2015. március 27., péntek

Az iskola és a "rosszgyerekek"




     Márpedig rossz gyerekek nincsenek, mondják még azok a tudósok is, akik nem akarnak gyógyszert árulni "rosszgyerekeknek".
Tisztázzam azt is, hogy mi a "rosszgyerek" itt és most, ebben az írásban. A  "rosszgyerek" egy olyan emberszabású élőlény, aki nem úgy viselkedik, ahogyan azt a többi emberszabású elvárja tőle.
Csúnya dolog ez a beskatulyázás amit én itt művelek, de csak az egyszerűbb taglalás érdekében hoztam létre ezeket a csoportokat.

     A  "rosszgyerek" is lehet olyan aki:

     - nem is rossz, gonosz, és örömét leli abban, hogy másokat bántson. Ritkán, de ez is előfordul
     - nem rossz, csak agyi rendellenességei vannak, szervi problémákra gondolok, nem arra akire azt mondják, hogy agybajos
     - nem rossz, csak egy rosszul működő családban bevállalja a fekete bárány szerepét
     - nem rossz, csak nem tudja, hogyan lehet más lenni
     - nem rossz, semmi baj vele, csak nem elég emberszabású, mármint kérdései vannak pl. ő az aki az ismert anekdotában, hogy lássuk ki tudja hamarabb átdugni a mobiltelefont a kulcslyukon , elsőre azt a kérdést teszi fel, hogy de miért kellene a mobiltelefont átdugni a kulcslyukon? Ha erre a magyarázat számára elfogadható, akkor teljes erővel dolgozik a feladat megoldásán.

     Ez a kérdésfelvetés általában irritálja az emberek nagy részét. Hogy miért? -  pl azért, mert sokszor aki a feladatot kiadja, az is kapta valakitől, gondolkodás nélkül adja tovább, és akkor valaki, akiről úgy gondolja, hogy neki alárendeltje, feltesz egy kérdést, amire ő nem csak a választ nem tudja, de még a kérdést sem tette fel magának. Ettől bepöccen, és ha uram bocsá' még fültanuk is voltak, akkor egy lehetőséget lát a méltósága megmentésére, azt hogy a másikat sárba döngöli, de minimum egy rossz-al kezdődő billogot süt rá.
     Talán, ez a legfontosabb ismertető jegye ennek a  "rosszgyerek"-nek, hogy folyamatosan értelmes kérdéseket tesz fel a körülötte lévő világgal, eseményekkel, feladatokkal kapcsolatban, ezzel kényelmetlenné válik bizonyos emberek számára. A bizonyos emberek, nem egy meghatározott embertípus, időnként legtöbbünk tud így viselkedni, pl. egy hosszú sorban, valaki meg szeretné érteni, hogy mondjuk miért kell neki ilyen nagy adót fizetni. Jogos a kérdés, de lassabban halad miatta a sor. Kevés ember szokott ilyenkor együtt érezni a kérdezővel, inkább dühös rá, arra gondol, mit mind szarakodik, fizessen, menjen már, nekem sok dolgom van, nem érek rá itt álldogálni, sietek.

     Vannak azok az emberek, akik azért nem szeretik a kérdéseket, mert van egy jól felépített életük, ahol pontosan meghatározzák az illemszabályok, társadalmi normák, hogy mikor mit kell nekik tenni, és ez ad egy biztonságot. Ha kérdésekkel kezdik őket bombázni, előbb-utóbb akad olyan kérdés is, ami bennük is kérdőjeleket ébreszt a hitrendszerükkel kapcsolatban, de a kérdőjelek földrengéseket okoznak, ezért igyekeznek kerülni az olyan embereket, akik katasztrófát okoznak kérdéseikkel az ők védelmi rendszerükben.
     Vannak azok az emberek akik azért nem szeretik a kérdéseket, mivel úgy gondolják, hogy kinyilatkoztatásaik megkérdőjelezhetetlenek.
     Vannak azok az emberek akik azért nem szeretik a kérdéseket, mivel úgy ülnek egy bizonyos pozícióban, hogy folyamatosan attól rettegnek, hogy mások számára is kiderül, hogy ők tulajdonképpen értéktelen emberek, és nem is olyan jók, mint ahogyan azt az elért pozíció mutatja.
Nem biztosak magukban, félnek, hogy nem tudják a választ a kérdésre, kiderül, hogy vannak náluk okosabbak is, és ezt nehezen viselik. Amúgy a legártatlanabb kérdést is támadásként élik meg.
Az ilyen ember nagyon fél a kérdésektől, és igyekszik megfélemlíteni a potenciális kérdésfeltevőt, vagy ha ez mégsem sikerült, és a kérdés elhangzik, akkor bünteti a vakmerőségéért, példát statuálva a többieknek, illetve igyekszik megnyerni a közösség többi tagját, hogy együtt lehetetlenítsék el a kérdésfeltevőt.
     Előfordul az is, hogy valakinek semmi baja a kérdésekkel, és mégsem találja meg a közös hangot a  "rosszgyerekkel".

     Azt hiszem szükséges tisztáznom, hogy a kérdésfeltevő, itt szintén egy szimbolikus megfogalmazás, azt jelenti, hogy nem teljesít vakon parancsokat az illető, hanem ha kérdése van, felteszi. Nem egy szőrszálhasogató, akadékoskodó emberre gondolok, aki valóban rosszindulatúan piszkál, hanem azokra a kérdésekre, amit okkal, joggal fel kell tenni időnként.
     Az első négy típusú  "rosszgyerek"- ről most ennyit.

Nézzük azt, aki nem rossz, csupán kérdései vannak, önálló gondolatai, elképzelései.
     Az, hogy mi lesz velük az iskolában, függ az oktatóktól, szülőtől. Az iskolai rendszer ugye, itt is mint a "jótanulóknál", adott.
     Szerencsés esetben van ez a gyerek, elég jó pedagógussal, elég jó szülővel, ilyen körülmények között nem is kerül be a  "rosszgyerek" kategóriába.
     Van amikor megvan az elég jó pedagógus, de a gyerek az első négy csoport valamelyikébe tartozik, vagy épp a szülei nem figyelnek rá, most nem erről beszélnék.

     Azt a csoportot szeretném közelebbről bemutatni, ahol adva van az iskola, az a pedagógus aki nem szereti a kérdéseket, és a szülő, aki szereti a kérdéseket.
Igazából ez lett volna a téma, el is érkeztünk hozzá, kisebb nagyobb kitérőkkel.
Itt két alcsoport lenne, ismétlem csak a könnyebb átláthatóság kedvéért van ez a nagy beskatulyázás.
     Egyik csoport, amelyik pedagógusoktól, iskolától függetlenül, kisebb sérülésekkel átvészeli az iskolát. Támogató közegbe kerülve, teljesen érdeklődő diák lesz.
     A másik csoport, aki belerokkan abba, hogy megbélyegzik a mássága miatt.
Mi a különbség a két csoport között?? A SZÜLŐ
     Az a fajta  "rosszgyerek" akiről itt most beszélek, az esetek nagy részében olyan szülőket tudhat magáénak, aki nem nyirbálja a gyereke szárnyait.
Ja, mik azok a szárnyak?
Itt ismét kénytelen vagyok egy kisebb kitérőt tenni. Az alatt, hogy szárnya van egy gyereknek, azt értem, hogy a gyereknek lehetősége van a saját útját járni, nincs elnyomva, korlátozva, megszégyenítve, érzi, hogy úgy jó ahogy van, tudja, hogy mi az amit ő szeretne, mi az amit más szeretne tőle. Ez egy nagyon fontos dolog. Ha látja, hogy valami piros, meg meri mondani, akkor is, ha mindenki más állítja, hogy fekete. Nem kellett megtanulnia azt, hogy elnyomja a saját érzéseit, nem hallott olyat, hogy amit ő érez, olyan nincs is, nem volt a számára fontos személyek által olyan helyzetekbe hozva, amikor két lehetősége van, vagy azt hiszi el amit ő érez, lát, tapasztal, vagy azt, amit a szeretett személy állít. Nem kellett eljutnia oda, hogy inkább magát tagadja meg, mint hogy a fontos emberről, akire esetleg rá is van utalva, azt kellene megtudnia, hogy nem szereti őt. Mivel nem esett át hasonló megpróbáltatásokon, tud bízni magában, döntéseket hozni, nem kíséri felnőtt korában is az az érzés, hogy hiába lát ő valamit, az csak akkor igaz, ha mások is rábólintanak. Nem várja meg, hogy egy kapcsolatban többször is betörjék a fejét, már az elsőnél odébb áll, mert hisz magának, magában, abban amit érez.
Akinek letörték a szárnyait, az szinte nem is létezik önálló emberként, más emberek döntik el helyette, hogy ő mit szeretne. Ezt egy idő után annyira megszokja, hogy ha lehetősége van saját döntésekre, kényelmetlenül érzi magát, és vágyik vissza oda, ahol megmondják neki, mi legyen a következő lépése.
Hosszú a lista, ennyi ízelítőnek.

Tehát, az alatt, hogy a szülő, hagyja a gyerekét szárnyalni, a saját útját járni, nem azt értem, amit sokan mesélnek, ha ezeket a kifejezéseket hallják, és valami hasonló egyszervolt-holnemvolt történettel reagálnak, mint ami itt következik: Buszon utazik anyuka a fiával, az rugdalni kezd egy nénit, néni megkéri anyukát szóljon rá gyerekre, anyuka azt mondja nem korlátozom a gyereket, hadd legyen önmaga, tegye amit szeretne, mire egy ott álló suhanc, a rágógumiját az anyuka homlokára nyomja, azzal a szöveggel, hogy gratulál, őt is így nevelték. Ez a történet sűrítve. Sokszor hallom ezt a történetet, de a szárnyalni hagyás nem ezt jelenti.
Számomra az, hogy hagyni a gyereket, legyen azzá aminek neki lennie kell, nem azt jelenti, hogy hagyni kell a szoba közepébe kakálni, mert úgy tartja a kedve. Hogy mit jelent, pontosan, ide most nem fér bele. A lényeg az, hogy kellenek a korlátok, de nem mindegy, hogy miben, mennyi stb.
Na, szárnyak tisztázva, jöhetnek a szülők.
Tehát van egy szülő aki becsben tartja gyermeke szárnyait, és mint írtam az előző bejegyzésben, első ránézésre úgy tűnik, ez a szárnyas gyerek, sokkal rosszabbul birkózik meg az iskolával, mint a szárny nélküli, sokkal több gondja van mint a szárny nélkülinek. Az iskolai teljesítménye rosszabb, bármelyik alcsoportba is tartozzon ez a megengedő szülő.
Végre írjam le a két alcsoportot is amire a szárnyviselést engedélyező szülőket osztom:
     - Van az a szülő, akinek mindig jól ápoltak voltak a saját szárnyai, neki is olyan szülei voltak akik becsben tartották, vagy évtizedek kemény munkájával visszanövesztette azokat a szárnyakat, amiket az ő szülei levágtak. Ez a szülő tényleg úgy fogadja el a gyerekét, amilyen. Bízik a gyerekben, bízik a saját nevelésében, és nem utolsó sorban, saját magában. Ennek következtében képes jól meghatározott szabályokat felállítani, nem fél attól, hogy elveszíti a gyereke szeretetét, bevállalja a vele való konfliktusokat. Tiszteli, szereti a gyerekét olyannak amilyen, nem erőlteti rá a saját elképzeléseit, de a gyerektől is elvárja, hogy tisztelje az övéit.
Ezek a gyerekek valóban rosszabbul tanulnak az iskolában, elvégre csak azt tanulják meg, ami  felkelti az érdeklődésüket, van rájuk panasz is, mivel nem vonulnak a nyájjal, de ők azok, akikben megmarad az érdeklődés, tudják mit akarnak, amire véget érnek a kamasz évek és az iskola, tettre kész, életvidám emberek.
Itt mindenképp csak látszat, hogy rosszabbak a kilátásaik mint a "jógyerekeknek", mivel az iskola értékrendje szerint valóban gyengébben teljesítenek, és több csínytevésbe van bátorságuk belekeveredni. A szárnyas szülő, tudja, ez átmeneti, nem egyezik az iskola értékrendje a családéval, ezért iskolai eredményektől függetlenül, megvan a feltétlen elfogadás, viszont a gyerek saját feladatai is megvannak.
     - Van az a szülő, akinek levágták gyerekkorában a szárnyait, de hiányoztak neki, most kezdi visszanöveszteni, fáradtságos munkával. Mivel neki hiányoztak a szárnyai, ezért félti nagyon a gyereke szárnyait, minden vágya az, hogy a gyereke szárnyalni tudjon.
Itt jön a gond, aggódni kezd, ő még sosem szárnyalt, nem tudja hogyan kell, nem tudja segíteni ebben a gyerekét, szurkol neki, de a földön állva, nem mindig érti hol jár, mit csinál, de minden áron azt akarja, hogy szárnyaljon, ugyanakkor ott a kettős mérce is: a gyerekét egy elfogadó, megengedő mércével méri, míg magát nagyon szigorú kritikus mércével. A gyerekét nem szabad bántani, ha a gyerekét bántják ez a szülő vérengző vadállattá változik, viszont e mellett, mivel az ő szárnyai még most növögetnek, ő szégyenkezik lelke mélyén a miatt, hogy a gyereke esetleg rossznak lett bélyegezve. Tudja logikusan amit tud, de még ott van benne az érzés, hogy nem volt elég jó szülő.
Elég későre értettem meg, miért kerül ennek a szülőnek a gyereke ideig-óráig, bármelyik másik csoportnál rosszabb helyzetbe.
Ez az ideig-óráig, hogy meddig tart, nagyban függ a gyerek saját megküzdési stratégiáitól, hogy mit tudott átadni neki addig a szülő, amíg nem kellett számolni a külvilág megbélyegző hozzáállásával.
Ha megkapta kisgyermekként a feltétlen szeretetet, és a zűrös periódusokban a szülő rájön, hogyan segíthet úgy saját magán, mint a gyereken, akkor a kamasz évei végére, ez a gyerek is egy kiegyensúlyozott fiatal lesz.
Ha a szülő elvesztődik ebben a labirintusban, felőrli a harc amit a gyereke szárnyaiért vív, akkor ez az ideig-óráig, bizony eltart egy darabig, attól függően, hogy milyen a gyerek alaptermészete. Ha egy harcos alkat, akkor rövidebb, ha nem, akkor előfordul, hogy még a 30-as éveiben is a szülei tartják el, miközben ő úton-útfélen azon panaszkodik, hogy mennyire igazságtalan a világ, mennyire nem segítik őt a szülei.
Átalakul egy zsarnokká aki csak követel.
Hogy jut el a kezdetben csillogó szárnyú gyerek oda, hogy fiatalként ne találja miért is lenne érdemes reggel felkelni? - annak ellenére, hogy a szülő mindent megtesz azért, hogy támogassa.
Van az alaphelyzet, amit leírtam a másik típusú szülő gyerekénél is: rosszabbak a tanulmányi eredmények, több a gyerekre a panasz.
Óvodásként, kisiskolásként az ilyen szülő és gyereke boldog, mivel óvónéni, tanítónéni hajlandó megismerni a gyereket és ha nem is rögtön, de rájön arra, hogy mennyi érték van abban a gyerekben, annak ellenére, hogy  nem követi mindig a kapott utasításokat. A gyerek érdeklődő, szívesen pepecsel, fúr, farag, kézimunkázik, játszik, segít a szülőnek, érdekli a természet az emberek. A szülő időnként vállon veregeti magát... sikerült! Az én gyerekemnek, nem kell annyit kínlódni mint nekem, - ő tud repülni!
Boldogan élnek, amíg elérkeznek az ötödik osztályig, ahol a tanároknak nincs idejük megismerni a gyerekeket. Ráteszik a saját, vagy az iskola értékrendje szerint készített rostára, aki fennmarad jó, aki leesik az a rossz, részükről az ügy lezárva.
A gyerek annak ellenére, hogy még mindig nagyon érdeklődő, olyan mint eddig, ő nem változott, egyre gyakrabban azzal szembesül, hogy rossznak minősítik, esetleg, ki is közösítik. Elindul benne egy belső vívódás, amitől ténylegesen esni kezd a tanulmányi színvonala, el kezd kételkedni magában, de mivel van neki egy stabil alapja, egymaga próbál megküzdeni, tudja még azt, hogy értékes az iskolai minősítések ellenére is. Ennek a belső vívódásnak kívülről is észlelhetőek a jelei, és ez az a pont, ahol a most tárgyalt szülőtípus el kezd kételkedni egyelőre csak saját magában. Aggódni kezd, hogy valamit elrontott... Kezd felborulni az erőviszony, elkezd szolgaként viselkedni. Próbál a gyerek kedvében járni, mivel még teljesen nem gyógyultak be az ő gyerekkori sebei, túlreagál mindent.
A kegyelemdöfés az, amikor kezdik a tanárok az iskolába hívni, hogy elmondják, milyen rossz szülő ő, hogy csak ilyen gyereket tudott nevelni.
Az a szülő akinek nem volt szárnya, ebben a konfliktushelyzetben, zsigerből a szárny nélküli részéből reagál, és szégyenkezik a gyereke miatt. Mivel szégyenkezik, dühös lesz, magára, a gyerekre. Aztán feléled a másik része, hogy meri valaki az ő gyereke szárnyait tépázni.Tudja, hogy a gyerek csak az iskola értékrendje szerint teljesített rosszul, tudja hogy ő más dolgokat tart fontosnak, hogy arra nevelte a gyerekét, hogy gondolkodjon, a gyerek épp azt tette. Ismét dühös lesz, most a tanárra, összeveszik a tanárral, de amikor hazaér ismét a másik része kerül elő. Ez a másik része ismét elkezd szégyenkezni, elveszíti a fejét, elhatározza, hogy eddig és netovább, őt bizony ne szégyenítse meg senki, dühében olyanokat mond a gyereknek, ami sokkal bántóbb mint amit esetleg a tanár mondott. Bántóbb azért mert nem igaz, de azért is mert felkészületlenül éri a gyereket, attól a szülőtől, aki őt arra tanította, hogy vállalja fel saját magát, olyannak, amilyen, övön alulinak számít, amikor azért szidja le a gyereket, mert azt tette, amit neki addig a szülő tanított.
Ez az a pillanat, amikor az ilyen gyerek tényleg elindul a lejtőn, védtelen lesz a gyerek, teljesen egyedül marad. Csalódik a szülőben, aki ugyan kiállt mellette a külvilág előtt, de látja rajta, hogy szégyenkezik miatta, és amit addig tanított neki a szülő, az mind a bűnök lajstromára került. Nem érti mi történik. Nyilván a szülő lecsillapodik, szégyenkezni kezd, sajnálja, hogy igazságtalan volt a gyerekkel, és itt indul az ördögi kör. Kárpótlásul lesi a gyerek kívánságait, szegényt ha már a külvilágban megalázzák legalább otthon érezze jól magát, aztán ismét egy megszégyenítés, dühkitörés, kívánságlesés, és a gyerek teljesen összezavarodik, Ezt is lehetne hosszasan fejtegetni, de inkább azt nézzük meg, mit tehet az a szülő, aki itt magára ismer.
Az egy fontos lépés, amikor a szülő felismeri, hogy olyanért büntet, ami a családban erénynek számít.
Értem ez alatt, hogy ha azért ordít a gyereknek, mert a gyerek nem volt hajlandó szó nélkül tűrni, hogy igazságtalanul bánjanak vele, e miatt konfliktusba keveredett tanárával, kollégájával, és a tanár a szülőt hívatja magához, hogy közölje: a gyerekkel gond van. Na, ilyenkor miután a tanárral vitatkozott egy sort, ha mert, ez a szülő hazaér, és a gyerekének kezd üvölteni, akkor jó ha tudja, hogy az egésznek nem a gyerekhez van köze, hanem ahhoz, hogy úgy érzi őt alázták meg mint szülőt, és aktiválódik az a tehetetlen düh, amit gyerekként érzett amikor igazságtalanul megszégyenítették.Nem elég hogy tudja, igaza van a gyereknek, azt is tudatosítania kell magában, hogy azok az érzések amik az ő gyerekkorából a megszégyenítéshez kötődnek, egyelőre erősebbek mint szeretné, és állítsa le magát.
Nem arról beszélek, hogy ha a gyerek tényleg hibát követett el, nem kellene azt vele megbeszélni, és megoldani a problémát, hanem arról, hogy ne zúdítsa rá a gyerekre azt, amihez  a gyereknek semmi köze.
Kérjen bocsánatot, mesélje el a gyereknek, hogy mi késztette az ordítozásra, ezek a gyerekek elég jól megértik, nyilván nem mindegy hány éves, a gyerek, annak megfelelően kell elmagyarázni, és utána lehetőleg elkerülni az ordítozást.
Nagyon fontos, hogy a bocsánatkérést ne keverjük össze a gyermek kegyeiért való könyörgéssel.
Továbbra is ugyanazok az elvárásaink lehetnek mint addig, megérti a gyerek, hogy a szülő is ember.
A szülő elégedetlen magával, mivel végzi a gyerek feladatait, mindent megtesz, mégsem jó semmi a gyereknek, elégedetlen magával, mert csak ennyit tudott, viszont már haragszik a gyerekre is, úgy érzi, miatta át kell ismét élnie a megszégyenítettség érzését.
Ha ez így folytatódik, akkor valóban, hiába vannak a gyereknek szárnyai, hiába tud repülni. Össze van zavarodva, jobban, mint akinek sosem voltak szárnyai.
Tehát, fel kell ismerni, hogy nem a gyerek viselkedése borított ki, hanem a saját megszégyenítéssel kapcsolatos érzéseim. Ezeket az iskolai zörrenéseket el kell választani a saját problémánktól, és annak venni, ami. Két különböző értékrend ütközése, mitől még mindkét fél lehet értékes ember.
Ha ezt tudjuk így venni, akkor a gyerek teljesen kimarad a csetepatéból, továbbra is teljes mértékben elfogadottnak érzi magát, minket nem hajt a rossz lelkiismeret olyan engedmények megtételére, ami nem segíti a gyerek fejlődését.
     Ha felismerted, hogy így viselkedsz, és nem tudsz egyedül változtatni, kérjél segítséget.
Általában ez a szülőcsoport az, aki könnyen abba a csapdába esik, hogy fiatalon a szülei életét élte, egy adott ponton, fiatalként kezdi keresni magát, majd szülőként a gyereke életét éli, és egyre kétségbeesettebben, dühösebben szeretné visszakapni a saját életét. Azért dühös, mert van egy kettősség, erre vágyik, de ugyanakkor lelkiismeret furdalása van efféle vágyai miatt.
Na, ennek a szülőben lévő konfliktusnak a hatására lesz a csillogó szárnyú gyerekből, kóbor angyal, és semmiképp nem amiatt, hogy megadták neki a szabadságot, hogy az legyen, aki, nem az úgy szeretlek amilyen vagy hozzáállás miatt. Nem az ő szabadsága, hanem a szülő bizonytalansága a kiváltó ok.
     Lehet ezen segíteni, meg kell tanulni NEM-et mondani, még a saját gyerekednek is, és természetesnek venni azt az óhajodat, hogy tartsák tiszteletben a saját határaidat! - megérteni, feldolgozni a gyerekkori megszégyenítéseket... -ha mindezt tudod, akkor egy iskolai zűrzavar nem okoz gyógyíthatatlan sebet a gyermeked lelkében sem. Mindent annak veszel, ami.
     Ha tudsz így reagálni, és mégis megviselik a gyereket az iskolában történtek, már nem te húzod bele magatokat ebbe a spirálba, akkor viszont fogd a gyermeket, és vidd onnan!!!





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése