Normális

Normális

Hivatásomból adódóan egyre gyakrabban találkozom kétségbe esett emberekkel, akik minden egyes nap megküzdenek a saját belső démonjaikkal, és ha ezen túl vannak, akkor megjelennek a külvilágban a jóakaró, normális emberek. Ezek a jóakarók egy része segíteni próbál nekik, elmondja, hogy milyen egyszerű lehetne, csak el kell engedni, fölé kell emelkedni, azt a világot éled, amit te teremtesz magadnak. Te hoztad létre, meg is tudod szűntetni, nézz már magadba. A másik csoport, nem is titkolja, a megvetését. Szól, hogy hány ember beteg, nyomorog, háborús övezetben él, és mégsem nyavalyog ennyit, szedje össze már magát. Na, egy-két ilyen találkozás után emberünk reggeli munkája nyomtalanul elszivárog, kezdheti előlről, csak most már bűntudattal és irigységgel is bővült a benne lévő negatív érzés. Nézzük röviden, mi a gond ezekkel a segítő szándékú tanácsokkal, vagy az úgynevezett építő kritikával. Társadalmunkban a normális ember ok nélkül nem nyavalyog, ha mégis, akkor nem normális, megbélyegzik, szidással, fenyegetéssel próbálják jobb belátásra bírni. Az a gond, hogy bármennyire is igaz, hogy azt a világot éljük amit mi teremtettünk a belső világunkban, a külső események a belső képeink kivetülése, egy embernek aki akut fázisában van egy belső viharnak, átalakulásnak, a fenti nagy igazság folyamatos hangoztatása barát, családtag, segítő szándékú ember részéről, évekre kitolhatja a helyzet megoldását. Miért? Mert pontosan arra lenne szüksége, hogy valaki elfogadja, ott ahol van, úgy ahogy van, megtartsa addig amíg meg tud kapaszkodni, amíg meg tud állni a zuhanórepülésében, a nélkül, hogy szégyenkeznie, magyarázkodnia, megfelelni kellene.

Mert nem bírjuk elviselni, elfogadni, ítélkezés nélkül megtartani az éppen véres belső küzdelmet folytató embert. Mert az nem normális, mert az a normális, hogy elfojtom, lenyelem, csak azért is, csak azért sem, de teszem azt amit elvárnak tőlem. Nem mutatom a gyengeségemet, mivel az a normális, hogy motivációs trénerek által elvarázsolva, még több erőbedobással próbálunk ezer százalékban teljesíteni, hogy befogadjon a normális társadalom. Hogy ezek nem is az én belső céljaim? Mit számít, simogat az elismerés, hogy vagyok valaki, hogy jó vagyok. Az a normális, hogy az élet egy sikersztori, ha mégsem, akkor hazudok, megtévesztek, tanácsadók megmondják, hogy tudom még jobban megerőszakolni magam. Pedig még Pelikán elvtársnak is megmondták, hogy az élet nem habostorta, ennyit kellene elfogadni, hogy egyszer fenn, egyszer lenn, és aki lent van látszólag ok nélkül ne legyen a leprások szigetére űzve, mint valami, ami nem normális, sőt veszélyes. Épp egy feladatával küzd meg, épp bevállalt egy szint ugrást. A" normális" társadalom számára veszélyes, mert a lelke mélyén emlékezteti a normális embert is, arra, hogy neki is van néhány vadállat a belsejében, amit kemény láncokon tart, de akkor is ott vannak. Hogy ennek a sok elfojtásnak testi tünetek a következményei, sebaj, a testi betegség az normális, ja, csak ne legyen fertőző, egyébként, senki nem fog egy bénult embert rugdosni, hogy keljen már fel, csak akarni kell. Akkor miért kell egy érzelmileg lefagyott, cselekvésképtelen embert megbélyegezni? Rugdosni azzal, hogy tegyen már valamit, hogy csak akarni kell... Aztán jönnek azok a segítők, akik hókusz pókusz, pillanatok alatt mindent is megszűntetnek. Minden egyszerű, csak el kell engedni a rosszat, megtölteni a helyét fényes jövővel, és kész. Szegény emberünk viszont nem ott tart. Csak az önértékelése csökken itt is, az irigysége nő, a bűntudata. Mindkét segítő szándék a legalacsonyabb rezgésű energiákat aktiválja benne. Túlzásokat lefaragva, mindkét módszer, a motivációs tanácsok és a spirituális elengedés, tisztítás is szükséges, és eredményes, csak ahhoz előbb az emberünket olyan állapotba kell hozni, hogy tudja mindezt befogadni. Igen, valóban vannak emberek aki háborús övezetben nap mint nap életveszélyben vannak, ahhoz képest "csúnya" dolog az örömök terített asztala mellett nyavalyogni, mert ugye a kutya es jó dógába veszik meg, vagy menjen kapálni, akkor nem lesz ideje nyavalyogni.
Igen, a munkaterápia nagyon jó, de ha az ember céltalanul egész nap kapálgat, napszúrást kap vagy a dereka fájdul meg.
Nem a kapálás a lényeg, hanem a cél, az, hogy tudja miért teszi, és bevállalja, saját döntése, hogy most valami érdekében ami előbbre viszi, tudatosan bevállalja, akkor is, ha nehéz.
De ehhez a bevállaláshoz kell látnia, hogy van értelme számára annak amit tesz, és egyeznie kell a belső céljaival. Az sajátjával, nem a társadalmi elvárásokéval.
A közvetlen életveszély felülírja az elbaszott mintákat, miszerint ez normális, ez nem, ezt kell tenned, hogy szeressenek, teszed amit tudsz, hogy túlélj.
A háborús övezetből el lehet menekülni (és nem bagatellizálni akarom a helyzet súlyosságát), a problémára megoldást tudsz találni, de mit tegyen az az ember aki ok nélkül éli át a folyamatos életveszély érzését, belül folyik a háború. Hová meneküljön? Saját maga elől elég nehéz az embernek elmenekülni.
Alkohol, szex, drogok, társadalmi siker, pénz, hírnév?- mind pillanatnyi enyhülés.
Barátokhoz? - elmondják a fenti tanácsokat.
Családtagokhoz? - azok megijednek, elutasítóan, vagy túlkompenzálva reagálnak
Tudja, hogy nincs oka így érezni magát, nem talál megértésre, minél tudatosabb, hogy ő maga tetemtette és meg is szűntethetné, annál jobban belekeveredik az emberi szabad akarat általi teremtés gyötrelmeibe.
Mi a megoldás? - hát persze hogy az, amit a spirituális segítők és a motivációs trénerek mondanak, csak előtte van néhány lépés, anélkül a motiváció megöl, a spirituális segítés jó esetben olyan mintha a szűrőt szeretné vízzel teletölteni. Mi kell ennek az embernek? Teret adni annak amit megél. A társadalom, de ő maga sem tartja elfogadhatónak, sőt ő maga kérdőjelezi meg a saját érzéseit. Ítélkezés nélkül elfogadni az állapotot amiben van. Egyedül ezt nagyon nehéz. Itt kell a segítség. Hiába beszélünk az elengedésről, nem tudjuk mindaddig, amíg nem fogadtuk el sajátunkként azt amit el akarunk engedni. Nem tudok valakinek megbocsájtani mindaddig amíg azt mondom, hogy én nem is haragszom, mert leszarom, vagy mert én olyan megvilágosodott magas rezgésű vagyok, hogy fölötte állok az efféle emberi gyarlóságoknak.

Szerintem egy magas tudatossági szinten lévő ember ugyanúgy dühös lesz ha bántják, de pillanatok alatt tudatosítja, megéli, elengedi. Nem lehet a középső fázist átugrani. A megélést, azt hogy ember vagyok tehát emberi érzésekkel ebben a fizikai testben, igen ezt érzem, nem minősítem, tudomásul veszem, elengedem. Csak azt tudom elengedni amit megfogtam, tudomásul vettem, hogy a részem. Viszont ha tagadom, mert ijesztő a környezetem számára, vagy én is azt gondolom nem normális amit érzek, nem tudom elengedni. Szóval emberünknek ahhoz, hogy tovább lépjen egyszerűen csak szeretettel teli, ítélkezés mentes elfogadásra van szüksége, és erre a legnehezebb embert találni, aki képes szeretetben megtartani. Szükség van olyan közösségekre, ahol megtartanak amikor magad elől menekülsz. Ha sikerült megkapaszkodni, következik a benned lévő szörnyek ítélkezés nélküli beazonosítása, megélése, elengedése. Szintén önismerettel a családi minták azonosítása, megélése annak hogy éveken át áldozata voltál a rendszernek, majd a saját magad áldozata. Mindezt tudatosítás, felelősség vállalás, felelősség visszaadás, nem bűnbak keresés érdekében. Megélni, teret adni a belső gyermek érzéseinek, akkor is, ha felnőttként már nem tűnik ésszerűnek. A belső gyermek pofont már eleget kapott, nem kell abból már neki, ő a szeretetedre vágyik, amit már csak te tudsz megadni neki. Jól jön egy külső segítő, megtart, de a munkát neked kell elvégezni. Felismered, teret adsz az érzéseidnek, ítélkezés nélkül, elengedsz, megbocsájtasz, meggyászolod azt amit már sose kapsz meg. Amikor már tudod ki vagy, szeretett és nem szeretett tulajdonságaidért felelősséget vállaltál, van egy célod az életben, akkor jöhet a teremtés. Miután elengedted mások elvárásait, előfordulhat, hogy még rosszabb, semmi célod nem marad. Célt kell találni az életednek, utána jöhet a motivációs tréner és a pozitív teremtés. Mindezt csak egy elfogadó szeretetteljes légkörben lehet, ahol nincs verseny, ahol nem érzed azt, hogy uramisten, én még csak itt tartok, ahol el lehet fogadni, hogy igen, minden embernek vannak megoldandó feladatai, nem kell még szégyenkezni is, mert volt bátorságod az érzelmi viharba belemenni még mielőtt társadalmilag elfogadott normális betegségként figyelmeztetne, hogy valamit változtatni kell.