasszony mindjárt felfogadta Katarinát, s ahogy teltelek-múltak a napok, mind jobban megszerette, mert Katarina szorgalmas is volt, hűséges is volt. Egyszer egy este azt mondja az asszonya Katarinának:

– Katarina, sétálni megyek, az ajtót rád zárom, nehogy valami bajod essen.

– Jól van, asszonyom – mondotta Katarina, s mikor elment az asszonya, leült s fonni kezdett. De alig perdült egyet-kettőt az orsó, hirtelen kinyílt az ajtó, s belépett az a szép, magas asszony, az ő sorsa.

– Úgy – kiáltott rá –, hát itt vagy? S azt hiszed, hogy békében hagylak?

Azzal nagy hirtelen feltörte az összes szekrényeket, kidobálta belőlük a drága, szép ruhákat, azokat mind diribdarabra szaggatta.

– Ó, istenem, istenem – szólt Katarina –, mi lesz velem, ha hazajő az asszonyom! Megöl, bizonyosan megöl!

Szörnyű nagy félelmében világgá ment, ám az a szép asszony, amint Katarina elszaladt, szépen visszavarázsolta a széttépett holmikat, s visszarakta a helyükre; bizony nem látszott meg azokon, hogy valaki még csak hozzájuk is ért volna. Mikor aztán hazajött az asszony, kereste Katarinát, s nem tudta elgondolni, hová tűnhetett. Első pillanatban azt hitte, hogy tán ellopott egyet s mást, de semmi sem hiányzott.

Katarina pedig nem jött vissza, hanem meg sem állott, míg más városba nem ért. Amint ment nagy búsan az utcán, ismét megszólította egy úriasszony, aki az ablakban könyökölt:

– Hová mégy egyedül, te szép leány?

– Ó, nemes hölgy, szegény leány vagyok, szolgálatot keresek, nem fogadhatna-e fel?

Az asszony mindjárt felfogadta, s szegény Katarina azt hitte, most már békében élhet itt, de haj, alig telt el egy-két nap, mikor az asszony sétálni ment, hirtelen kinyílt az ajtó, s ott állott előtte a szép, magas asszony, s szörnyű haraggal kiáltott rá:

– Úgy? Most meg itt vagy? Talán bizony azt hiszed, hogy elrejtőzhetsz előlem?

Azzal feltörte itt is a szekrényeket, szétszaggatta a drága, finom ruhákat, szegény Katarina meg nagy félelmében világgá szaladott. De a szép asszony itt is visszavarázsolta a széttépett ruhákat, s visszarakott minden darabot a maga helyére.

Hét teljes esztendeig volt ilyen a Katarina élete; folyton menekült egyik városból a másikba, de akárhová ment, az a szép, magas asszony mindenütt megtalálta s elüldözte. Aztán mikor a hét esztendő eltelt, úgy látszott, mintha az a szép, magas asszony békén hagyná. Akkor elszegődött egy úriasszonyhoz, ki előre megmondta, hogy igen terhes lesz a szolgálata, hát csak úgy vállalkozzék rá, ha bízik az erejében.

– Mindent vállalok én – mondotta Katarina. – Mi lesz a dolgom?

– Látod azt a magas hegyet? Ennek a hegynek a tetejére mindennap ki kell vinned egy targonca frissen sült kenyeret, s ott hangosan kell kiáltanod háromszor egymás után: „Ó, úrnőm sorsa! Ó, úrnőm sorsa! Ó, úrnőm sorsa!” Akkor megjelenik az én sorsom egy szép asszony képében, s te átadod neki a kenyereket.

– Szívesen vállalom – mondotta Katarina.

Három esztendeig lakott Katarina ennél az úriasszonynál, s minden áldott nap vitte targoncán a frissen sült kenyereket, s kiáltott háromszor: „Ó, úrnőm sorsa!” Akkor megjelent egy szép, magas asszony, s átvette tőle a kenyereket. Haj, de közben sokat sírt szegény Katarina, hogyne sírt volna, mikor eszébe jutott, hogy ő milyen gazdag leány volt, s most szegény szolgálónak kell lennie!

Egyszer aztán megkérdezte az asszonya:

– Katarina, miért sírsz te oly sokat?

Katarina erre elmondotta az ő történetét, az asszonya meg mondta neki:

– Tudod mit, Katarina? Ha holnap felmégy a hegyre, kérd meg az én sorsomat, szóljon a te sorsodnak, beszéljen a szívére, hogy elégelje meg a te sok s nagy szenvedéseidet.

Katarina megfogadta az asszonya tanácsát, s másnap, mikor felment a hegyre, elpanaszolta az asszonya sorsának az ő szomorú életét. Sírva kérte:

– Ó, úrnőm sorsa, kérd meg az én sorsomat, ne üldözzön többé!

Felelt a sors:

– Ó, te szegény leány, a te sorsod szívét hét fátyol fedi, nehezen hallja meg a kérést. De csak jöjj el holnap, aztán hozzá vezetlek. Katarina hazament, az asszonya sorsa pedig tüstént felkereste a Katarina sorsát, s mondta neki: – Kedves testvér, miért üldözöd még mindig szegény Katarinát? Engedd meg már, hogy virradjon fel az ő napja is.

– Jól van – mondotta Katarina sorsa –, holnap vezesd hozzám, adok neki valamit, az majd segít rajta. Másnap aztán Katarinát az asszonya sorsa elvezette az ő sorsához, az pedig adott neki egy gomolyag selymet, s mondta neki:

– Őrizd meg jól, ennek még hasznát veszed.

Azzal hazament Katarina, s mondta az asszonyának:

– Íme, asszonyom, nézze, mit adott az én sorsom. Egy gomolyag selyem. Mit csináljak ezzel? Hisz alig ér valamit.

– Csak őrizd meg – mondta az asszony –, ki tudja, mi hasznát veszed.

Telt-múlt az idő, s történt, hogy a fiatal király házasodni készült, s mindenféle szebbnél szebb, drágábbnál drágább ruhákat varratott magának. Hanem mikor a szabó belefogott egy gyönyörű selyemruhába, sehol sem talált ahhoz a selyemhez való selyemcérnát, ugyanolyan színűt.

Jelentette ezt a szabó a királynak, az meg kihirdette az egész országban, hogy akinek ilyen meg ilyen cérnája van, vigye az udvarába, s megveszi jó áron.

– Katarina – mondotta az asszony –, vidd a selyemcérnát a király udvarába, mert éppen olyat keres a király, amilyen a tiéd. Majd meglátod, szép ajándékot kapsz te azért.

Fölvette Katarina a legjobbik ruháját, ment a király udvarába, egyenesen a király színe elé, aki amikor meglátta, ugyancsak ámult-bámult, mert sok szép leányt látott, de Katarinához hasonlatos szépet soha.

– Felséges királyom – mondotta Katarina –, ihol hoztam egy gomolyag selyemcérnát, olyat, amilyet keresett. Hej, örült a király, s mindjárt hívatta az udvarmestert, kérdezte, mit fizessenek azért a szép selyemért. Mondta az udvarmester:

– Mérlegre kell tenni, felség, s annyi aranyat tenni az egyik serpenyőre, amennyi lehúzza a selymet.

Nosza, mindjárt hozták az aranymérőt, rátették egyik serpenyőre a selymet, a másikra meg rakosgatták az aranyat, de bár raktak rá jó nagy halom aranyat, nem tudta lebillenteni a selymet. Akkor behoztak egy nagy-nagy mérőt, s rárakták, ami aranya, ezüstje, gyémántja volt a királynak, de bizony a selyem serpenyője meg sem billent.

– Tegyétek rá a koronát is! – kiáltott a király.

Nosza rátették a koronát, s hát most éppen egyformán állott a két serpenyő.

– Hol kaptad ezt a selymet? – kérdezte a király.

– Felséges királyom – felelt Katarina –, az asszonyom ajándékozta nekem.

– Nem, az nem lehet! – kiáltott a király. – Mondd a való igazságot, különben fejedet vétetem!

Mit tehetett szegény Katarina, megmondotta az igazat, s elmondta élete történetét is.

Volt a király udvarában egy bölcs asszony, aki jelen volt, s hallotta Katarina elbeszélését. Ez azt mondta Katarinának:

– Katarina, te sokat szenvedtél, de most majd jó napokat fogsz látni. Merthogy a selyemcérnádat csak a király koronája tudta lehúzni, meglásd, hogy királyné lesz belőled.

– Bizony, királyné – mondotta a király –, mert Katarina lesz az én feleségem, és senki más!

Bezzeg hogy úgy is lett: a király feleségül vette Katarinát, s attól kezdve boldog volt.

Még ma is él, ha meg nem halt.

Egy pohár víz

Egy pohár víz

Hogy mi köze a címnek, a tartalomhoz? - kb annyi, mint a sivatagnak a szerelemhez...

"Gyermekkoromban szerelmes voltam a tűzbe,
Álmomban a lángok között éltem.
Nem kérdezte senki, mi volt az álmom,
De a benzinkutak előtt hosszasan megállok.

 Ha volna még időm, hazudhatnék neked.

Ami igazán bánt, azt sohasem értenéd meg."

Emlékszem, a bukaresti ruhámban voltam, amikor egy nyári napon, titkolt szerelmem tárgya, Nagy Maci, a Nagy Saroknál, "elállta" az utam, és nem engedett tovább, csak egy csók árán.

Igen, a Nagy Saroknál volt, ahol az úton kényelmesen elfér egymás mellett két autó, de úgy elállta az utamat, hogy csak csók árán jutottam haza.

Igen, a Nagy Saroknál volt, Nagy Macival, volt kicsi sarok is, volt kicsi maci is, de az én szerelmem Nagy Macii volt.

Nagy Maci nagyobb volt nálam, de még mindketten óvodások voltunk.

Látom magam a napsütésben, érzem az izgalmat, hogy jön felém, ragyog a kék szeme, látom a bukaresti ruhában magamat, tudom, hogy gyönyörű vagyok, szárnyalok a boldogságtól...

Igaz a ruha nem bukaresti, csak valahol itt vette édesapám, aki Bukarestben járt, és hazafele jutott eszébe, hogy nem hozott ajándékot a lányának, na nem nekem, hanem a nővéremnek, én csak örököltem...

Mindenki tudta, hogy a ruha nem bukaresti, de mégis úgy emlegettük a bukaresti ruha, gyönyörű ruha volt, ugyanolyan pozícióban, ugyanannál a rózsafánál, ugyanolyan ferdén és rövidre vágott bretonnal a nővéremről és rólam is készült ebben a ruhában fotó. 
A nővéremről színes, rólam fehér fekete, de hát már amúgy is az egész csak halvány utánzat volt...
jól tükrözi ezt a kontrasztot a két kép egymás mellé felakasztva...

Ez mind lényegtelen, másodkézből kapott, tisztázatlan eredetű ruhámban, nevetséges frizurámmal, öntudatlanul megéltem a Nagy Saroknál, Nagy Macival valamit. 
A szerelmet. 

Jó volt, az érzés még most is mosolyt csal az arcomra. 

Tudtam, hogy én mindig szerelmes akarok lenni... 

Mindig tettre kész ember voltam, ezért tenni is akartam értre, de nem láttam szerelmeseket a közelemben, civakodó embereket annál többet, de szerelmeseket nem. 
Ha voltak is szerelmesek körülöttem, azt nem volt illendő mások előtt mutogatni.

Jobb híján lányregényeket olvastam, amiből megtudtam, hogy:

Aztán hallgattam zenét is:
"Hogy értsd, egy pohár víz mit ér
Ahhoz hőség kell, ahhoz sivatag kell"

Nem igazán boldogultam a szerelemmel a Sarok jelenet után, de lassan rájöttem, hogy az első lépés az lehetne, ha beszerzek magamnak egy sivatagot, akkor majd ott abban látni fogom, hogy mit is ér a pohár víz, elvégre édesapám is megmondta, hogy "a kutya es jó dógába veszik meg" (akárcsak én), tehát a sivatagi vándorlás elengedhetetlen, nehogy jó dógom legyen, s megvesszek..

Próbáltam rájönni mi lehetett a fejemben a szerelemmel kapcsolatban, mit vártam el magamtól, a másiktól, a szerelemtől, és nem tudtam rá válaszolni... tök homály...

Évekig voltam szerelmes, és pl a beteljesülés, a boldogság, az öröm, a tisztelet, mint a szerelem egyik összetevője, még nyomokban sem jelenik meg, még az ábrándjaimban sem..., a várakozás, hogy majd, még nem szenvedtem eleget, még nem vagyok rá méltó, annál inkább.

...nem vártam el a másiktól semmit...

mielőtt valaki elismerően bólintana, hogy ez igen, milyen szép, elvárás mentesen szeretni, pontosítanék, semmi konkrétat, csak valami olyan homályosat, hogy elég jó sivatagom legyen, hogy a kezemben lévő, már áporodó pohár vizemet amikor megiszom, akkor majd érezzem, hogy mennyit ér. 

Ja, és a vizet, azt nem lehet akkor inni meg amikor még friss, még nem áporodott, amikor még volna erőm élvezettel kortyolni. 

Nem, a vizet azt tulajdonképpen nem szabad meginni, a víz azért van, hogy legyen, 
ha egyszer majd nagy szükség lenne rá, ha egyszer majd tényleg nem bírom. 

Elvégre tűrni is kell, nem lehet tudni még mit rejt a sivatag, lehet még olyan is, hogy még szomjasabb leszek, és szomjan halok, ha ezt most megiszom, ezt biztosan tudom, ezért ha innék belőle, akkor sem esne jól, mert nem tudhatom, hogy ez a megfelelő pillanat volt-e, nem-e lesz még nagyobb ínség, biztos, hogy már nagyon szomjas vagyok?
nem kellene kicsit még húzni az időt, hogy biztosan a maximumon tudjam érezni hogy a pohár víz mit ér?

...és egy csontváz, kezében egy üres pohárral várta a megfelelő pillanatot....

mert

Van egy pohár víz, amihez sivatag kell

de

Van a sivatag, ami valahol egy kutat rejt....

...mert amire teljes szívedből vágysz, megkapod... 

kérdés észreveszed-e, ha a sivatag fontosabb lett mint a víz, mikor lett letiltva, hogy élvezettel megidd a vizet, mikor tűnt el a hit, hogy van kút és benne víz, mikor hitted el, hogy még mindig nem szenvedtél eleget, ahhoz, hogy jólesően csillapítsd a szomjadat, miért tolod a végtelenségig a beteljesülés érzését?... 
félsz, hogy az sem csillapítja a szomjadat, vagy attól, hogy büntetik, ha szereted magad?

"Hány hajnal kell, míg végre felébredsz?
Hány mód van, mondd, hogy emberként élhess?"

Miközben írogattam, eszembe jutott, egy ide passzoló egy mese: itt olvasható:  A Szép katarina története  

" Ahová érdemes eljutni, oda nem vezet rövidebb út"

" Ahová érdemes eljutni, oda nem vezet rövidebb út"

            Mint szoktam, párkapcsolati problémákon morfondíroztam.

   Azért jó téma, mivel rajta keresztül eljuthatunk minden más problémához, elvégre kevés esettől eltekintve, a problémák gyökere nem az adott kapcsolatban van.

   Az igaz, hogy a probléma mindig két ember között mutatkozik meg, egyik ember jobban felszínre hozza az elakadásainkat, mint a másik, de akkor sem lehet csak ő az oka a kettőnk közötti problémának, és ha felismerem a saját hozzájárulásomat a probléma kialakulásához, akkor onnan indulva megkereshetem a saját destruktív mintáimat.

   Természetesen, vannak emberek akiket legjobb elkerülni, de mint mindig, most sem ezekről az esetekről beszélek.

   A párkapcsolati problémák lehetőségek saját régi sérelmeink, mintáink felismerésére, rendezésére.

Itt csapódik le az élet összes területén összegyűlt frusztráció.

           Azon morfondíroztam, hogy úgy-e régebb nem voltak párkapcsolati problémák, nagyanyáink idejében kevés kivételtől eltekintve senki nem nyavalygott a párkapcsolati gondjai miatt.

Az jutott eszembe, hogy persze, hogy nem voltak száz évvel ezelőtt párkapcsolati gondok, mert nem is voltak párkapcsolatok, abban az értelemben ahogyan ma vannak.

     Volt a házasság, egy szövetség férfi és nő között, anyagi biztonságról, közös gyermekek felneveléséről, egymás támogatásáról szólt, ahol mindenkinek meg volt a konkrét feladata, tennivalója.

     Volt a szex, arra voltak bordélyházak, szeretők, cselédek a férfiak számára, a nők nagy része elhitte, hogy őt nem is érdekli, büszke is volt rá, elvégre csak tisztességtelen nőszemélyek foglalkoztak ilyesmivel.
Aki mégsem, az mondjuk a komája szeretője lett, vagy álmodozott élete végéig Pistáról akit leányul annyira szeretett, ez volt az úgynevezett szerelem.

     Nem szándékszom itt egy hiteles elemzést nyújtani, hogy pontosan hogyan éltek, csak azt szeretném érzékeltetni, hogy ilyen fokú intimitásra, mint napjainkban fél évszázaddal ezelőttig, soha nem kényszerültek az emberek.

     Volt egy szövetség jóban-rosszban, ásó, kapa, nagyharang, tették a dolgukat, és igen, nem volt ennyi agybaj, hisztéria, pedig mennyivel nehezebb volt, mondják sokan.

      Valóban sok minden nehezebb volt, de volt ami könnyebb. Azok közül ami könnyebb volt, kiemelnék kettőt:
-Tudták mi a ’dolguk’
- Nem volt ilyen fokú intimitás a kapcsolatokban

Nem azt mondom, hogy az úgy jobb volt, csak kevésbé adott teret a mostani elveszettség, kuszaság, értelmetlenség érzésének.

Mint írtam, tették a dolgukat, azért volt könnyebb, mivel tudták, hogy mi a dolguk, mi a dolga a férfinak, mi a dolga a nőnek.
Ha a rájuk eső részt rendesen végezték, akkor a családban meg volt az egyensúly.

Akkor egy nő, ha tiszta volt a lakása, volt főtt étele, rendben voltak a gyerekei, este fáradtan, de elégedetten feküdt le, tudta jól teljesítette a feladatát.

Ez volt Renoir idejében:
" Szeretem a nőket. A nők semmiben sem kételkednek. Ha velük vagy, a világ hihetetlenül egyszerű. Mindent a maga helyére tesznek, valódi jelentősége szerint osztályoznak. Igen jól tudják, hogy az ő nagymosásuk van olyan fontos, mint a német császárság megalapítása. Nők között biztonságos az élet."--Renoir

A férfi, ha megteremtette az asszonynak amit megfőzzön, amit a gyerekekre adjon, ő is elégedetten alhatott reggelig.

Közben ketten csinosítgatták közös fészküket, a nő a női dolgokat, a férfi a férfiasakat.

   Nem azt mondom, hogy ez így tökéletes volt, de volt egy harmónia, és ami a legfontosabb egy keret. 
Még ha nem is volt a saját belső értékrendszerük, de volt egy értékrendszer, amiben mérhették magukat, és lehettek elégedettek.

   Most sok férfi és nő, mivel valóban idejét multa sok minden ami ott működött, azt felrúgta, de helyette nem talált más értékrendet, ami kezdetben úgy tűnik szabadságot ad, viszont hosszú távon pontosan a jól végzett munka örömétől foszt meg.

   Egész nap rohan a férfi és a nő is, teszik amit épp kell, a nap végén hullafáradtan, - mivel nincs egy értékrendjük mint az elődöknek, nincs ami alapján elégedetten elnyújtózzanak, hogy ma is megtettem a dolgomat, -  csak az jár a fejükben, hogy mi mindent nem tettek meg, és legtöbbször a szemrehányásokban még a társuk is besegít.

   Itt aztán lehet váltani, ha már elviselhetetlen a céltalanság, hiábavalóság érzése, le lehet hasítani és kirakni a társra.

            A második, ami szintén nem azt mondom, hogy jobb volt, csak kevesebb fejfájással járt, hogy nem volt ilyen fokú intimitás a kapcsolatokban.

   Általában egy nő és egy férfi vagy szövetségben éltek jól meghatározott célok érdekében, vagy szexeltek, vagy szerelmesek voltak egymásba, de ritkán volt olyan elvárásuk, hogy ez a három dolog egy emberrel egy időben müködjön.

Voltak akkor is művészek, akár egyszerű emberek is, akik erre vágytak..., na azok pont olyan „agybajosak” voltak, mint a mostani párkapcsolatban élő emberek.

Most tulajdonképpen ezt várjuk el egy házasságtól, párkapcsolattól. 

   Kivitelezhető, ha elfogadjuk, hogy vannak hullámok és hullámvölgyek, és hogy a boldog élet nem jelent folyamatos problémamentességet.

   Az igazi nehézség abban van, hogy ez a fajta kapcsolat egy olyan intimitást igényel, amire nem vagyunk felkészülve, amire nem sokan láttunk mintát. 
   Mindenki egyéni hajlamai szerint választhatja meg, hogy milyen módon reagál, dolgozik, időt, energiát fektet a kapcsolatba, vagy menekül a helyzetből, mártír lesz, vagy üldöző, Pissz, Lép, vagy lábtörlő.

   Itt is lehet segíteni, sajnos ehhez két ember kell aki vállalja a kockázatot, hogy egy ilyen viszonyban, ahol valakit ennyire közel engedett magához, a párja tudná bántani, de nem fogja.

   Itt is az első lépés felismerni ezt a félelmet, és akarni változtatni, szembefordulni, megoldani, a fej homokba dugása, önámítás, rózsaszínű felhőcskék, a szomszéd kertjéről álmodozás, tagadás, megfutamodás helyett dolgozni kell rajta.

Na, szóval nehéz dolgunk van..., de ha valaki szeretne foglalkozni vele, megteheti, ha jelentkezik a Budapesten és Marosvásárhelyen induló Ébredés önismereti csoportokba.

A világ közepe

A világ közepe

Ki emlékszik még a Lép-re, Pissz-re és Lábtörlőre?
Ma ismét róluk írok 😊

A megoldásokhoz kapcsolódik, azok közül is a fókusz áthelyezéséhez.

Feltételezzük, hogy azonosultál Pissz-el, Lép-el senki nem azonosítja magát szívesen.

Túl vagy a panaszkodáson, az önsajnálaton, a tehetetlenségen, de azt érzed, ezt így tovább nem akarod folytatni.

Amint már írtam, ilyenkor le is lehet Lépni, na, de akkor lép lennél, Pissz inkább a biztos rosszat választja a bizonytalan lehetőségek helyett.

Ha mégis lépnél, hirtelen felindultságodban, végső elkeseredettségedben, vagy egy délibábos új Lép jelentkezne a láthatáron, számolj azzal, hogy a helyzet nem változik.

Pissz és Lép együtt alkot egy egészet.

Képzelj el egy homokórát.

Ti vagytok.

Az szerint, hogy a partner épp milyen erőben van, a kapcsolat hol tart, lehetsz bármelyik a kettő közül.

Mindkét része egyforma a homokórának, egyszer egyik van alul, máskor a másik.

Van olyan Pissz aki még sosem volt Lép szerepben, de az nem jelenti azt, hogy benne nem él egy Lép, csak nem meri felvállalni.

Lép is, Pissz is ugyanazzal a problémával küzd.

Fél az intimitástól, nem mer elköteleződni, nem vállal felelősséget saját vágyaiért, lehet nem is tudja, hogy mik a vágyai.

Ha tudományos dolgozatot írnék, beszélhetnék a nárcisztikus személyiségzavarral élők két típusáról:

A figyelmetlen narcisztikus, ő Lép, és a túlérzékeny nárcisztikus, ő Pissz.

Ha érdekel, írhatok bővebben a két típus jellemzőiről.

Végső soron, mindegy, hogy minek nevezzük, Pissznek aki nem vállalja személyisége sötétebb oldalait, mindaddig, amíg nem ismeri fel magában, hogy vannak bizony nagyon “nem szép” mozgatórugói, mindig szüksége lesz, hogy egy Lép valamilyen formában részese legyen az életének, hogy a lehasított részeit legyen akire áttenni.

Mindegy melyik típus, a lényeg, hogy mindketten túlértékelik saját fontosságukat,

mindketten érzéketlenek a másikra, annak igényeire, ami érdekli, hogy az legyen amit ő szeretne, csak az egyik jobban mutató, viselhetőbb köntösben van mint a másik.

Feltételezzük, hogy egyszerű halandókról van szó, tehát nem pszichopaták, nem szándékosan ártanak a másiknak, csak akkora szeretetéhség, űr tátong bennük, hogy annak folyamatos tömködésén kívül nem igazán van energiájuk másra.

Hogy nyíltan leszarja mi van a másikkal, mit érez, mit miért tesz a másik, vagy állandó mártírként próbál helytállni, mindegy, mindkettőnél az a mozgató rugó, hogy a benne lévő szorongást, kisebbrendűségi érzést, ürességet kompenzálja a másoktól folyamatosan érkező csodálattal, elismeréssel vagy a mások fölött gyakorolt kontrollal.

Ha érdekel írhatok erről is bővebben, nem ítélkezek, okkal lettek ilyenek, meg amúgy is csak az egyszerűség kedvéért kategorizálok, mivel kár bárkire bármilyen bélyeget rányomni, de nem árt tudni, hogy egy bizonyos viselkedési sémát követő emberrel, hogyan érdemes próbálni egy kapcsolat kiépítését.

Ha ezek után, amit itt leírtam, még mindig érzed, hogy sajnos van benned valami Pisszes, 😊 akkor rögtön veheted is le a fókuszt Lépről.

Tök mindegy, hogy hülye vagy nem, te a játszó partnere vagy, és erre senki nem kényszerített. 
Azzal, hogy ő milyen nem foglalkozunk ebben a fázisban, van elég dolgunk magunkkal.

Ha már jó néhányszor belementél a számodra elviselhetetlen, megalázó helyzetbe, és nem mentél el onnan, akkor valamiért neked is kell ez a játék.

Azt sem taglalom itt, hogy miért, inkább csak azt, hogy ne foglalkozzunk most azzal, hogy kerültünk ide, hanem induljunk el kifele. 
A kifele vezető út sajnos hosszú, az alatt arra is lesz idő, hogy megértsük miért nem jöttünk el onnan, ahol nap mint nap azt éreztük, hogy rossz.

Tehát, van egy konfliktus ami nagyon bánt, játszd végig, úgy ahogy szoktad, de legalább utána, ahelyett, hogy sajnálod magad, szidod Lépet, tedd fel magadnak a kérdést, hogy mi bántott annyira téged.

Cserélj helyet gondolatban Léppel, előlegezd meg neki a bizalmat, hogy nem szándékos a rosszindulata, ugyanaz a szeretetéhség hajtja mint téged, ugyanúgy nem meri elhinni, hogy szerethető, ugyanúgy fél attól, hogy közel engedjen magához, hogy átadja magát az érzéseinek, ugyanolyan bizonytalan abban, hogy ő értékes ember, ugyanúgy függő személyiség mint Te, csak te bizalmatlan - elkerülő módon kötődsz, ő meg elutasító – elkerülő módon van ebben a függő kapcsolatban. Egyik tizenkilenc, másik egy híjján húsz.

Kár a vizes lepedőt dobálni, itélkezni.

Megtaláltátok egymást, lehetett úgy élni, mintha kapcsolatban lennétek, csak szerncsétlenségetekre pont egy idiótát fogtatok ki, de ennek már vége, már látod, hogy ezt ketten játsszátok.

Persze, már sokszor írtam, hogy vannak pszichopaták, akiktől ne kérdezz semmit, ne próbálj megbeszélni semmit, csak menekülj, ha nem tudsz egyedül, kérj segítséget.

Most feltételezzük, hogy a Te Léped, nem egy pszichopata, csak lehet, még nem jutott az önismeret olyan fokára, hogy felismerje magában a Lépet.

Hiába dugod az újságcikket, vagy a könyvet az orra alá, hogy ez vagy te, nem fog magára ismerni.

Ha igen, akkor már könnyebb a helyzet, lehet együtt dolgozni, de erről legközelebb.

Ha ő még nem látja, hogy mit tesz másokkal, egyelőre egyedül kell dolgoznod.

Amivel dolgozol az a szeretet, együttérzés, magaddal a társaddal szemben.

Ahogy az első írásokban már írtam, nem találkoztam még olyan Léppel, aki a feltétlen szeretettől megjavult, de olyan Pisszel sem, aki feltétel nélkül szeretett volna.

Itt most ezt gyakoroljuk.

Vegyünk egy példát ugyancsak egy régi írásból, (Megcsaláshoz vezethet a külön idő ) mindegy hogy a nő azért akadt ki mert szerinte a férfi lelkiismeret furdalást keltett benne amikor nem tudott jó képet vágni ahhoz, hogy a barátnője szívesebben van más emberek társaságában mint vele, vagy hogy a férfi azért akadt ki mert most azonnal azt szerette volna, hogy ott legyen mellette a barátnője, mindketten csak a saját igényeiket nézték, a másik ember csak mint egy tárgy van jelen, aki a kényelmét biztosíthatná, de nem azt teszi.

Egy ilyen feszült helyzetben, amikor gyakorlatilag mindkét félnek igaza van, lehet kezdeni a gyakorlást.

Már levettük a fókuszt arról, hogy a másik egy szar alak.

Most vegyük le a fókuszt arról, hogy szegény én...

Nézzük tárgyilagosan, lássuk meg a másikban a gyötrődő embert.

Válaszaink szóljanak a kétségbeesett gyermeknek, nem gyermek pozícióból. Felnőttként arra reagáljunk, ami a másik fél félelme, vágya, ne a hányadékra, ami kijön a száján.

Ha nem látja magát, akkor sajnos nem lehet erről vele nyíltan beszélni, de ha képes vagy nem megsértődni, hanem megérteni, és arra reagálsz ami a szenny alatt van, meglepődsz, hogy milyen más lesz a társad reakciója egy idő után.

Na persze, nem azonnal, nem csodával határos módon, és nem kell a pasidat, nődet 
n.-dik gyerekként örökbe fogadni, csak megelőlegezni neki a bizalmat, legalább egy időre.

Ha te már tudsz nem sértődötten, felnőttként reagálni, ő még mindig csak a szennyet ontja, mondhatod bátran, hogy elég volt, léphetsz tovább, már nincs szükséged újabb lépre.

Amit itt pár mondatban leírtam, a hogyan-ról, ha érdekel benneteket, szóljatok, írhatok bővebben is, mára itt megállok.

Indulásnak jó lesz, ha egy vita után legalább megállsz, megvizsgálod, hogy te mit mondtál, ő mit mondott, mit értettél, te miért mondtad amit mondtál, miért fájt annyira, mire emlékeztet, de őszintén keresd az igazi okokat. 
Ajándék, ha erről vele is lehet beszélni.

Felejtsd el, hogy azt hidd minden rólad szól akár pozitív értelemben, akár áldozat szerepben,  hogy mindenki téged csodál, vagy éppen mindenki arról beszél, hogy te milyen semmirekellő vagy.

Vedd vissza magad a VILÁG közepéből, nem te vagy az, viszont vállald azt, hogy a TE világodnak Te vagy a közepe, mivel más nem tud az lenni, és vállad a felelősséget saját világod milyenségéért.