Lépjünk tovább I

Lépjünk tovább

               Szeretném ismételten leírni, hogy a Lép, Pirosszőnyeg, Lábtörlős írások egy folyamatot mutatnak be, ezért úgy lehet igazán megérteni, ha az előző részeket is olvastad.
Hangsúlyoztam, hogy nem ítélkezem, szerintem egyik sem jobb vagy rosszabb mint a másik, és hogy itt nem a valóban szélsőséges esetekről van szó, amikor valakinek örömet okoz a másik embert szenvedni látni, hanem azokról az esetekről, amikor a szereplők csak így tudnak viselkedni, annak ellenére, hogy ez nekik sem okoz örömet.

        Ha csak egy részt olvasol belőle, akkor úgy tűnhet, hogy valamelyik szereplő mellett állást foglalok, a másikat elítélem.
Nem minden részben írom le, hogy ugyanaz a személy is képes mindhárom szerepbe belebújni.
Amikor Pirosszőnyeg szemszögéből írok a Lépről, akkor azt mutatom be, milyen szörnyű az áldozat szemszögéből amit Lép tesz, de azt is tudjuk, hogy a Pirosszőnyegséget önként vállaljuk valamiért.

        Azt is többször írtam, hogy nem szeretem beskatulyázni az embereket, csak arra jók a címkék, hogy legyen egy rövid szó, ami  egyértelműbbé teszi, mire gondolok, ha azt írom Lép, mint ha körülírnám minden esetben, hogy az az ember aki ilyenkor így meg így szokott tenni.

A címkéknek, akár pszichiátriai diagnózisoknak is meg lehet az az előnyük, ha nem megbélyegzésre, hanem előrelépésre használjuk.
Megmutatja, hogy az azzal a címkével illetett embereknek milyen nehézségei vannak, és lehet egy kiinduló pont a gyógyulásban.

        Azt is kiemelném újra, hogy ha valaki magára ismer, az nem azt jelenti, hogy róla szól, sok páciens, barát, ismerős, történetéből áll össze, nyílván átszűrve rajtam is.
Azzal együtt, hogy minden eset egyedi, vannak nagyon sablonos megnyilvánulások.

        Mindhárom szereplő lehet férfi vagy nő.

        Kevesebb Léppel sikerült őszinte beszélgetést folytatni arról, hogy mi játszódik le bennük.
Nem azért mert hazudtak nekem, hanem mivel ők maguk sem akarják érezni amit éreznek.

Talán ezért is mondtam az elején, hogy Léppel nem foglalkozom, de amint a legutóbbi írásomban írtam, megszerettem a Lépet is, és sikerült néhány mély beszélgetésben közelebb férkőzni az ő belső vívódásaikhoz is.
Ismét hangsúlyozom, nem a pszichopatákról beszélek, hanem azokról akik így tudják a bennük lévő ürességet kezelni.
        Egy másik kérdés amit még felvetettetek az írásokkal kapcsolatban, hogy én melyik vagyok.
Jó lenne, ha a kérdéseiteket, észrevételeiteket a bejegyzéshez írnátok, arra is van lehetőség, hogy név nélkül írjátok le a gondolataitokat, akkor lehetne itt vitatkozni, megbeszélni egymás között.

Amikor elkezdetem ezt a témát, éppen Piros szőnyeg pozícióból próbáltam elfogulatlanul nézni, hogy én mivel járulok hozzá a helyzet fenntartásához.
Azóta kiléptem ebből a hármas körforgásból, de voltam a kapcsolataimban Lép, Pissz, Lábtörlő, akár ugyanazon a kapcsolaton belül, ay elmúlt ötven évben végigpróbáltam mindhárom cipőt, mindenik sebzetté tett.
Saját tapasztalatként is csak azt tudom mondani, hogy mindhárom szerep egy vergődő ember álarca, aki nem tudja, hogy ő szerethető, és hogy az első ember akinek ezt el kell hinni, az saját maga.
A lényeges különbség, hogy Lép ideig - óráig átgázolva másokon, és saját belső érzésein, jól is tudja érezni magát.

Ez a rész, a Pisszes, lépes, Lábtörlős írások befejező része.
 

Zárójel bezárva.

               Lép

        Nem fér ma bele, hogy arról beszéljek, miért lett Lép ilyen.

Induljunk onnan, hogy mindegy hogy miért, most ilyen és kész.

A megoldás szempontjából sokkal fontosabb, hogy felismerje első lépésként, hogy ez van, mint az, hogy megértse miért.

        Lépnél a legnagyobb gond, hogy annyira elzárta az igazi érzéseit, annyira fél, hogy az esetek nagy részében bármibe belekapaszkodik, csak hogy bizonyítsa, nem igaz amiket itt most le fogok írni.

        Akik már eljutottak oda, hogy ki tudják mondani ezeket az érzéseket és elfogadják, hogy ez most része az életüknek, szépen leírják a kínokat, amit ez a felismerés első lépésben hoz.

        Lép gyógyulása azért nehezebb, mivel ő nem akarja látni, hogy ott retteg benne egy ijedt gyermek, ő amikor tükörbe néz, egy hatalmas oroszlánt lát. Amíg ez így van, addig tényleg nincs mit tenni.

        Amit leírok arra vonatkozik, aki legalább időnként kapcsolódik a belső gyermekéhez.

        Lépről írok, közben Pisszről is, mivel egyik nincs a másik nélkül.

        Tehát ha Pissz megérti, hogy nem kell mindent annyira személyesnek venni, hogy sok esetben nem róla, hanem a Lép nem tudatosított belső vívódásairól szólnak azok a megnyilvánulások amik őt annyira bántják, már el is indult egy fejlődési folyamat.

Ha megérti, hogy ők azért egy pár, mert istenien tudják egymást kínozni amíg nem tudatos a hozzáállásuk, ugyanakkor istenien tudják egymás fejlődését segíteni, ha tudatosan állnak hozzá, és meg tudják beszélni a napi szinten feltörő sérelmeket.
Akkor is van fejlődés, ha nincs akivel megbeszélni, csak akkor külön utakon.
Ha Pissz önsajnálat nélkül megérti, hogy az a mód, ahogyan ő koldulja a szeretetet, Lépben elindít egy olyan folyamatot, amivel a világból is ki lehetne kergetni, nem hogy a kapcsolatból, fél siker.

        Beszéltem az első írásokban arról, hogy talán a feltétel nélküli szeretet segíthet Lépen, de nem láttam még ilyen Lépet aki meghatódott volna a Pissz feltétel nélküli szeretetétől, és olyan Pisszt sem, aki feltétel nélkül szeretett volna.

Így van, azok már felnőtt felelősség teljes emberek, nem Pissz és Lép.

De a megoldás csak ez.

        Könnyebb Pissznek tenni meg az első lépést, mivel ő amúgy is hajlamos arra, hogy bírálja magát, hogy azt érezze valami nincs rendben vele, ezért könnyebb neki belátni, hogy tévedett. Lép ragaszkodik ahhoz, hogy nála minden OK, csak Pissz oktalankodik.

Ha Pissz ezen túllépik, nem veszi személyes sértésnek, nem kezdi még jobban büntetni magát, akkor elindulhat a feltétel nélküli szeretet útján.
Sajnos, hogy annyira erősek az ő belső késztetései is a bejáratott viselkedési mintákra, hogy külső segítség nélkül ritkán indul el, már a kapcsolatban ezen az úton.
Azaz elindul, de mindig a régi minták győznek.

        Legtöbbször ha Lép lelép, az elég nagy sokk, hogy tényleg elinduljon, de az sem megy egyik napról a másikra.
Előbb át kell menni az önsajnálaton, hogy még inkább áldozatnak lássa magát, a miérteken, a dühön, az elfogadáson, elengedésen, megbocsájtáson és azután jöhet a szeretet.

        Egy ilyen kapcsolatból nem lehet csak úgy hirtelen elhatározásból kilépni, még Lépnek sem,  sokkal több szál köti őket össze, mint amiről tudni szeretnének.
A feltétel nélküli szeretetnek nem Lép visszaszerzése a célja, úgy már nem lenne feltétel nélküli.
Ezt az utat ha sikerül végigjárni, Lépnek is lehetőséget ad a változásra, ha mégsem Pisszhez térne vissza, az már Pissznek az út végén nem okoz gondot. Olyan nagy utat tett meg, megismerte magát és a benne lévő szeretetet, el tudja fogadni, ha a másik ember máshol keresi a boldogságát, vagy ha kiderül, hogy Lép tényleg egy gonosztevő volt, akkor már nem kell erőszakkal leszakítania magát a Lép utáni vágyakozásból, megszűnik, értelmét veszti a szenvedés.

        Az is lehet, hogy a partner csak eltávolodik, és magát szeretné megtalálni, de ha valakinek vannak Pisszes hajlamai, akkor ettől pánikba esik, minél inkább távolodik a másik, annál jobban nyomul, vagy ha épp Lépre jellemző megnyilvánulásai vannak, azt játssza, hogy akkor nekem sem kell, ha én nem kellek.
        Azt írtam Lépről írok, és majd a következő írás szól arról, hogy mi a gond azzal amit Pissz a részéről feltétel nélküli szeretetnek hisz, de mivel ez egy közösen létrehozott életveszélyes játék, nem tudok csak egyikről írni, mivel az egyik elindít egy hógolyót, a másiknál lavinává válik, de soha nem egy egyszemélyes a játék.

Akció, reakció, és az egésznek nem is kell köze legyen a realitáshoz, két ember gondolati, fantáziabeli sémái viaskodnak.

               Talán induljunk a feltétel nélküli szeretettől.
        Nagyon egyszerű, úgy szeretek valakit, valamit, hogy nem kötöm feltételekhez. Nekem öröm, hogy szerethetem, hogy tehetek érte valamit, és bennem van a jó érzés, hogy erre képes vagyok, nem kell a másik visszaigazolása.

        Csak annyi kell hozzá, hogy szeressem magamat, hogy a másik emberben is lássam a tiszta szeretni vágyó lelkét, hogy bízzak magamban, a világmindenségben.

        Kell hozzá egy bizonyosság, hogy szerethető vagyok, hogy jó helyen vagyok, és az, hogy én mit érzek nem a külvilág reakciójának a függvénye. KELL AZ ELFOGADÁS, AZ ELENGEDÉS. Amíg nem engedtem el a régi kapcsolatról szőtt színes vagy fekete fantáziáimat, addig nincs hely a feltétel nélküli szeretetnek.

        Na, ezzel a pár kellékkel áll nagyon hadilábon úgy Pissz, mint Lép.
Bízni, garanciák nélkül lépni, megmutatni sebezhetőségüket.
Tényleg nem kell mindenkinek megmutatni a sebezhetőségünket, de ha van elég hitünk magunkban, akkor már az sem fontos, ha vannak emberek akik visszaélnek vele, mivel már tudjuk, hogyan lehet őket kizárni az életünkből.
        Ha valaki nem tapasztalta meg az ős bizalmat, égszakadás kell, hogy elinduljon ezen az úton, és nagy az esély arra, hogy ha nincs mellette valaki, akkor inkább ott fekszik még akkor is, mint elinduljon.
Sokat segíthet a hit.
Istenben, az univerzumban, magunkban, kinek mi a testhezállóbb.

        Az feltétel nélküli szeretetet sokan összekeverik az érzelmi zsarolással, a szolgalelkűséggel, a fanatikus függőséggel.
Pisszben is van bőven akár mindháromból is, amikor ő azt hiszi feltétel nélkül szeret.

Ha feltétel nélkül szeretek, akkor nem érzem áldozatnak magam.
Ez nagyon fontos.
Sok a visszaesés az út folyamán, van olyan is, hogy már nem érzem magam áldozatnak, de nagyon fáj, nagyon szeretném, ha a másik így meg úgy viselkedne.
Ez csak egy állomás, de már sokkal jobb, mint a mártír szerep.

Nagyon fontosnak tartom tisztázni, hogy ha feltétel nélkül szeretek, akkor van bennem tartás.
Azért hangsúlyozom, mivel gyakran hallom Lépektől, hogy nem tudja szeretni Pisszt, mert nincs benne tartás, megalázza magát.

        Persze Léphez az áll közelebb, ha visszautasítva érzi magát, akkor a büszkesége erősebb, és nem fog ő próbálkozni, zárt kapukat döngetni.

        Pissz meg mintha csak a zárt kapukon szeretne dörömbölni, és ha jobban magába néz, az is lehet, hogy ő sem akar bemenni. Neki az az élmény a fontos, hogy egyszer bejusson oda, ahonnan az érzései szerint ki van zárva.

        Lépnél hasonló a helyzet. Ő ha nyitott a kapu, be sem akar menni, neki is a zárt kapu az izgalmas, de ő nem dörömböl. Egyszerűen ellehetetleníti a saját kapcsolatait.
Ha nyitva a kapu, akkor eltűnik a vágy.
Ha zárva a kapu, akkor ott a vágy, de nem fog tenni azért, hogy bejusson.

Itt van egy kulcs.

A feltétel nélküli szeretet.

        Pissz és Lép állnak a kapu két oldalán, mindegy ki van kint és ki van bent. Mindegy a kapu zárva vagy sem. A két ember nem látja egymást, csak a saját sztorijaikat, amit elképzelnek a másikról.

        A szeretet ott kezdődik, ha észreveszem a másik embert és kibújok az előregyártott sémáimból.
Ez veszélyes.
Tudom ha dörömbölök véres lesz a kezem, de túlélem, ha bemegyek a kapun nem tudom, hogy mi vár rám.

Ha sikerül félretennem, hogy mit szól, szeret-e a másik, és arra gondolok, hogy én mit szeretnék, akkor nem tudnak megalázni, mivel amit teszek azt azért teszem, mert nekem örömet okoz, nem a tapsvihar, elismerés reményében.
A lényeges az lesz, hogy ezekre a szép érzésekre én képes vagyok, és ez nem függ attól, hogy esik, vagy süt a nap.
Megtaláltam saját belső középpontomat. Nem kell már a világ közepe címre törnöm.
        Persze ez a középpontba érkezés akár egy ingánál, időbe telik, sokszor megismétlem a feleslegesnek tűnő lengéseket, de ha ezt elfogadom, azt is látom, hogy egyre kisebb amplitúdóval, egyre kevesebb kapálózással közeledek magamhoz.
Minden kapálózás, dörömbölés, önostorozás, csak távolabb visz magamtól.

       Ezért van tartás a feltétel nélküli szeretetben és semmi köze a szolgalelkűséghez.
Szeretek valakit, nem dörömbölök, nem játszom el a közömböset, nem kényszerítem magam arra, hogy erőszakkal elfelejtsem, hanem azt tudom mondani, azzal együtt, hogy ő nem szeret, én szeretem.
Ezt közlöm vele is, egyszerűen, tudatom, hogy itt vagyok, ha szükség segítek, de nem tolakodom.
Nem követelem, hogy szeressen, nem akarom megmondani neki, hogy mi a jó, hagyom járja a saját útját.
Az elején még ott van a remény, hogy rájön, milyen értékes vagyok.
Lehet, hogy rájön, lehet, hogy nem.
Nem tudhatom a másik embernek milyen tapasztalatokon kell átmennie, hogy előbbre jusson a fejlődésében.
Én viszont, ha minden egyes alkalommal, amikor sikerült bíznom, és feltétel nélkül szeretnem, megpróbálom ezt az érzést minél hosszabb ideig átélni, egy idő után már tényleg belülről fogom érezni a szeretetet, és ezt a másik ember is megérzi.

Ha valóban a feltétel nélküli szeretetet érezzük, és elég bátrak vagyunk, olvasztja a páncélunkat. Lépnek is.
Ha Lép képtelen venni ezt az érzést és még mindig a szolgalelkűséget, vagy a követelőzést látja, az már az ő baja.

Nekünk már nincs szükségünk ezekre a harcokra, és anélkül, hogy erőszakot tennénk magunkon, tovább tudunk lépni.
Ha Léphez is eljut ez a szeretet, de ő úgy érzi mást szeret, akkor ezt is el tudjuk fogadni.
Ha még mindkét félben vannak érzések, lehet teljesen új alapokon, talán kevésbé izzó vággyal, de nyugodt, biztonságos, új kapcsolatot indítani.

Ha ez a Léppel nem menne, akkor az sem gond már, mivel már eléggé becsüljük, szeretjük magunkat ahhoz, hogy találjunk egy olyan embert aki mer nyitni és szeretni.
        Tehát, ha én szeretnék valakivel találkozni, és teszek érte, meg lehet nekem mondani, és megértem, tiszteletben tartom a nemet is, akkor az tartás, nem gerinctelenség, viszont az, hogy valami nekem fontos, még nem jelenti azt, hogy másnak is az kell legyen, vagy ha nem az, akkor én nem vagyok szerethető.

        Na, de mi a helyzet Léppel?
Az, hogy hogyan tudja fogadni, értelmezni, mennyire félelmetes számára, már a Lép dolga.

        Folytatás itt: LÉPJÜNK TOVÁBB
A terjedelme miatt két részre osztottam a bejegyzést.