Az iskola és a "jógyerekek"

http://www.erdekesvilag.hu/a-legveszelyesebb-iskolaba-vezeto-utak/

Nézem a képeket, és azon tűnődöm, hogy ezek a gyerekek életüket kockáztatva jutnak el nap-mint nap az iskolába, én meg évek óta azon bosszankodom, hogy miért kötelező az iskolába járás, miért nem lehet másképp tanulni.

Nos, az nagyszerű dolog, hogy bárkinek lehetősége van arra, hogy tanuljon, sőt, az is jó ha kötelezik erre a szülőket, elvégre az iskolázottság sok embert kimenekített abból az környezetből, ahonnan iskola nélkül  nem tudott volna kiszabadulni.

Nagyapám jól tanult, anno az első világháború előtt, iskolaelső volt. A tanítója felajánlotta, hogy állja a nagyapám továbbtanulási költségeit, mivel kár egy ilyen tehetségnek elkallódni. Mivel akkor még nem volt kötelező az iskola, a szülei megtehették, hogy nem engedték továbbtanulni... 

Tehát értem én, hogy a kötelező oktatás egy jó dolog, egy nagyszerű lehetőség, és mégis azt érzem, hogy nem kell, hogy elvették a gyerekeimtől a természetes kíváncsiságukat, érdeklődésüket, hogy az iskola arra tanítja a gyermeket, hogy le kell győzni a másikat bármi áron, hogy csak az jó aki gondolkodás nélkül engedelmeskedik, és a túlélés érdekében a gyermek elsősorban azt sajátítja el, hogyan lehet minél kevesebb erőfeszítéssel, minél jobb jegyet szerezni.

Szóval, iskolaellenes vagyok, és ez nem jó..., a gyerekeimnek sem jó...

Talán ha már nagyapám szüleit kötelezték volna, hogy taníttassák a fiukat, akkor más lenne a helyzet...

Akkor úgynevezett második generációs értelmiségi lennék, nem érezném a vállamon az előző generációk minden terhét, akkor talán már a szüleim lettek volna a minden áron lázadók, és én ösztönösen hinnék a jóságban, az életben, magamban, a gyermekeimben, és nem kellene iskolaellenesnek lennem, megtalálnám a pozitívumokat, amit nyújthat az iskola, megkeresném azt az iskolát, ahol az adott kereteken belül, megtartanak amit lehet a tanítás lényegéből...

Nem csak  az iskolára vagyok dühös, rossz a rendszer, de az iskolához a szülő is kell, hogy sikeresen megnyomorítsák a gyerekeket.

Elkezdtem kombinálni, reakció egyenleteket írni,  deriválni, azt azért mégsem, mert azt továbbra is állítom, hogy arra az életben nem lesz szükségem, persze érettségiztem matematikából, meg is írtam a nyolc valamennyit, de most gőzöm nincs, hogy mi is az a deriválás... No, persze, tudom, hogy ez gáz, és hogy nem mindenki ilyen buta stb, stb, de arra gondoltam, lehetnek még hasonló emberek, érdekelheti őket

Szóval, kiindultam abból, hogy:

      - Van az oktatás, ami olyan, amilyen, nem minősíteném, sokat olvashatunk róla. Az oktatás adott. Vannak szerencsés kivételek, iskolák, ahol néhány lelkes tanár eléri, hogy akár a képeken szereplő utakon is el akarjon menni a gyerek az iskolába. A lányom másodikban azt mondta, hogy nem betegedhet meg, mert akkor nem tud menni iskolába. Nem ezekről az iskolákról beszélek.

      - Van a gyerek, aki szintén olyan, amilyen, minden gyerek egyedi, viszont megpróbáltam megküzdési stratégia  alapján pár csoportba besorolni.

      - Nem utolsó sorban van a szülő, aki szintén egyszeri és megismételhetetlen, viszont őket is csoportokba soroltam az szerint, hogy mit tesznek, mit várnak el a gyerektől, és még néhány alcsoportba, ami alább majd kiderül.

Az iskola, a "jótanuló, jógyerek"

Pejoratív értelemben használnom a "jótanulót, jógyermeket", így egybeírva, de belőlem sajnos indulatokat vált ki.Talán tisztáznom kellene a fogalmakat, hogy mit jelent számomra ez a fajta "jógyerek, jótanuló" kifejezés, ebben a szövegben.

A jótanuló, aki mindig mindent tud, példás a magaviselete, ahová leteszik ott marad, akinek semmi nem éri meg azt, hogy megkockáztassa a tanárok, szülők, világ elismerésének elvesztését.

Itt a jótanuló, nem azt jelenti, hogy eszes a gyerek, hogy érdeklődő, kíváncsi, hogy tudja, ha valamit szeretne, azért tenni, dolgozni kell, azt jelenti hogy válogatás nélkül mindig mindent megtanul, mindenben jeleskedik, ezzel vívva ki a környezete elismerését, a jogot, hogy használjon a szoba levegőjéből ahol tartózkodik, .

Igen, ez a jótanuló sokra viheti, az iskola adott, a jótanuló is ez esetben adott, viszont az, hogy ebből a jótanulóból kiegyensúlyozott ember lesz, vagy egy látszatot próbál fenntartani, amíg bele nem gebbed, az viszont a motivációjától függ.

A fenti értelemben vett jótanuló lehet :

-  aki azért jó tanuló, mert ezt látja egyedüli lehetőségének arra, hogy jobb sorsa legyen

-  aki azért jó tanuló, mert azt várják el tőle a szülei, ellenőrzik, amíg tehetik, és ahogy mondják, „odateszik a gyermeket tanulni”, annak ellenére, hogy ő magától az iskola fele sem nézne

-  aki azért jó tanuló mert ezzel vásárolja meg magának azt az érzést, hogy szerethető, elfogadható. Általában ő nem tud erről, azt hiszi, hogy azért jó tanuló, mert az szeretne lenni. Neki nem kell mondani, hogy tanuljon, magától mindent tökéletesem megtanul, rendezett, időben elkészül mindennel. És itt a lényeg a mindenen van! Nincs olyan gyerek, akit minden érdekelne! Ennek a gyereknek a szülei már benne laknak, már nem is tudja, hogy nem ő akarja, hanem a szülei, nagyszülei, stb.  akarják azt amit ő tesz, de ha megkérded, hazugságvizsgálóval sem tudnád rá fogni, hogy nem mond igazt, amikor azt mondja, hogy ezt ő akarja.

Ki lehetne fejteni az első kettőt is, de most inkább a harmadikkal foglalkoznék.

Nagyon szép gördülékeny, felfele ívelő életpálya, egy állás megpályázásánál egész megható, de mi van mögötte???

Hát általában egy olyan felnőtt, aki nem tudja elviselni, hogy akár apró rések keletkezzenek az ellenzője falán, ( arra a dologra gondolok, amit a lónak tesznek, hogy hogy ne lásson semmit maga körül, és jobban húzzon :) ) mert a lelke mélyén érzi, hogy ha kitekint, összeomlik a kártyavár, ezért vehemensen elutasít mindent, mindenkit, aki nem felel meg az előírásoknak, amik korlátként, de mégis csak biztosítják, az életnek nevezett mindennapi lélegzetvételek sorozatát, eljutott akár az 50-ig, és gőze sincs arról, hogy ki ő, de nem is szeretné megtudni.

Aztán van az aki kíváncsi volt, kitekintett az ellenző mögül, és sóbálvánnyá változott, vagy legalább egy bábeli zűrzavar lett a fejében, gondolkodni kezdett, elérte talán  az  ötvenet is,  és gőze sincs arról, hogy ki ő, és elkezdi kutatni.  Hát nagyon összezavarodik első lépésben, lármafaként szolgálva azoknak akik az előző kategóriából netalán kezdenének kacérkodni a gondolattal, hogy van-e élet az ellenző túloldalán. Aztán meglátják, mi lett abból, aki nem fért a bőrébe, és kinézett, na pár évre elég ez tanulságnak, megvan a megnyugvást hozó felmentés, látod, nem tetszett neki, mi lett belőle... Maradj csak nyugton!

Aztán van az, aki túlélte az előző fázist, és jól van a bőrében, de ennek többnyire már semmi köze sem az elvégzett egyetemhez, sem más megszerzett bizonyítványokhoz, a „ jótanulósághoz” még kevésbé. Megkockáztatom, hogy léteznek emberek akik annak dacára, hogy „ jó gyerekek” voltak, az élet derekán, megtalálják magukat.

A teljesség kedvéért, létezhet egy olyan csoport is, akinek a külső elvárások belsőkké váltak, továbbra is mindig mindenben tökéletesen teljesít,  igyekszik megfelelni  mindenkinek, mindenki elismeri hatalmas teljesítményeit, és boldogan él... Na ez az a csoport, ami szerintem nem létezik, létezik a látszat, egy belül üres, élettelen, külső szemlélődők számára készült panoptikum.

Nyilván, aki ide tartozik, az most  azt mondja, hogy ekkora marhát... ő tovább nem olvassa...

Eszembe jut, hogy jó tanuló voltam, 8 éven át osztályelső. Meg sem fordult a fejemben, hogy ez lehetne másképp is. Az egy szem nyolcast, amit 8 év alatt hazavittem, sok álmatlan éjszaka követte. Soha nem tettem fel a kérdést, hogy igazából miért olyan vészes az a 8-as.

Persze, más idők jártak, akkor még lehetett arra hivatkozni, hogy ha jól tanulsz, bejutsz arra az egyetemre, amelyikre szeretnél, és boldogan, biztonságban élhetsz nyugdíjas korodig. Ennél vonzóbbat elképzelni sem tudtam, megalapozom a jövőm, ez bármilyen áldozatot megér. Távolabbról szemlélve, voltak ennek rejtett buktatói, de ezt később. Most ilyen érvekkel hogy vegyek rá egy gyereket, arra hogy tanuljon? Érték ma, jelent valamit ma, ha egyetemet végeztél? – van amikor igen, de ahol ez van, ott biztosan nem abból adódott, hogy jógyermek volt az illető- legtöbbször viszont több egyetem után kitanul az ember valami mesterséget, amit ha nem lett volna ciki, 10 évvel hamarabb megtanulhatott volna, mondjuk egy szakiskolában. Csak nem is értem hogyan tűri el a föld a felszínén azokat az embereket, akik annyira pofátlanok, hogy egyetemi végzettség nélkül akarnak külföldi szállodában szobalánykodni???!!!

Tényleg kell mindenkinek nyomni a gyerekét, hogy minél tovább fizethesse az egyetemmel járó költségeket, az egyetemét, ahol legtöbbször szintén semmi használható tudást nem adnak, vagy épp adnának, de a gyerek csak azért van ott, mert a "doszárok" háborújában, az átlaga alapján csak oda jutott be, de igazából nem is érdekli... 

Na, hát ezért kell tanulni! - hallom is a megrökönyödött választ, aki eljutott idáig, mert annyira nagy idiótaságnak találta amit írtam, hogy dühében nem tudja letenni.

Így van, erre kell a jó média! – de tényleg kell ezért 12 éven át kínozni magunkat, s a gyereket?

Nekünk részben szerencsénk volt, a kommunizmus idején, a rendszer adott egy keretet is, ami nem volt jó, de elég jó szülőkkel, akik cinkosságot vállaltak a gyerekkel, maradtak lehetőségek arra, hogy megtalálja az útját az ember fia. Tudom, és mindannyian tudjuk a rossz oldalát annak a rendszernek, nem taglalom.

Viszont volt egy stabil valami, ahonnan ki lehetett indulni, amit lehetett szeretni, gyűlölni, ha nyíltan nem is, de lehetett lázadni. Akkoriban, habár a lázadókat súlyosan bűntették, de aki mert lázadni, az egy hős volt.

Most a hősök kora lejárt, menő iskolák, menő szülőkkel, elhatározták, hogy most az a menő, ha mindenki azt gondolja, érzi, teszi, amit ők helyesnek találnak. Aki más, azt megalázzuk, és nem az elvtársak, hanem maga a közösség. Most nem kell a titkos rendőrség, elvégzi a közösség, annak a kibelezését, aki mer más lenni. Nem kell nekünk egyenruha, hiszen ezt az egyen dolgot, már úgy oldjuk meg, hogy ruházatban lehet bárki amilyen akar lenni, de ha embernek tartja magát akkor azt gondolja amit én... és áldozzuk fel a következő generációt az egyen oltáron...

Hosszú ez a labirintus, kijutunk belőle előbb, utóbb, csak még megnézünk néhány gyerek szülő attitűdöt.

Azt már láttuk, hogy mi van a jó gyerekkel, a fenti értelemben vett jó gyerek szüleiről könyvet lehetne írni.

Mi a mozgató rugójuk? Összetett, szerteágazó, ahogy tetszik, de bármi legyen is a látszat, az anyagi helyzet, társadalmi pozíció, ezek a szülők még mindig kívülről várják a megerősítést, és teljes jóhiszeműséggel feláldozzák a gyermekeiket is annak oltárán. Nem ítéletként mondom, tapasztalatból, és értem őket, de ettől még nem változik a tény, hogy ezt teszik, csak nem merik észrevenni.

Persze ezen szülők gyerekei lesznek azok akik továbbviszik ugyanezt a viselkedést saját gyerekeikkel is, viszont a gyerekek másik csoportja, megfogadja, hogy ő ilyet soha nem fog tenni, az ő gyereke szabad lesz, senkinek nem hagyja a gyereke szárnyait letörni.

Érdekes, úgy tűnik,  az a gyerek akinek letörték a szárnyait, jobban helyt áll az életben, mint az, akinek hagyták, hogy repüljön.

Tényleg így lenne?

Ha igen mi a magyarázat erre? 

Hol téved az a felnőtt, aki évekig nem is tudott arról, hogy voltak vagy lehetnének szárnyai, aki megfogadta, hogy nem nyirbálja a gyereke szárnyait, és másnak sem engedi, hogy ezt tegye? 

Mi kell ahhoz, hogy a szárnyalás, örömteli lehessen ügy a szülő, mint a gyerek számára?

Mennyire tudja megtanítani repülni a gyerekét, az a szülő, aki soha nem tudott, nem mert  repülni?  Milyen hatással van a gyerekre, ha vágyunk arra, hogy repüljön, de a repülés közben szerzett horzsolásokat nem tudjuk kezelni?

Hogyan válhat valóban támogatóvá az a szülő, aki valami olyat szeretne megadni a gyermekének, amit ő sosem tapasztalt? 

Hová vezet a kettős mérce, amivel egy  szülő méri a saját, és a gyerekei értékeit.

A kérdésekre a válasz, a folytatásban... 

Ha lett volna egy válaszom ezekre a kérdésekre, úgy 8 évvel ezelőtt, sok kellemetlenségtől megkímélhettem volna magamat, és a gyerekeimet.