2020. május 29., péntek

Ki húzza a vonót

Ki húzza a vonót


            Örülök, a személyes üzenetben küldött visszajelzéseknek, hozzászólásoknak, kérdéseknek.
Nyugodtan hozzá lehet szólni a fb poszthoz is nyilvánosan, a blogbejegyzéshez akár névtelenül is.
      Tudom nem népszerű a témák nagy része, sokan büszkék arra, hogy ilyen hülyeségekkel nem foglalkoznak, de hát nem véletlenül PUKKASZTÓ a blog neve...
      Kaptam olyan üzenetet is aki azt írta, sajnos magára ismert és így van, semmi nem elég a megnyugváshoz.

Azt ígértem ma folytatom, de előbb körüljárnék egy kérdést, amit Angélától kaptam.
      A kérdés: Nem értem, miért lenne gond, ha 99 kattintásból születik egy jó kép, és azt meg szeretném másokkal is osztani. Miből gondolod, hogy aki minden fórumon elzárkózik a nyilvánosságtól, az kiegyensúlyozott ember?

      Nos, értelmezhető így is, de a fenti kérdésben megfogalmazottakból egyiket sem állt szándékomban állítani.
      Azt gondolom, hogy bármelyik végletről is beszéljünk, nincs helyes és helytelen, a lényeg azon van, hogy tudjuk-e, ha azt nem is, hogy miért, de legalább azt, hogy mit teszünk.
Ki húzza a vonót amikor játsszunk...





     Tehát teljesen rendben van, ha valaki nem akar a magánéletéről idegenekkel bármit is megosztani.
      Az is teljesen rendben van, ha valaki meg szeretné a fájdalmát vagy épp örömét osztani a barátaival, ismerőseivel, vagy az egész világgal, vagy épp azt, amikor valami szépet látott.
      Az is rendben van, ha valakit addig gyötörsz, hogy na még egy képet, na, még egyet, itt a hajam nem jó, ott az orrom, ott a szám, amott a szemüvegem..., hogy a 99.-ik kép után mondod azt, hogy na, ez talán jó.
Természetes, hogy azt fogod megosztani ami neked a legjobban tetszik.
Kérdés, miért osztod meg?
      Ha egy egyedülálló nő vagy, de akár férfiról is lehetne szó, ebben az egyre virtuálisabb világban már a fiataloknak sem könnyű ismerkedni, az idősebbeknek meg szinte lehetetlen, a kimondottan társkereső oldalak nagyon hozzák a baromfipiac feelinget, nem látok abban semmi kivetnivalót, ha közösségi oldalakon posztolsz magadról képeket, amik arról mesélnek milyen vagy, mit is szeretsz.
Természetesen egy lehetőség, hogy valaki észrevegye, hasonló az érdeklődésetek, vagy akár azt, hogy az ő szemében gyönyörű vagy, és elindulhat egy barátság, ismerkedés,
      Lehet azt mondani, hogy ez már a baromfipiac széle, lehet, de a lényeg, hogy te tudd, mit és miért osztottál meg.
      Egy férfi mondta, hogy nem érti, értelmes nők, miért a fizikai bájaikat mutogatják, nem értik, hogy aki a seggükre figyel fel, azt a lelkük nem érdekli...
Meg van ez a veszély, ha a seggeddel hódítasz, csak seggfejek figyelnek fel rád, viszont kellő érettséggel hamar kiszűröd kivel álltál szóba.
Azért nem tudok ezzel a férfivel teljesen egyetérteni, mivel még élő kapcsolatban is nehéz elsőre valakinek a lelkéhez kapcsolódni, virtuálisan meg sajnos, amíg nem fogta meg valami az ember szemét, addig nem igazán érdeklődik a lelki szépség iránt sem.

      A tegnapi bejegyzésben nem arról írtam, amikor bevállaltan, kicsit restelkedve, vagy teljes határozottsággal, megmutatod magad, hátha vannak még hozzád hasonlók.
Ennek a hátteréről sokat lehetne beszélni, majd egy másik írásban, most próbálom rövidebbre fogni.

      Tehát arról beszéltem, amikor a képek által képmutatás folyik.
Szép ez a magyar nyelv, nagyon kifejező.
Az is rendben, ha tudod, hogy kit manipulálsz és miért.
      Arról beszéltem amikor valaki megmutatja a többi szerencsétlennek, hogyan kell ÉLNI, milyen boldog a párkapcsolata, mindezt úgy, hogy a 99 képet a párja készíti, ő egyre idegesebb és egyre szánalmasabbnak tartja a párját, hogy még egy jó fotót sem tud elkészíteni, amit ő természetesen másoknak szeretne megmutatni.
Kínozza becsületesen a szeretett párját, hogy elkészüljön egy kép, ami tökéletes, meg lehet osztani idegenekkel, és az ők áradozásaik, lájkjaik, egy időre feltöltik a sikeres fotón lévő üres lelket.
Csak hogy ez egy feneketlen edény, ami befolyik az rögtön kifolyik, és nem lehet leállni.
Soha nincs megállás, megnyugvás ideig óráig, de hamar korogni kezd az üres bendő.
Aki tudja ezt magáról, mégsem tud ellenállni, hát ez van, dolgozik rajta.
TUDJA MÁR, HOGY SEMMI NEM ELÉG, ÉS VALAHOGY BELÜLRŐL KELL AZ ÜRESSÉGET FELTÖLTENI.
      Amiről a tegnap írtam, az az a változat, amikor az alany mindebből semmit sem lát, a párja még annyit sem, csak érzi, hogy valami nyomasztja, valami nem jó.
El lehet adni a külvilágnak a boldog kapcsolat illúzióját, csak ha mindabból ami motiválja semmit sem érzékel, akkor esélye sincs egy reális kapcsolatra.
Ez nem kapcsolódás, ebben nincs ott a társ, ebben a másik ember csak egy eszköz.
Ha tényleg olyan fontos a párod, akkor elég az, hogy ő látott, együtt voltatok, ott voltatok.
Lehet ismét félreérthető vagyok, azzal sincs semmi bajom, ha közben tényleg készül néhány spontán kép és azt megosztod, vagy akár 99, csak a lényeg, hogy tudd, azért van mindez, mert határtalan boldogságodat akarod megosztani, vagy azért, mert itt tartasz, minden morzsa számít, a külső megerősítés éltet, vagy épp a riválisodnak szeretnéd megmérgezni a napját.
      Az sem rózsásabb, ha a párod szeretne rólad 99 "spontán" fotót készíteni, hogy megossza a legjobbat, és addig kell pózolnod, amíg készül egy olyan, amitől biztosan minden riválist megöl a sárga irigység.
Itt sem számítasz, itt is csak kellék vagy, pávatoll a másik kalapjában, csak a te párod nem magával, a te tollaiddal ékeskedik.
      Ha valaki épp boldog és biztos magában, a kapcsolatában, általában beéri azzal, hogy igazi  spontán pillanatokat osszon meg az öröméből, ahol nem a tökéletesség a lényeg, hanem a pillanat.
      A magamutogatással sincs semmi bajom.
Csak ismételni tudom, fontos, hogy tudok-e róla, és arról, hogy mi motivál.
      Amikor egy nárcisztikus ember eljátssza a boldog párkapcsolatot, nem tudja, hogy képtelen kapcsolódni, és megsemmisül, ha csak a párjától kap visszajelzést, és öntudatlanul kelleti magát minden komolyabb szándék nélkül bárkinek, a párja csak a nyugtalanságot érzi magában, esélyük sincs elindulni a kapcsolódás irányában. A nárcisztikus igazat mond, amikor azt mondja a párjának, hogy nem akar a sok hódolótól semmit, nem érti a párja miért egyre féltékenyebb. Látszólag könnyű préda, kell neki az elismerés, de igazából nem kaphatja meg senki, sajnos a párja sem.
A párja érzi, de nem lehet erről beszélni...
Na, erről is majd máskor...
      Visszatérve azokhoz akik semmit nem osztanak meg magukról.
Ha ezt meggyőződésből teszik, akkor nagyon jó.
Ha félelemből, akkor is ez van, veszélyes ez a virtuális világ, nem kell mindenkinek mindent tudni...
      Viszont van, aki nem oszt meg magáról semmit, jó esetben saját névvel van jelen a virtuális világban, de az is lehet kamu profillal, és mint egy perverz kukkoló, megnéz mindenkiről mindent, de róla nem tudni semmit...
      Van a savanyú a szőlő effektus, ugyanúgy vágyik a külső elismerésre, mint a másik nárcisztikus, de még arra sincs vér a pucájában, hogy ezt felvállalja.
Hőzöng arról, hogy egyesek mutogatják magukat, miközben ő is szeretné, de fél a megmérettetéstől, hogy nem lesz elég lájk, és ez halálos...
Irigy , rosszindulatú és ítélkező, miközben épp a megvilágosodott boldog embert játssza.

            Summa-summárum, nem tisztem, hogy megmondjam, mi a jó, mi nem, bármi lehet jó, ha nem ártok vele másoknak, ha a szeretet, jó szándék vezérel, és ha tudom, mi mozgat belülről.
A képmutatás, a magam megtévesztése a veszély.
Ha nem látom a mozgatórugókat, bezárom magam.
Ha látom, már elindulhatok, és igen az úton lehet tévedni, nevetségessé válni, elbizonytalanodni, elesni.
Kell egy adag bátorság ezt felvállalni, és igen, sokan vannak akik másképp gondolják...
... ez is rendben van, Emberek vagyunk, ...
   



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése