Csillagok háborúja

     Az elmúlt napokban megpróbáltam rendszerezni, és leírni az oktatással, neveléssel kapcsolatos gondolataimat úgy, hogy néhány bejegyzés után, egy egységes egészet alkossanak.

     Mivel több kötetnyi érzés, gondolat van ezzel kapcsolatban bennem, lemondtam a nagy egész ideáljáról, és írom, ami épp eszembe jut, majd mindenki elhelyezi a saját puzzle-ében, ahová akarja.
Az elgondolásom az volt, hogy körüljárom az oktatás, nevelés buktatóit, és elfogulatlanul megnézem a lehetséges zsákutcákat, majd az azokból kivezető utat.
Ennek kapcsán az előző írásokban megnéztem azt, hogy hol tévedhet el a szülő. Iskolaellenesnek címkéztem fel magam, miközben a címkézés ellen küzdök, és mégis a szülőket veséztem ki, nem az iskolát. Mindezt azért, mert úgy gondolom, értelmetlen küzdeni az oktatási rendszerrel, amíg az ember nem nézett szét a saját háza táján, de ha ez megvolt, akkor nem elég morfondírozni, lépni is kell.

Ha tetszik, vagy épp nem tetszik amit írok, szóljatok hozzá.
Kíváncsi lennék olyan felnőttek hozzászólására, akik elégedettek és jól érzik magukat a bőrükben.
Hogyan kezelték őket gyerekként a szüleik?
Vagy olyan szülők, akiknek már felnőttek a gyerekeik, utólag visszanézve hogy látják a gyereknevelési módszereiket?


     Találtam egy mesét, ami egy pár nappal ezelőtti beszélgetésemet juttatta szembe, ma erről írok.

     Itt a mese: https://www.youtube.com/watch?v=BaNtYFSwqFA

A csillagok háborúja lett a címe, az a háború és pusztításai,  amit a csillaggal, ponttal való címkézések végeznek az emberi lélekben.
Alcíme lehetne:
"Sőt, néha már minden ok nélkül is ráragasztottak egy-egy szürke pontot, pusztán azért, mert látták, már úgyis olyan sok van rajta."

     Egy tanárral beszélgettem, egy, az ő szemében fekete pontos gyerekről.
Teljes jóindulatáról próbált meggyőzni, miközben azt hajtogatta, hogy a gyerek rosszindulatú. Abból indult ki, hogy ha feltesz egy egyszerű kérdést az osztályban, válaszolnak rá négyen, és ötödiknek megkérdi a fekete pontost, és ő nem tud válaszolni, akkor az azért van, mert nem érdekli, rosszindulatú és nem tanult. Ő csak tudja, mert évek óta pedagógus, óriási tapasztalata van.
     Nem kétlem, tényleg vannak tapasztalatai, szakmai sikerei, ha a sikereket abban mérjük, hogy a vizsgán egyes diákjai jól teljesítenek. Viszont egy pedagógusnak, ennél tovább kell látni, és nem elég ha tudja a szakmáját, valamit a gyermeki lélekről is kellene tudni.
     Ha egy mondatot valaki előtt 4-szer elmondtak, és nem tudja megismételni, annak rengeteg oka lehet. Kapásból 3 lehetőség jut eszembe: buta az illető, rosszindulatú az illető (ez a két lehetőség érdekes módon rögtön beugrik a tanároknak), de a harmadik, hogy három év gyümölcsöző együttműködés után oda jutott a gyermek kapcsolata az iskolával, hogy bár előtte 4-szer elmondták a választ, leblokkol és annyira stresszes lesz, hogy képtelen megismételni, ami akkor hangzott el, ez a változat ritkábban jut eszükbe, mivel az már róluk is szól, nem csak a gyerekről.
     Amikor próbáltam neki magyarázni, hogy van ez a harmadik lehetőség is, az a mosoly, ahogyan rám nézett ennek hallatán, pár másodpercig, velem, mint felnőttel is feledtetett minden addig megszerzett ismeretet,
Nem mindig kellenek szavak, hogy megalázzuk a másik embert, de azért a szavakban sincs hiány az adott esetben.
     Arra kértem, hogy abból induljon ki a következőkben, hogy ártatlan a gyerek, nem rosszindulatú, nem buta, hanem segítségre, megértésre, biztatásra lenne szüksége.
Ismét nevetés, de hát mit tudjon ő dicsérni a gyereken, azt hogy nem volt házi feladata? ha-ha-ha
Ok, de miért nincs házi feladata? mert nem tudja megoldani egyedül, megoldja segítséggel, aztán nem másolja be a füzetébe, mert ha kihívják a táblához, és nem tudja levezetni, akkor azért büntetés jár.   22-es csapdája.
     Nyilván azon kívül, hogy stresszeli magát, a gyerek sem sokat tesz, de ez nem volt így 4 - évvel ezelőtt.
     Van amikor próbálkozik. Magánórán megoldja a feladatokat, beviszi, leadja a feladatlapokat, amire hiába volt tanár segítségével megoldva, nem kap jó jegyet, azzal a kísérőszöveggel, hogy megvan oldva, így igaz, de ezt nem ő oldotta meg, elvégre ő nem tudná ezeket a feladatokat megoldani, tehát egy olyan gyereknek aki gyengén teljesít az iskolában, hiába van megoldva minden vakációs feladata, nem lehet 10-est adni.
     Rendben. A gyerek ez után egy ideig nem ír házi feladatot, újabb megszégyenítő megjegyzések ha kihívják a táblához, az arról szól, hogy győzzünk meg mindenkit arról, hogy buta, nem arról, hogy megértse a feladatot. Nyilván úgy is lehet nézni, hogy magyaráz a gyereknek, csak a gúnyos megjegyzések eleve lehetetlenné teszik, hogy a gyerek figyeljen. Persze, nem kell olyan mimózának lenni, mondják sokan, miért kell ebből ügyet csinálni.
     Következik az a felvonás, amikor ismét ír a gyerek házi feladatot segítséggel, megvan a házi feladat, nem tudja levezetni a táblánál, ez nagyon nem jó.
     A következő lépés, egy előző jelenet ismétlése, nem ír házi feladatot.
     Aztán próbálkozik, megoldja a feladatokat ameddig tudja egyedül, ez szintén nem jó és az érdeklődés hiányáról tanúskodik, úgy a gyerek mint a szülő részéről.
     A tanár szerint mit várjon el a gyerektől, ha a szülő is így áll hozzá. Tényleg, mit?
Annyit hangoztatja sok tanár, hogy tanultak pszichológiát, ők pedagógusok, a sok éves tapasztalat stb. Mind elhiszem nekik, és megértem, de nekik is el kellene hinni, hogy nem minden gyereket lehet jutalom-büntetés módszerrel tanulásra buzdítani, és akit nem lehet, azt minél inkább ellátom fekete pontokkal, annál kevésbé lesz képes tanulni. Az sem elhanyagolható, hogy 3 év fekete pontjai vannak a gyereken.
A tanár reakciója: mit akar, hogy dicsérjem? Mit tudnék megdicsérni?
Nem kértem, hogy dicsérje, dicsérni sem kell, az adott helyzetben elég nehéz is lenne egy őszinte dicséret. Annyit kértem, hogy ne szégyenítse meg, amikor valami olyat nem tud, amit figyelembe véve, hogy ép elméjű, tudnia kellene. Ha ezt párszor képes betartani, akkor változik a gyerek reakciója is.
Azt mondta a tanár, hogy ő teljesen nyitott minden pozitív megoldásra, és megígéri, hogy mihelyt jól teljesít a gyerek, rögtön meg fogja dicsérni. Itt szakadt meg a beszélgetés...

     Talán a fenti mese segít megérteni a pedagógusnak, amit úgy tűnik én nem tudtam jól elmagyarázni, hogy amikor valakin már sok fekete pont van, akkor, nagyon nehezen lehet átváltani a csillagra. Minél több a fekete pont, annál nehezebb. Képtelen elvárás, hogy egy sok fekete pontos összeszedi magát és egyből csillagot kap. Elhiszem, hogy amikor megérdemli, ő majd rögtön adni fog, viszont ahhoz, hogy eljusson oda, kell a tanár részéről is egy megelőlegezett bizalom, amikor a gyerek még nem érdemel csillagot, de értékeli a tanár az erőfeszítéseit, nem dicséri, de nem is szégyeníti meg.
Ha nincs megadva egy lélegzetvételnyi nyomás nélküli idő, nagyon nehéz a gyereknek kilépni ebből a helyzetből.
Amíg állandó a fekete pont osztogatás, nem is tud elérni a fekete pontos a csillagokig. Csak annyit kellene tennie a pedagógusnak, hogy egy fekete pontokkal teleragasztott manócskára ne raggasson több pontot, pusztán azért, mert oda jutott, hogy pillanatnyilag nem érdemel csillagot.
Kérdi tőlem egy másik pedagógus, hogy mi a szándékom a sok fekete ponttal, hogy fog ez megváltozni, mit teszek annak érdekében, hogy a gyerek jobban teljesítsen az illető tantárgyból?
A válaszom, hogy én nem teszek semmit, olyan értelemben ahogy ő gondolta, mivel nem vagyok ebben szakember,két éve magánórákra jár, elvileg az iskolában is tanulnia kellene valamit, ha ettől nem lett jobb, nekem más lehetőségem nincs az illető tantárgy jobb elsajátítására. Én amit tehetek és teszek is, hogy segítek neki, lepattogtatni magáról a rajta lévő fekete pontokat...

Az iskola és a "rosszgyerekek"

     Márpedig rossz gyerekek nincsenek, mondják még azok a tudósok is, akik nem akarnak gyógyszert árulni "rosszgyerekeknek".
Tisztázzam azt is, hogy mi a "rosszgyerek" itt és most, ebben az írásban. A  "rosszgyerek" egy olyan emberszabású élőlény, aki nem úgy viselkedik, ahogyan azt a többi emberszabású elvárja tőle.
Csúnya dolog ez a beskatulyázás amit én itt művelek, de csak az egyszerűbb taglalás érdekében hoztam létre ezeket a csoportokat.

     A  "rosszgyerek" is lehet olyan aki:

     - nem is rossz, gonosz, és örömét leli abban, hogy másokat bántson. Ritkán, de ez is előfordul
     - nem rossz, csak agyi rendellenességei vannak, szervi problémákra gondolok, nem arra akire azt mondják, hogy agybajos
     - nem rossz, csak egy rosszul működő családban bevállalja a fekete bárány szerepét
     - nem rossz, csak nem tudja, hogyan lehet más lenni
     - nem rossz, semmi baj vele, csak nem elég emberszabású, mármint kérdései vannak pl. ő az aki az ismert anekdotában, hogy lássuk ki tudja hamarabb átdugni a mobiltelefont a kulcslyukon , elsőre azt a kérdést teszi fel, hogy de miért kellene a mobiltelefont átdugni a kulcslyukon? Ha erre a magyarázat számára elfogadható, akkor teljes erővel dolgozik a feladat megoldásán.

     Ez a kérdésfelvetés általában irritálja az emberek nagy részét. Hogy miért? -  pl azért, mert sokszor aki a feladatot kiadja, az is kapta valakitől, gondolkodás nélkül adja tovább, és akkor valaki, akiről úgy gondolja, hogy neki alárendeltje, feltesz egy kérdést, amire ő nem csak a választ nem tudja, de még a kérdést sem tette fel magának. Ettől bepöccen, és ha uram bocsá' még fültanuk is voltak, akkor egy lehetőséget lát a méltósága megmentésére, azt hogy a másikat sárba döngöli, de minimum egy rossz-al kezdődő billogot süt rá.
     Talán, ez a legfontosabb ismertető jegye ennek a  "rosszgyerek"-nek, hogy folyamatosan értelmes kérdéseket tesz fel a körülötte lévő világgal, eseményekkel, feladatokkal kapcsolatban, ezzel kényelmetlenné válik bizonyos emberek számára. A bizonyos emberek, nem egy meghatározott embertípus, időnként legtöbbünk tud így viselkedni, pl. egy hosszú sorban, valaki meg szeretné érteni, hogy mondjuk miért kell neki ilyen nagy adót fizetni. Jogos a kérdés, de lassabban halad miatta a sor. Kevés ember szokott ilyenkor együtt érezni a kérdezővel, inkább dühös rá, arra gondol, mit mind szarakodik, fizessen, menjen már, nekem sok dolgom van, nem érek rá itt álldogálni, sietek.

     Vannak azok az emberek, akik azért nem szeretik a kérdéseket, mert van egy jól felépített életük, ahol pontosan meghatározzák az illemszabályok, társadalmi normák, hogy mikor mit kell nekik tenni, és ez ad egy biztonságot. Ha kérdésekkel kezdik őket bombázni, előbb-utóbb akad olyan kérdés is, ami bennük is kérdőjeleket ébreszt a hitrendszerükkel kapcsolatban, de a kérdőjelek földrengéseket okoznak, ezért igyekeznek kerülni az olyan embereket, akik katasztrófát okoznak kérdéseikkel az ők védelmi rendszerükben.
     Vannak azok az emberek akik azért nem szeretik a kérdéseket, mivel úgy gondolják, hogy kinyilatkoztatásaik megkérdőjelezhetetlenek.
     Vannak azok az emberek akik azért nem szeretik a kérdéseket, mivel úgy ülnek egy bizonyos pozícióban, hogy folyamatosan attól rettegnek, hogy mások számára is kiderül, hogy ők tulajdonképpen értéktelen emberek, és nem is olyan jók, mint ahogyan azt az elért pozíció mutatja.
Nem biztosak magukban, félnek, hogy nem tudják a választ a kérdésre, kiderül, hogy vannak náluk okosabbak is, és ezt nehezen viselik. Amúgy a legártatlanabb kérdést is támadásként élik meg.
Az ilyen ember nagyon fél a kérdésektől, és igyekszik megfélemlíteni a potenciális kérdésfeltevőt, vagy ha ez mégsem sikerült, és a kérdés elhangzik, akkor bünteti a vakmerőségéért, példát statuálva a többieknek, illetve igyekszik megnyerni a közösség többi tagját, hogy együtt lehetetlenítsék el a kérdésfeltevőt.
     Előfordul az is, hogy valakinek semmi baja a kérdésekkel, és mégsem találja meg a közös hangot a  "rosszgyerekkel".

     Azt hiszem szükséges tisztáznom, hogy a kérdésfeltevő, itt szintén egy szimbolikus megfogalmazás, azt jelenti, hogy nem teljesít vakon parancsokat az illető, hanem ha kérdése van, felteszi. Nem egy szőrszálhasogató, akadékoskodó emberre gondolok, aki valóban rosszindulatúan piszkál, hanem azokra a kérdésekre, amit okkal, joggal fel kell tenni időnként.
     Az első négy típusú  "rosszgyerek"- ről most ennyit.

Nézzük azt, aki nem rossz, csupán kérdései vannak, önálló gondolatai, elképzelései.
     Az, hogy mi lesz velük az iskolában, függ az oktatóktól, szülőtől. Az iskolai rendszer ugye, itt is mint a "jótanulóknál", adott.
     Szerencsés esetben van ez a gyerek, elég jó pedagógussal, elég jó szülővel, ilyen körülmények között nem is kerül be a  "rosszgyerek" kategóriába.
     Van amikor megvan az elég jó pedagógus, de a gyerek az első négy csoport valamelyikébe tartozik, vagy épp a szülei nem figyelnek rá, most nem erről beszélnék.

     Azt a csoportot szeretném közelebbről bemutatni, ahol adva van az iskola, az a pedagógus aki nem szereti a kérdéseket, és a szülő, aki szereti a kérdéseket.
Igazából ez lett volna a téma, el is érkeztünk hozzá, kisebb nagyobb kitérőkkel.
Itt két alcsoport lenne, ismétlem csak a könnyebb átláthatóság kedvéért van ez a nagy beskatulyázás.
     Egyik csoport, amelyik pedagógusoktól, iskolától függetlenül, kisebb sérülésekkel átvészeli az iskolát. Támogató közegbe kerülve, teljesen érdeklődő diák lesz.
     A másik csoport, aki belerokkan abba, hogy megbélyegzik a mássága miatt.
Mi a különbség a két csoport között?? A SZÜLŐ
     Az a fajta  "rosszgyerek" akiről itt most beszélek, az esetek nagy részében olyan szülőket tudhat magáénak, aki nem nyirbálja a gyereke szárnyait.
Ja, mik azok a szárnyak?
Itt ismét kénytelen vagyok egy kisebb kitérőt tenni. Az alatt, hogy szárnya van egy gyereknek, azt értem, hogy a gyereknek lehetősége van a saját útját járni, nincs elnyomva, korlátozva, megszégyenítve, érzi, hogy úgy jó ahogy van, tudja, hogy mi az amit ő szeretne, mi az amit más szeretne tőle. Ez egy nagyon fontos dolog. Ha látja, hogy valami piros, meg meri mondani, akkor is, ha mindenki más állítja, hogy fekete. Nem kellett megtanulnia azt, hogy elnyomja a saját érzéseit, nem hallott olyat, hogy amit ő érez, olyan nincs is, nem volt a számára fontos személyek által olyan helyzetekbe hozva, amikor két lehetősége van, vagy azt hiszi el amit ő érez, lát, tapasztal, vagy azt, amit a szeretett személy állít. Nem kellett eljutnia oda, hogy inkább magát tagadja meg, mint hogy a fontos emberről, akire esetleg rá is van utalva, azt kellene megtudnia, hogy nem szereti őt. Mivel nem esett át hasonló megpróbáltatásokon, tud bízni magában, döntéseket hozni, nem kíséri felnőtt korában is az az érzés, hogy hiába lát ő valamit, az csak akkor igaz, ha mások is rábólintanak. Nem várja meg, hogy egy kapcsolatban többször is betörjék a fejét, már az elsőnél odébb áll, mert hisz magának, magában, abban amit érez.
Akinek letörték a szárnyait, az szinte nem is létezik önálló emberként, más emberek döntik el helyette, hogy ő mit szeretne. Ezt egy idő után annyira megszokja, hogy ha lehetősége van saját döntésekre, kényelmetlenül érzi magát, és vágyik vissza oda, ahol megmondják neki, mi legyen a következő lépése.
Hosszú a lista, ennyi ízelítőnek.

Tehát, az alatt, hogy a szülő, hagyja a gyerekét szárnyalni, a saját útját járni, nem azt értem, amit sokan mesélnek, ha ezeket a kifejezéseket hallják, és valami hasonló egyszervolt-holnemvolt történettel reagálnak, mint ami itt következik: Buszon utazik anyuka a fiával, az rugdalni kezd egy nénit, néni megkéri anyukát szóljon rá gyerekre, anyuka azt mondja nem korlátozom a gyereket, hadd legyen önmaga, tegye amit szeretne, mire egy ott álló suhanc, a rágógumiját az anyuka homlokára nyomja, azzal a szöveggel, hogy gratulál, őt is így nevelték. Ez a történet sűrítve. Sokszor hallom ezt a történetet, de a szárnyalni hagyás nem ezt jelenti.
Számomra az, hogy hagyni a gyereket, legyen azzá aminek neki lennie kell, nem azt jelenti, hogy hagyni kell a szoba közepébe kakálni, mert úgy tartja a kedve. Hogy mit jelent, pontosan, ide most nem fér bele. A lényeg az, hogy kellenek a korlátok, de nem mindegy, hogy miben, mennyi stb.
Na, szárnyak tisztázva, jöhetnek a szülők.
Tehát van egy szülő aki becsben tartja gyermeke szárnyait, és mint írtam az előző bejegyzésben, első ránézésre úgy tűnik, ez a szárnyas gyerek, sokkal rosszabbul birkózik meg az iskolával, mint a szárny nélküli, sokkal több gondja van mint a szárny nélkülinek. Az iskolai teljesítménye rosszabb, bármelyik alcsoportba is tartozzon ez a megengedő szülő.
Végre írjam le a két alcsoportot is amire a szárnyviselést engedélyező szülőket osztom:
     - Van az a szülő, akinek mindig jól ápoltak voltak a saját szárnyai, neki is olyan szülei voltak akik becsben tartották, vagy évtizedek kemény munkájával visszanövesztette azokat a szárnyakat, amiket az ő szülei levágtak. Ez a szülő tényleg úgy fogadja el a gyerekét, amilyen. Bízik a gyerekben, bízik a saját nevelésében, és nem utolsó sorban, saját magában. Ennek következtében képes jól meghatározott szabályokat felállítani, nem fél attól, hogy elveszíti a gyereke szeretetét, bevállalja a vele való konfliktusokat. Tiszteli, szereti a gyerekét olyannak amilyen, nem erőlteti rá a saját elképzeléseit, de a gyerektől is elvárja, hogy tisztelje az övéit.
Ezek a gyerekek valóban rosszabbul tanulnak az iskolában, elvégre csak azt tanulják meg, ami  felkelti az érdeklődésüket, van rájuk panasz is, mivel nem vonulnak a nyájjal, de ők azok, akikben megmarad az érdeklődés, tudják mit akarnak, amire véget érnek a kamasz évek és az iskola, tettre kész, életvidám emberek.
Itt mindenképp csak látszat, hogy rosszabbak a kilátásaik mint a "jógyerekeknek", mivel az iskola értékrendje szerint valóban gyengébben teljesítenek, és több csínytevésbe van bátorságuk belekeveredni. A szárnyas szülő, tudja, ez átmeneti, nem egyezik az iskola értékrendje a családéval, ezért iskolai eredményektől függetlenül, megvan a feltétlen elfogadás, viszont a gyerek saját feladatai is megvannak.
     - Van az a szülő, akinek levágták gyerekkorában a szárnyait, de hiányoztak neki, most kezdi visszanöveszteni, fáradtságos munkával. Mivel neki hiányoztak a szárnyai, ezért félti nagyon a gyereke szárnyait, minden vágya az, hogy a gyereke szárnyalni tudjon.
Itt jön a gond, aggódni kezd, ő még sosem szárnyalt, nem tudja hogyan kell, nem tudja segíteni ebben a gyerekét, szurkol neki, de a földön állva, nem mindig érti hol jár, mit csinál, de minden áron azt akarja, hogy szárnyaljon, ugyanakkor ott a kettős mérce is: a gyerekét egy elfogadó, megengedő mércével méri, míg magát nagyon szigorú kritikus mércével. A gyerekét nem szabad bántani, ha a gyerekét bántják ez a szülő vérengző vadállattá változik, viszont e mellett, mivel az ő szárnyai még most növögetnek, ő szégyenkezik lelke mélyén a miatt, hogy a gyereke esetleg rossznak lett bélyegezve. Tudja logikusan amit tud, de még ott van benne az érzés, hogy nem volt elég jó szülő.
Elég későre értettem meg, miért kerül ennek a szülőnek a gyereke ideig-óráig, bármelyik másik csoportnál rosszabb helyzetbe.
Ez az ideig-óráig, hogy meddig tart, nagyban függ a gyerek saját megküzdési stratégiáitól, hogy mit tudott átadni neki addig a szülő, amíg nem kellett számolni a külvilág megbélyegző hozzáállásával.
Ha megkapta kisgyermekként a feltétlen szeretetet, és a zűrös periódusokban a szülő rájön, hogyan segíthet úgy saját magán, mint a gyereken, akkor a kamasz évei végére, ez a gyerek is egy kiegyensúlyozott fiatal lesz.
Ha a szülő elvesztődik ebben a labirintusban, felőrli a harc amit a gyereke szárnyaiért vív, akkor ez az ideig-óráig, bizony eltart egy darabig, attól függően, hogy milyen a gyerek alaptermészete. Ha egy harcos alkat, akkor rövidebb, ha nem, akkor előfordul, hogy még a 30-as éveiben is a szülei tartják el, miközben ő úton-útfélen azon panaszkodik, hogy mennyire igazságtalan a világ, mennyire nem segítik őt a szülei.
Átalakul egy zsarnokká aki csak követel.
Hogy jut el a kezdetben csillogó szárnyú gyerek oda, hogy fiatalként ne találja miért is lenne érdemes reggel felkelni? - annak ellenére, hogy a szülő mindent megtesz azért, hogy támogassa.
Van az alaphelyzet, amit leírtam a másik típusú szülő gyerekénél is: rosszabbak a tanulmányi eredmények, több a gyerekre a panasz.
Óvodásként, kisiskolásként az ilyen szülő és gyereke boldog, mivel óvónéni, tanítónéni hajlandó megismerni a gyereket és ha nem is rögtön, de rájön arra, hogy mennyi érték van abban a gyerekben, annak ellenére, hogy  nem követi mindig a kapott utasításokat. A gyerek érdeklődő, szívesen pepecsel, fúr, farag, kézimunkázik, játszik, segít a szülőnek, érdekli a természet az emberek. A szülő időnként vállon veregeti magát... sikerült! Az én gyerekemnek, nem kell annyit kínlódni mint nekem, - ő tud repülni!
Boldogan élnek, amíg elérkeznek az ötödik osztályig, ahol a tanároknak nincs idejük megismerni a gyerekeket. Ráteszik a saját, vagy az iskola értékrendje szerint készített rostára, aki fennmarad jó, aki leesik az a rossz, részükről az ügy lezárva.
A gyerek annak ellenére, hogy még mindig nagyon érdeklődő, olyan mint eddig, ő nem változott, egyre gyakrabban azzal szembesül, hogy rossznak minősítik, esetleg, ki is közösítik. Elindul benne egy belső vívódás, amitől ténylegesen esni kezd a tanulmányi színvonala, el kezd kételkedni magában, de mivel van neki egy stabil alapja, egymaga próbál megküzdeni, tudja még azt, hogy értékes az iskolai minősítések ellenére is. Ennek a belső vívódásnak kívülről is észlelhetőek a jelei, és ez az a pont, ahol a most tárgyalt szülőtípus el kezd kételkedni egyelőre csak saját magában. Aggódni kezd, hogy valamit elrontott... Kezd felborulni az erőviszony, elkezd szolgaként viselkedni. Próbál a gyerek kedvében járni, mivel még teljesen nem gyógyultak be az ő gyerekkori sebei, túlreagál mindent.
A kegyelemdöfés az, amikor kezdik a tanárok az iskolába hívni, hogy elmondják, milyen rossz szülő ő, hogy csak ilyen gyereket tudott nevelni.
Az a szülő akinek nem volt szárnya, ebben a konfliktushelyzetben, zsigerből a szárny nélküli részéből reagál, és szégyenkezik a gyereke miatt. Mivel szégyenkezik, dühös lesz, magára, a gyerekre. Aztán feléled a másik része, hogy meri valaki az ő gyereke szárnyait tépázni.Tudja, hogy a gyerek csak az iskola értékrendje szerint teljesített rosszul, tudja hogy ő más dolgokat tart fontosnak, hogy arra nevelte a gyerekét, hogy gondolkodjon, a gyerek épp azt tette. Ismét dühös lesz, most a tanárra, összeveszik a tanárral, de amikor hazaér ismét a másik része kerül elő. Ez a másik része ismét elkezd szégyenkezni, elveszíti a fejét, elhatározza, hogy eddig és netovább, őt bizony ne szégyenítse meg senki, dühében olyanokat mond a gyereknek, ami sokkal bántóbb mint amit esetleg a tanár mondott. Bántóbb azért mert nem igaz, de azért is mert felkészületlenül éri a gyereket, attól a szülőtől, aki őt arra tanította, hogy vállalja fel saját magát, olyannak, amilyen, övön alulinak számít, amikor azért szidja le a gyereket, mert azt tette, amit neki addig a szülő tanított.
Ez az a pillanat, amikor az ilyen gyerek tényleg elindul a lejtőn, védtelen lesz a gyerek, teljesen egyedül marad. Csalódik a szülőben, aki ugyan kiállt mellette a külvilág előtt, de látja rajta, hogy szégyenkezik miatta, és amit addig tanított neki a szülő, az mind a bűnök lajstromára került. Nem érti mi történik. Nyilván a szülő lecsillapodik, szégyenkezni kezd, sajnálja, hogy igazságtalan volt a gyerekkel, és itt indul az ördögi kör. Kárpótlásul lesi a gyerek kívánságait, szegényt ha már a külvilágban megalázzák legalább otthon érezze jól magát, aztán ismét egy megszégyenítés, dühkitörés, kívánságlesés, és a gyerek teljesen összezavarodik, Ezt is lehetne hosszasan fejtegetni, de inkább azt nézzük meg, mit tehet az a szülő, aki itt magára ismer.
Az egy fontos lépés, amikor a szülő felismeri, hogy olyanért büntet, ami a családban erénynek számít.
Értem ez alatt, hogy ha azért ordít a gyereknek, mert a gyerek nem volt hajlandó szó nélkül tűrni, hogy igazságtalanul bánjanak vele, e miatt konfliktusba keveredett tanárával, kollégájával, és a tanár a szülőt hívatja magához, hogy közölje: a gyerekkel gond van. Na, ilyenkor miután a tanárral vitatkozott egy sort, ha mert, ez a szülő hazaér, és a gyerekének kezd üvölteni, akkor jó ha tudja, hogy az egésznek nem a gyerekhez van köze, hanem ahhoz, hogy úgy érzi őt alázták meg mint szülőt, és aktiválódik az a tehetetlen düh, amit gyerekként érzett amikor igazságtalanul megszégyenítették.Nem elég hogy tudja, igaza van a gyereknek, azt is tudatosítania kell magában, hogy azok az érzések amik az ő gyerekkorából a megszégyenítéshez kötődnek, egyelőre erősebbek mint szeretné, és állítsa le magát.
Nem arról beszélek, hogy ha a gyerek tényleg hibát követett el, nem kellene azt vele megbeszélni, és megoldani a problémát, hanem arról, hogy ne zúdítsa rá a gyerekre azt, amihez  a gyereknek semmi köze.
Kérjen bocsánatot, mesélje el a gyereknek, hogy mi késztette az ordítozásra, ezek a gyerekek elég jól megértik, nyilván nem mindegy hány éves, a gyerek, annak megfelelően kell elmagyarázni, és utána lehetőleg elkerülni az ordítozást.
Nagyon fontos, hogy a bocsánatkérést ne keverjük össze a gyermek kegyeiért való könyörgéssel.
Továbbra is ugyanazok az elvárásaink lehetnek mint addig, megérti a gyerek, hogy a szülő is ember.
A szülő elégedetlen magával, mivel végzi a gyerek feladatait, mindent megtesz, mégsem jó semmi a gyereknek, elégedetlen magával, mert csak ennyit tudott, viszont már haragszik a gyerekre is, úgy érzi, miatta át kell ismét élnie a megszégyenítettség érzését.
Ha ez így folytatódik, akkor valóban, hiába vannak a gyereknek szárnyai, hiába tud repülni. Össze van zavarodva, jobban, mint akinek sosem voltak szárnyai.
Tehát, fel kell ismerni, hogy nem a gyerek viselkedése borított ki, hanem a saját megszégyenítéssel kapcsolatos érzéseim. Ezeket az iskolai zörrenéseket el kell választani a saját problémánktól, és annak venni, ami. Két különböző értékrend ütközése, mitől még mindkét fél lehet értékes ember.
Ha ezt tudjuk így venni, akkor a gyerek teljesen kimarad a csetepatéból, továbbra is teljes mértékben elfogadottnak érzi magát, minket nem hajt a rossz lelkiismeret olyan engedmények megtételére, ami nem segíti a gyerek fejlődését.
     Ha felismerted, hogy így viselkedsz, és nem tudsz egyedül változtatni, kérjél segítséget.
Általában ez a szülőcsoport az, aki könnyen abba a csapdába esik, hogy fiatalon a szülei életét élte, egy adott ponton, fiatalként kezdi keresni magát, majd szülőként a gyereke életét éli, és egyre kétségbeesettebben, dühösebben szeretné visszakapni a saját életét. Azért dühös, mert van egy kettősség, erre vágyik, de ugyanakkor lelkiismeret furdalása van efféle vágyai miatt.
Na, ennek a szülőben lévő konfliktusnak a hatására lesz a csillogó szárnyú gyerekből, kóbor angyal, és semmiképp nem amiatt, hogy megadták neki a szabadságot, hogy az legyen, aki, nem az úgy szeretlek amilyen vagy hozzáállás miatt. Nem az ő szabadsága, hanem a szülő bizonytalansága a kiváltó ok.
     Lehet ezen segíteni, meg kell tanulni NEM-et mondani, még a saját gyerekednek is, és természetesnek venni azt az óhajodat, hogy tartsák tiszteletben a saját határaidat! - megérteni, feldolgozni a gyerekkori megszégyenítéseket... -ha mindezt tudod, akkor egy iskolai zűrzavar nem okoz gyógyíthatatlan sebet a gyermeked lelkében sem. Mindent annak veszel, ami.
     Ha tudsz így reagálni, és mégis megviselik a gyereket az iskolában történtek, már nem te húzod bele magatokat ebbe a spirálba, akkor viszont fogd a gyermeket, és vidd onnan!!!

Az iskola és a "jógyerekek"

http://www.erdekesvilag.hu/a-legveszelyesebb-iskolaba-vezeto-utak/

Nézem a képeket, és azon tűnődöm, hogy ezek a gyerekek életüket kockáztatva jutnak el nap-mint nap az iskolába, én meg évek óta azon bosszankodom, hogy miért kötelező az iskolába járás, miért nem lehet másképp tanulni.

Nos, az nagyszerű dolog, hogy bárkinek lehetősége van arra, hogy tanuljon, sőt, az is jó ha kötelezik erre a szülőket, elvégre az iskolázottság sok embert kimenekített abból az környezetből, ahonnan iskola nélkül  nem tudott volna kiszabadulni.

Nagyapám jól tanult, anno az első világháború előtt, iskolaelső volt. A tanítója felajánlotta, hogy állja a nagyapám továbbtanulási költségeit, mivel kár egy ilyen tehetségnek elkallódni. Mivel akkor még nem volt kötelező az iskola, a szülei megtehették, hogy nem engedték továbbtanulni... 

Tehát értem én, hogy a kötelező oktatás egy jó dolog, egy nagyszerű lehetőség, és mégis azt érzem, hogy nem kell, hogy elvették a gyerekeimtől a természetes kíváncsiságukat, érdeklődésüket, hogy az iskola arra tanítja a gyermeket, hogy le kell győzni a másikat bármi áron, hogy csak az jó aki gondolkodás nélkül engedelmeskedik, és a túlélés érdekében a gyermek elsősorban azt sajátítja el, hogyan lehet minél kevesebb erőfeszítéssel, minél jobb jegyet szerezni.

Szóval, iskolaellenes vagyok, és ez nem jó..., a gyerekeimnek sem jó...

Talán ha már nagyapám szüleit kötelezték volna, hogy taníttassák a fiukat, akkor más lenne a helyzet...

Akkor úgynevezett második generációs értelmiségi lennék, nem érezném a vállamon az előző generációk minden terhét, akkor talán már a szüleim lettek volna a minden áron lázadók, és én ösztönösen hinnék a jóságban, az életben, magamban, a gyermekeimben, és nem kellene iskolaellenesnek lennem, megtalálnám a pozitívumokat, amit nyújthat az iskola, megkeresném azt az iskolát, ahol az adott kereteken belül, megtartanak amit lehet a tanítás lényegéből...

Nem csak  az iskolára vagyok dühös, rossz a rendszer, de az iskolához a szülő is kell, hogy sikeresen megnyomorítsák a gyerekeket.

Elkezdtem kombinálni, reakció egyenleteket írni,  deriválni, azt azért mégsem, mert azt továbbra is állítom, hogy arra az életben nem lesz szükségem, persze érettségiztem matematikából, meg is írtam a nyolc valamennyit, de most gőzöm nincs, hogy mi is az a deriválás... No, persze, tudom, hogy ez gáz, és hogy nem mindenki ilyen buta stb, stb, de arra gondoltam, lehetnek még hasonló emberek, érdekelheti őket

Szóval, kiindultam abból, hogy:

      - Van az oktatás, ami olyan, amilyen, nem minősíteném, sokat olvashatunk róla. Az oktatás adott. Vannak szerencsés kivételek, iskolák, ahol néhány lelkes tanár eléri, hogy akár a képeken szereplő utakon is el akarjon menni a gyerek az iskolába. A lányom másodikban azt mondta, hogy nem betegedhet meg, mert akkor nem tud menni iskolába. Nem ezekről az iskolákról beszélek.

      - Van a gyerek, aki szintén olyan, amilyen, minden gyerek egyedi, viszont megpróbáltam megküzdési stratégia  alapján pár csoportba besorolni.

      - Nem utolsó sorban van a szülő, aki szintén egyszeri és megismételhetetlen, viszont őket is csoportokba soroltam az szerint, hogy mit tesznek, mit várnak el a gyerektől, és még néhány alcsoportba, ami alább majd kiderül.

Az iskola, a "jótanuló, jógyerek"

Pejoratív értelemben használnom a "jótanulót, jógyermeket", így egybeírva, de belőlem sajnos indulatokat vált ki.Talán tisztáznom kellene a fogalmakat, hogy mit jelent számomra ez a fajta "jógyerek, jótanuló" kifejezés, ebben a szövegben.

A jótanuló, aki mindig mindent tud, példás a magaviselete, ahová leteszik ott marad, akinek semmi nem éri meg azt, hogy megkockáztassa a tanárok, szülők, világ elismerésének elvesztését.

Itt a jótanuló, nem azt jelenti, hogy eszes a gyerek, hogy érdeklődő, kíváncsi, hogy tudja, ha valamit szeretne, azért tenni, dolgozni kell, azt jelenti hogy válogatás nélkül mindig mindent megtanul, mindenben jeleskedik, ezzel vívva ki a környezete elismerését, a jogot, hogy használjon a szoba levegőjéből ahol tartózkodik, .

Igen, ez a jótanuló sokra viheti, az iskola adott, a jótanuló is ez esetben adott, viszont az, hogy ebből a jótanulóból kiegyensúlyozott ember lesz, vagy egy látszatot próbál fenntartani, amíg bele nem gebbed, az viszont a motivációjától függ.

A fenti értelemben vett jótanuló lehet :

-  aki azért jó tanuló, mert ezt látja egyedüli lehetőségének arra, hogy jobb sorsa legyen

-  aki azért jó tanuló, mert azt várják el tőle a szülei, ellenőrzik, amíg tehetik, és ahogy mondják, „odateszik a gyermeket tanulni”, annak ellenére, hogy ő magától az iskola fele sem nézne

-  aki azért jó tanuló mert ezzel vásárolja meg magának azt az érzést, hogy szerethető, elfogadható. Általában ő nem tud erről, azt hiszi, hogy azért jó tanuló, mert az szeretne lenni. Neki nem kell mondani, hogy tanuljon, magától mindent tökéletesem megtanul, rendezett, időben elkészül mindennel. És itt a lényeg a mindenen van! Nincs olyan gyerek, akit minden érdekelne! Ennek a gyereknek a szülei már benne laknak, már nem is tudja, hogy nem ő akarja, hanem a szülei, nagyszülei, stb.  akarják azt amit ő tesz, de ha megkérded, hazugságvizsgálóval sem tudnád rá fogni, hogy nem mond igazt, amikor azt mondja, hogy ezt ő akarja.

Ki lehetne fejteni az első kettőt is, de most inkább a harmadikkal foglalkoznék.

Nagyon szép gördülékeny, felfele ívelő életpálya, egy állás megpályázásánál egész megható, de mi van mögötte???

Hát általában egy olyan felnőtt, aki nem tudja elviselni, hogy akár apró rések keletkezzenek az ellenzője falán, ( arra a dologra gondolok, amit a lónak tesznek, hogy hogy ne lásson semmit maga körül, és jobban húzzon :) ) mert a lelke mélyén érzi, hogy ha kitekint, összeomlik a kártyavár, ezért vehemensen elutasít mindent, mindenkit, aki nem felel meg az előírásoknak, amik korlátként, de mégis csak biztosítják, az életnek nevezett mindennapi lélegzetvételek sorozatát, eljutott akár az 50-ig, és gőze sincs arról, hogy ki ő, de nem is szeretné megtudni.

Aztán van az aki kíváncsi volt, kitekintett az ellenző mögül, és sóbálvánnyá változott, vagy legalább egy bábeli zűrzavar lett a fejében, gondolkodni kezdett, elérte talán  az  ötvenet is,  és gőze sincs arról, hogy ki ő, és elkezdi kutatni.  Hát nagyon összezavarodik első lépésben, lármafaként szolgálva azoknak akik az előző kategóriából netalán kezdenének kacérkodni a gondolattal, hogy van-e élet az ellenző túloldalán. Aztán meglátják, mi lett abból, aki nem fért a bőrébe, és kinézett, na pár évre elég ez tanulságnak, megvan a megnyugvást hozó felmentés, látod, nem tetszett neki, mi lett belőle... Maradj csak nyugton!

Aztán van az, aki túlélte az előző fázist, és jól van a bőrében, de ennek többnyire már semmi köze sem az elvégzett egyetemhez, sem más megszerzett bizonyítványokhoz, a „ jótanulósághoz” még kevésbé. Megkockáztatom, hogy léteznek emberek akik annak dacára, hogy „ jó gyerekek” voltak, az élet derekán, megtalálják magukat.

A teljesség kedvéért, létezhet egy olyan csoport is, akinek a külső elvárások belsőkké váltak, továbbra is mindig mindenben tökéletesen teljesít,  igyekszik megfelelni  mindenkinek, mindenki elismeri hatalmas teljesítményeit, és boldogan él... Na ez az a csoport, ami szerintem nem létezik, létezik a látszat, egy belül üres, élettelen, külső szemlélődők számára készült panoptikum.

Nyilván, aki ide tartozik, az most  azt mondja, hogy ekkora marhát... ő tovább nem olvassa...

Eszembe jut, hogy jó tanuló voltam, 8 éven át osztályelső. Meg sem fordult a fejemben, hogy ez lehetne másképp is. Az egy szem nyolcast, amit 8 év alatt hazavittem, sok álmatlan éjszaka követte. Soha nem tettem fel a kérdést, hogy igazából miért olyan vészes az a 8-as.

Persze, más idők jártak, akkor még lehetett arra hivatkozni, hogy ha jól tanulsz, bejutsz arra az egyetemre, amelyikre szeretnél, és boldogan, biztonságban élhetsz nyugdíjas korodig. Ennél vonzóbbat elképzelni sem tudtam, megalapozom a jövőm, ez bármilyen áldozatot megér. Távolabbról szemlélve, voltak ennek rejtett buktatói, de ezt később. Most ilyen érvekkel hogy vegyek rá egy gyereket, arra hogy tanuljon? Érték ma, jelent valamit ma, ha egyetemet végeztél? – van amikor igen, de ahol ez van, ott biztosan nem abból adódott, hogy jógyermek volt az illető- legtöbbször viszont több egyetem után kitanul az ember valami mesterséget, amit ha nem lett volna ciki, 10 évvel hamarabb megtanulhatott volna, mondjuk egy szakiskolában. Csak nem is értem hogyan tűri el a föld a felszínén azokat az embereket, akik annyira pofátlanok, hogy egyetemi végzettség nélkül akarnak külföldi szállodában szobalánykodni???!!!

Tényleg kell mindenkinek nyomni a gyerekét, hogy minél tovább fizethesse az egyetemmel járó költségeket, az egyetemét, ahol legtöbbször szintén semmi használható tudást nem adnak, vagy épp adnának, de a gyerek csak azért van ott, mert a "doszárok" háborújában, az átlaga alapján csak oda jutott be, de igazából nem is érdekli... 

Na, hát ezért kell tanulni! - hallom is a megrökönyödött választ, aki eljutott idáig, mert annyira nagy idiótaságnak találta amit írtam, hogy dühében nem tudja letenni.

Így van, erre kell a jó média! – de tényleg kell ezért 12 éven át kínozni magunkat, s a gyereket?

Nekünk részben szerencsénk volt, a kommunizmus idején, a rendszer adott egy keretet is, ami nem volt jó, de elég jó szülőkkel, akik cinkosságot vállaltak a gyerekkel, maradtak lehetőségek arra, hogy megtalálja az útját az ember fia. Tudom, és mindannyian tudjuk a rossz oldalát annak a rendszernek, nem taglalom.

Viszont volt egy stabil valami, ahonnan ki lehetett indulni, amit lehetett szeretni, gyűlölni, ha nyíltan nem is, de lehetett lázadni. Akkoriban, habár a lázadókat súlyosan bűntették, de aki mert lázadni, az egy hős volt.

Most a hősök kora lejárt, menő iskolák, menő szülőkkel, elhatározták, hogy most az a menő, ha mindenki azt gondolja, érzi, teszi, amit ők helyesnek találnak. Aki más, azt megalázzuk, és nem az elvtársak, hanem maga a közösség. Most nem kell a titkos rendőrség, elvégzi a közösség, annak a kibelezését, aki mer más lenni. Nem kell nekünk egyenruha, hiszen ezt az egyen dolgot, már úgy oldjuk meg, hogy ruházatban lehet bárki amilyen akar lenni, de ha embernek tartja magát akkor azt gondolja amit én... és áldozzuk fel a következő generációt az egyen oltáron...

Hosszú ez a labirintus, kijutunk belőle előbb, utóbb, csak még megnézünk néhány gyerek szülő attitűdöt.

Azt már láttuk, hogy mi van a jó gyerekkel, a fenti értelemben vett jó gyerek szüleiről könyvet lehetne írni.

Mi a mozgató rugójuk? Összetett, szerteágazó, ahogy tetszik, de bármi legyen is a látszat, az anyagi helyzet, társadalmi pozíció, ezek a szülők még mindig kívülről várják a megerősítést, és teljes jóhiszeműséggel feláldozzák a gyermekeiket is annak oltárán. Nem ítéletként mondom, tapasztalatból, és értem őket, de ettől még nem változik a tény, hogy ezt teszik, csak nem merik észrevenni.

Persze ezen szülők gyerekei lesznek azok akik továbbviszik ugyanezt a viselkedést saját gyerekeikkel is, viszont a gyerekek másik csoportja, megfogadja, hogy ő ilyet soha nem fog tenni, az ő gyereke szabad lesz, senkinek nem hagyja a gyereke szárnyait letörni.

Érdekes, úgy tűnik,  az a gyerek akinek letörték a szárnyait, jobban helyt áll az életben, mint az, akinek hagyták, hogy repüljön.

Tényleg így lenne?

Ha igen mi a magyarázat erre? 

Hol téved az a felnőtt, aki évekig nem is tudott arról, hogy voltak vagy lehetnének szárnyai, aki megfogadta, hogy nem nyirbálja a gyereke szárnyait, és másnak sem engedi, hogy ezt tegye? 

Mi kell ahhoz, hogy a szárnyalás, örömteli lehessen ügy a szülő, mint a gyerek számára?

Mennyire tudja megtanítani repülni a gyerekét, az a szülő, aki soha nem tudott, nem mert  repülni?  Milyen hatással van a gyerekre, ha vágyunk arra, hogy repüljön, de a repülés közben szerzett horzsolásokat nem tudjuk kezelni?

Hogyan válhat valóban támogatóvá az a szülő, aki valami olyat szeretne megadni a gyermekének, amit ő sosem tapasztalt? 

Hová vezet a kettős mérce, amivel egy  szülő méri a saját, és a gyerekei értékeit.

A kérdésekre a válasz, a folytatásban... 

Ha lett volna egy válaszom ezekre a kérdésekre, úgy 8 évvel ezelőtt, sok kellemetlenségtől megkímélhettem volna magamat, és a gyerekeimet.