Mese

     Az elmúlt nyáron, a  Fedmár Nyári egyetemen,  az egyik workshopon azt a feladatot kaptuk, hogy írjunk egy mesét, amiben szerepeljenek a következő szavak:

hegedű, maci, csirkeszar, kút, Andris

Na, gondoltam, gyorsan összedobok pár mondatot, azzal leültem egy fűzfa alá a tópartra és ez lett belőle: Szeretettel írtam, fogadjátok szeretettel...

     Nem írtam soha mesét, mondtam sok mesét a gyerekeimnek, ők azt szerették, ha olyan mesehősökkel mondok mesét, akikben magukra ismerhettek. Volt egy könyvünk, csak képek voltak benne, abból szoktunk " olvasni". 

Amikor egyszer nem voltam otthon, megkérték a nénit, aki velük volt, hogy olvasson, abból a könyvből nekik, 

-  amikor hazaértem, felháborodottan mondták, képzeljem el, a néni szerint nem ír semmit abban a könyvben.

A MESE

     Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú, Andris.
Egy teljesen hétköznapi 5 éves kisfiú volt. Sokat játszott a barátaival, meg a játékaival.
     A kedvence egy maci volt. A nagybetűs MACI, mindig az Andris ágyában volt. Hozzá bújt, amikor fájt valami, és az édesanyja nem volt elérhető. Éjszaka, ha rosszat álmodott, a Maci megnyugtatta. Volt olyan is, amikor haragudott az egész világra, még az édesanyjára is, olyankor a Macinak mondta el, hogy sajnos még az édesanyja sem mindig érti meg.
     A megbízható embereknek mesélni is szokott a Macival átélt éjszakai kalandokról, arról, hogyan győzik le komoly harcokban a szörnyeket.
Biztos volt benne, hogy a Maci-nak lelke van, és érez.
Volt aki kinevette, azzal vitatkozott. 
Volt aki azt mondta, hogy az ő kalandja semmi, csirkeszar amellett, hogy mekkora szarokba szoktak ők keveredni éjszakánként a kedvenc sárkányával.

     Anyukája azt mondta, hogy feneketlen kút az emberi fantázia, és ott bármi lehetséges, de még az is előfordulhat, hogy tényleg bármi lehetséges, és feneketlen kút az élet kínálta lehetőségek kútja is, csak sajnos már ő is, mint annyi felnőtt, elfelejtette hogyan kell ebben hinni.
Azt is mondta, hogy örül annak, hogy Andrisnak és a Macinak mindig sikerül megoldani a problémákat, és hogy számíthatnak egymásra.
     Andrist leginkább az zavarta, amikor mesélt a kalandjairól a felnőtteknek, azok még rá is kérdeztek, hümmögtek, és mondták: ......eez igen!!! 
- de látta az arcukon, hogy egy szavát sem hiszik.
     Nagyon sajnálta, hogy a Macija nem tud járni, beszélni. 

 

Szerette volna megtudni, hogy kinek van igaza, neki vagy azoknak, akik bár nem mondják, de remélik, hogy majd csak kinövi ezt a gyerekes képzelődést.

Kételkedni kezdett mindenben ami addig természetes és megnyugtató volt számára.
     Elhatározta, hogy utána jár a dolgoknak, és próbára teszi a macit.
Úgy tervezte, hogy lefekteti a Macit, az ágy egyik sarkába, és szól neki, hogy legyen szíves, reggelre, amire ő felkel, menjen át a másik sarokba. Reggel azzal a reménnyel ébredt, hogy a Maci a másik sarokban lesz, de sajnos a maci ott volt, ahová letette.

Kezdett összedőlni benne a világ, de nem adta fel.
Volt egy hegedűje, amiről Andris mindig is tudta, hogy varázshegedű.

Elvitte a Macit az erdőbe, a patak partra, és el kezdett hegedülni neki.
Tudta, hogy a Maci nem tud ellenállni, és táncra fog perdülni. 
Nem tudta, hogy meddig kell majd hegedülni, amíg a Maci táncra perdül, ezért egy kis lisztből hamuba sült pogácsát is vitt magával.
Estig hegedült rendületlenül, leült megenni egy kis pogácsát, mivel elfáradt és éhes lett.

Amíg majszolt, el is feledkezett a Maciról.
Amikor megfordult, hogy folytassa a hegedülést... földbe gyökerezett a lába....
TELJESÜLT A KÍVÁNSÁGA?!?
A MACI állt és mozgott, csak nem úgy, ahogyan azelőtt Andris elképzelte!
Már nem egy barna plüssMaci volt, aki az Andris ágyában üldögélt, hanem egy félelmetes, nagy, barna MEDVE.
Bár kedvesen nézett Andrisra, a kisfiú, még a hegedűjét is otthagyva, sírva menekült árkon bokron keresztül.
Nem félt a Medvétől, .... Andris csalódott volt.
     Otthon, amikor az édesanyja kérdezte, hogy miért olyan szomorú, és hová tűnt a macija, azt válaszolta, hogy a maci megbántotta, és többé nem szeretne beszélni róla.
Másnap azért kiment a patakpartra, most azt remélte, hogy a Maci ott lesz, mint minden reggel, úgy ahová letette.

Sajnos, csak a hegedűjét találta meg.
     Hosszú idő után, elmesélte az édesanyjának, hogy mi történt az erdőben.
Az édesanyja azt mondta neki: 
-Menj, és keresd meg a Medvédet - de Andris már nem hitt neki.
     Teltek az évek, és azt gondolta, igazuk volt azoknak, akik bár nem mondták, de nevettek az ő gyerekes álmain, bátor kalandjain.
     Beszélve az álmokról, vágyakról, lehetőségekről, egyszer elmesélte barátainak a történetet, és ők is azt mondták: 
-Menj, és keresd meg a Medvédet!
     Rágódott rajta néhány napig, majd előkotort egy kis lisztet, sütött hamuba sült pogácsát, felment a padlásra, előkotorászta a pókhálók közül a hegedűjét, elindult az erdőbe, a patak partjára.

Ott csak leült, és el kezdett hegedülni. 
Észre sem vette, amikor beesteledett.
Lefeküdt egy fa alá, a mohára.

Reggel, amikor felébredt, érezte, ahogy a nap sugarai simogatják az arcát a moha-ágyon, hallotta a patak vidám csörgedezését, a madarak énekét. 

Hála volt a szívében. 
Sokáig feküdt így, nem akarta a szemét kinyitni, szerette volna, ha örökké tart ez a gyönyörű érzés.
Amikor végül mégis kinyitotta a szemét, életében immár másodszor, földbe gyökerezett a lába, csak most nem a rémülettől, csalódottságtól, hanem a csodálattól.
Ott állt mellette a Medve. 
Igaz, nem Maci volt, hanem Medve. 
Szeme csupa szeretetet és bátorságot sugárzott. 
András, aki időközben kisfiúból, nagyfiú lett, csak nézte a Medvét, és tele volt hálával a szíve.
Álltak egymással szemben, és nem kellett a Medvének beszélni, értették egymást.
András boldog volt, hogy lám-lám, tényleg kiapadhatatlan a vágyak, álmok kútja, csak van ami nem pont úgy és akkor válik valóra ahogyan elképzelte, vagy talán még el sem képzelte, csak akarta kétségbeesetten bizonyítani általa, hogy igaza van, és akarta, hogy a Maci éljen... 

.....Vannak vágyak amihez fel kell nőni,.... 
- hogy nem elég az öncélú, kétségbeesett akarás, az is fontos, hogy a beteljesült álommal mihez tud kezdeni az ember fia, 
és hogy a mesebeli királyfiak nem véletlenül másszák meg az üveghegyet, szaggatnak el néhány pár bakancsot, amíg az álmuk teljesül.

- Fontos az út, a bizalom, hogy nem adta fel, hogy a csalódás ellenére, volt bátorsága kijönni, és hinni hogy a hegedűje előcsalogatja a Medvét.
     Már nem akarta hazavinni, az ágyába tenni a Medvét, bizonyítani sem akart semmit, senkinek. 
     Már TUDTA, a CSODA LÉTEZIK!
András és a Medve, még egyszer egymásra néztek, aztán mindketten mentek útjukra.
A Medve, akit András életre keltett, az erdőbe.
Élő medvének, ott jó az élet...
András hazament, megköszönte édesanyjának, és barátainak, hogy hittek, hisznek, benne és az álmaiban.
Nem faggatták, mi volt, mi történt, ez az András és a Medve titka maradt.

Akarni? vagy Nem Akarni?

     .............................Hogy mi volt a közös azokban az emberekben, akik nem gyógyultak meg? - pedig nagyon akartak... az erős akaratuk például, hogy annak ellenére, hogy betegek voltak, mindent úgy akartak továbbra is irányítani, mintha nem lennének azok. 
     Annak ellenére, hogy értelmes, művelt emberek voltak, tudták a diagnózist, vagy aki nem tudta, az tudta azt, hogy az adott megfeszített iramot nem bírja sokáig, nem lehetett arról beszélni velük, hogy meg is halhatnak, és minél rosszabbul voltak, annál inkább menekültek ettől a gondolattól. Ami többszörösen is rossz volt, mert bár nem akartak tudomást venni róla, folyamatosan, mint a hóhér bárdja ott lebegett a fejük felett, és minden energiájuk a tagadásra ment el, a gyógyulásra semmi nem maradt.
     Megfosztották magukat attól a lehetőségtől, hogy őszintén elmondhassák valakinek, hogy mennyire félnek, megfosztották a családot attól, hogy őszinték lehessenek az utolsó hetekben, attól, hogy együtt átéljék a szép emlékeket, és elengedjék egymást, vagy rendezzék azokat a konfliktusokat, amik bár lényegtelenek voltak, eltávolították őket egymástól.
     Nem szeretném azt az érzést kelteni, hogy vádolom őket, mivel így tudtak viselkedni, nyilván, minden vágyuk az volt, hogy ne így legyen, de nem találták a kancsó fülét, és én sem találtam mint családtag, vagy barát. 
     Sokat töprengtem azon, hogy mit tehetek mint kívülálló. Persze kívülállóként sokan puffogtatnak mindenféle fennkölt szövegeket, úgy hogy egy másodpercig sem merik beleengedni magukat abba, hogy vajon, ha ők lennének a halálos diagnózissal, akkor is ilyen nagyokosak lennének? közhelyek ezek a gondolatok, de igazak, attól váltak közhellyé, hogy átélés, átérzés és hitelesség nélkül köszönnek ránk, úton-útfélen, de attól még igazak, csak nehéz igazán átengedni magunkon, és még nehezebb megérezni, hogy mit is jelent.
     Tapasztaltam saját magam, hogy amikor valaki, vagy valamelyik hozzátartozója, beteg, akkor nehéz meghallani, elhinni az el kell engedni, Istenre kell bízni, el kell fogadni... és más ehhez hasonlókat. Valószínű, hogy a kell szócska, már eleve elindítja bennünk a tiltakozást. Sokat dühöngtem, sírtam, reménykedtem, szomorkodtam, haragudtam, mindenre, mindenkire, de leginkább az előbb említett kifejezések kapcsán tört rám mindez.
    Sajnos vannak emberek, akik lejáratják pontosan azt, ami segítségünkre lehetne. 
     Néhány saját tapasztalat: a nővérem lebénult, egy kedves rokon, amikor meghallotta, azzal vigasztalt, hogy nem gond, minden kárban, van valami haszon... hát ez így igaz, de egyáltalán nem arra késztetett a kijelentése, hogy meglássam, hogy minden a mi érdekünkben történik, és semmi nem véletlenül történik meg pontosan velünk.
     Másik hasonló tapasztalat: nagyon kedves, nagyon szerető, mélyen vallásos emberek befogadtak, aludhattam náluk, amíg a nővérem nagyon betegen feküdt egy budapesti kórházban. Egyik este hazamentem, ki voltam akadva, sírtam, bementem a fürdőbe, és hallottam amint a vendéglátóm, mondja egy szintén ott vendégeskedő néninek, hogy nem érti, miért kell ekkora nagy ügyet csinálni, miért nem nyugszom meg, úgyis az lesz amit az Isten akar. Mondta a másik néni, hogy így van, neki most halt meg az édesanyja, és ő nagyon boldog, hogy végre az édesanyja megszabadult a földi kínoktól. Nem tudták, hogy hallottam, de többé nem tudtam a szemükbe nézni, gyűlöltem őket, hogy lehetnek ennyire érzéketlenek, a néni, hogy már ő néni, akkor milyen idős lehetett az édesanyja, hát persze, hogy egy 90 éves ember halálát én is pont ilyen aranyosan el tudom fogadni, de egy három kisgyerekes, fiatal nő halálát ne hasonlítsa az idős édesanyjához, meg egyébként is, nem nekik fáj, ne szóljanak bele, az én fájdalmamat én érzem, még akkor is, ha szerintük ez felesleges. Nyilván utólag is találkozva a házigazdámmal, megismerve életüket, rájöttem, hogy ők komolyan gondolták, ők így éltek, természetes volt nekik, hogy elfogadják azt ami van, ha nem lehet rajta változtatni. Akkor ez nekem sok volt, és nagyon fájt, nem segített rajtam, hogy gyakorlatilag megtudtam, hogy mit tehetnék, hogy könnyebb legyen.
     Aztán majdnem egy év múlva, hogy ne háborogjak azon, hogy lehet egy fiatal nő halálát egy idős néniéhez hasonlítani, beállított egy négygyerekes anyuka, aki a nővéremnek volt osztálytársa, élt virult, kedvesen mosolygott, és amikor megtudta, hogy ismét élet halál között van a nővérem, akkor egy üdvözült mosollyal, felkiáltott, hogy ez milyen szép, épp a napokban avattak boldoggá Rómában egy három gyerekes orvosnőt, aki nem tudom mi miatt fiatalon meghalt... nem emlékszem, hogy folytatódott még a sztori vagy nem, annyira emlékszem, hogy kinyitottam neki az ajtót mutatva, hogy mehet, a könnyeimmel küszködtem, nem akartam előtte sírni, de az az artikulálatlan üvöltés, ami nem tudott kijönni akkor a torkomon, ott van még most is, érzem, ahogy eszembe jutott a történet. Előfordulhat, hogy nem volt álszent a nő, hogy számára nincs magasztosabb dolog, mint pár éves gyerekeit itt hagyni, meghalni, és boldoggá avatódni, nem tudom. Lehet, hogy segíteni akart, de ennél kegyetlenebb ott és akkor velem nem lehetett volna.
     Volt több hasonló történet, meséltek mások is hasonlókat. Azért meséltem el, hogy éreztessem, tudom mennyire kegyetlennek tűnik, amikor egy kívülálló azt mondja, el kell fogadni, el kell engedni.
     Amikor benne vagy, lehet bármilyen módon mondani, a legjobb indulattal mondott szavak is csak dühöt váltanak ki.

     Kívülállóként nem sokat tehetünk, csak annyit, amennyit a másik ember be tud fogadni, de a határokat kicsit meg kell piszkálni, és ha érezzük, hogy nagy az ellenállás, akkor nincs mit tenni. Az is előfordulhat, hogy a másik ember, csak erre várt, és hálás lesz, hogy végre beszélhet arról, hogy mit él át, mivel sok olyan beteg ember van, aki magában szembenéz a dolgokkal, de a barátait, hozzátartozóit kíméli, ezért nem beszél róla, így magára marad.
     A téma ahhoz a hozzáálláshoz kapcsolódik, amikor nem akar tudomást venni az ember arról, hogy bekövetkezhet a legrosszabb. És itt jön a közhelyszerűen hangzó megoldás: egy beteg embernél, de bármilyen kétségbe ejtő helyzetben lévő embernél, az lehet a megoldás, a fordulópont, amikor szembefordul a feje felett lebegő rémképpel, és beleengedi magát abba a gondolatba, hogy mi lesz akkor ha bekövetkezik amitől leginkább retteg. Ez tud fordulópont lenni, amikor annak ellenére, hogy a tények tények maradnak, kívülről semmi nem változott, el tud indulni egy belső változás, egy gyógyulás. 
Legyen szó halálos diagnózisról, vagy egy más számára apróságról, ahhoz, hogy változás tudjon elindulni, nem az akarat szükséges, hanem az a döntés, hogy szembenézek, beleengedem magam, abba, amire rágondolni sem merek, de folyamatosan ott mászkál és tudat alatt minden tettemet befolyásolja, rettegésben tart. 
Ha rettegünk valamitől, az irányít, viszont ha beleengedjük magunkat, az nagyon fájdalmas lehet, de ugyanakkor levesszük róla a fókuszt, mivel nem kell állandóan távolítani magunktól, így nem jut annyi energiához az a bizonyos gondolat.
Azt gondolom, hogy bármi legyen az a gondolat, meg kell próbálni, befogadni, elfogadni, mint egy számunkra fájdalmas lehetőséget. 
Érdemes gyakorolni, az elfogadást, elengedést apró dolgoknál, bolháknál, amiket elfogadunk, vagy elengedünk, mielőtt elefántot csinálnánk belőle. Így is nehéz, de sokkal könnyebb úgy gyakorolni, hogy nem a saját életünk, vagy egy barátunk élete a tét.
Nem megy rögtön, de érdemes legalább megpróbálni, ugyanígy,  amikor hozzánk közelálló emberek, megkérdik többször is, hogy de mit tegyek? - bármennyire tudjuk, hogy nem azt akarják hallani, nekik is legalább meg kell próbálni elmondani. Nyilván nem bárkinek, és csak akkor ha kérdezte a véleményünket, és csak elmondani, nem győzködni, de legalább meg kell adni az esélyt, hogy ha képes rá, akkor tudja, hogy velünk beszélhet erről. Voltam olyan helyzetben is, amikor a barátnőm beszélt volna, de a családtagok egyszerűen úgy intézték, hogy ne maradhasson kettesben olyan emberekkel, akikkel tudott volna beszélni...
     Nem is lehet az élet/halál elengedésével/elfogadásával kezdeni, megteszi kezdetnek az is, ha az a beteg, aki nem tud az ágyból felkelni, nem azzal kezdi a napját, hogy a tőle kilométerekre lévő családtagoknak megmondja mit egyenek, mit vegyenek magukra... 
     Kegyetlennek, érzéketlennek tűnhet, amit írtam, de nem lehet ezt szerintem röviden úgy leírni, hogy ne bosszantó legyen, hanem hihető és megnyugtató.
Ha érdekel bővebben, írjatok, és írok róla.
     Most egy barátom betegsége felelevenítette a régi emlékeimet, amikor más barátaim mellett álltam tehetetlenül, és újra végiggondolva átélve az érzéseket próbálom elfogadni azt, ami van, azt hogy nem működik, hogy azt akarom görcsösen, hogy értse meg a barátom, hogy a görcsös akarás nem működik...
     " Istenem!
Add meg nekem a derűt, hogy elfogadjam azokat a dolgokat, amelyeket nem tudok megváltoztatni, a bátorságot, hogy megváltoztassam azokat a dolgokat, amelyeken változtatni tudok, és a bölcsességet, hogy tudjak köztük különbséget tenni. "

Cigány a lován ül, s keresi....

     Nem a cigányság helyzetéről akarok írni, hanem arról a helyzetről, amikor minden idegszálunkkal arra koncentrálunk, hogy megtaláljunk valamit, mindent tűvé teszünk érte, és mégsem találjuk. Az adott esetben, amit konkrétan keresni fogunk, az egy olyan meggyőződés, működési mód, program lesz, ami lelkileg, majd testileg is megbetegít. Érezzük, hogy valami nem jó, szikével szétszabdaljuk magunkat és a körülöttünk lévő világot, egy sebész mozdulatainak a pontosságával, miután mindent kibeleztünk tehetetlenül ülünk a vérfürdő közepén, és nem találjuk, mi lenne az a hozzáállás, program, amit meg kellene változtatnunk. Legtöbbször sajnos, azért nem találjuk, mert kiveséztük a számunkra ellenszenves tulajdonságainkat, a körülöttünk lévőkét, de ezt az egyet eszünkben sincs megnézni, mivel ez az egyik, ha nem az egyetlen tulajdonságunk, amire büszkék vagyunk. Tehát ez a lovunk, rajta ülünk éppen, ő adja meg az érzést, hogy értékesek vagyunk, ettől érezzük magunkat nyeregben, így szépen elbújva, még biztat is, hogy keressünk tovább kitartóan, ne adjuk fel.
      Fontos megtalálni, ezt a lovat, bármikor, bárkinek, de talán a legfontosabb, akkor, amikor lehetetlenné válik az élet megszokott feladatait ellátni, egy betegség megjelenése miatt.
     Régóta keresem a választ a kérdésekre, hogy:
Mi az ami megbetegít?
Mi az ami meggyógyít?
Miért nem gyógyul meg mindenki?
Miért testi tünet?
Miért agybaj?

     Vannak egyszerű magyarázatok, ahogy a román mondja: n-a mai avut zile, ( ennyi volt neki kiírva, elfogytak a napjai), igen, de van amikor még lehetnének napjai, és mégsem talál vissza valaki az élethez.
     
Bármilyen oldalról közelítem meg, csak eljutok oda, hogy többek vagyunk egyszerű hústömegnél, lelkünk is van, és része vagyunk egy jól szervezetten működő egésznek.
Nem szeretnék spirituális értelmezésekbe bonyolódni, maradok inkább a gyakorlatiasabb oldalról megközelítők számára is elfogadható fejtegetésnél.

     Az utóbbi időben, elég széles körben elfogadottá vált az a nézőpont, hogy a testi tüneteknek lelki okai vannak.  Tudom, ma sem mindenki gondolja így, de sokkal többen elfogadják, mint 20 évvel ezelőtt. Ez jó, viszont teret is ad egy csomó kuruzslásra, magunk és szeretteink, sőt idegenek szétmarcangolására, a segítés jegyében.
     Egyre gyakoribb, hogy amikor valaki megbetegszik, mindenki tudni véli, hogy valamit rosszul csinált, ezért beteg. Na, ha ez így van, akkor egyszerű a megoldás is: Bátran szembe kell nézni a dolgokkal, egy kis akaraterővel fűszerezve a szembenézést, és máris aki meg akar gyógyulni, az meg is van gyógyulva.
Legjobb indulattól vezérelve figyelmeztetik, hogy egyszerű az egész, csak rajta múlik, csak akarni kell, nem veszik észre, hogy a "betegnek" akinek a sok jó tanács ellenére sem javul az állapota, most már nem csak a betegséggel kell küzdenie, hanem a szégyennel is, hogy megbetegítette magát, és nem képes meggyógyulni, pedig rajta múlik.

     Valóban, sok ember meg akar gyógyulni, és meggyógyul, mások hatalmas akaraterő mellett sem tudnak meggyógyulni. Mi a különbség akarat és akarat között???
     Láttam embereket meghalni úgy, hogy nagyon akartak élni és meggyógyulni. Akik azután, hogy az orvosok kimondták a halálos ítéletet, még hónapokig éltek akaratuknak köszönhetően, annak ellenére, hogy orvosi szempontból fizikai képtelenség volt. Ez az akaraterő elég erre, de a gyógyuláshoz nem, ahhoz kell még valami. Mi az? Meg kell valaminek változni. De minek?
     Láttam olyan embereket is, akik meg akartak gyógyulni, és annak ellenére, hogy kívülről nézve, semmit nem változtattak az életükön, mégis legyőztek egy-egy rettegett kórt.
     Tehát ami meghozza a változást, javulást, nem feltétlenül látható kezdetben kívülálló számára, belülről indul, tulajdonképpen a hozzáállás megváltozásával kezdődik, e nélkül nulla az akarat.
     És amikor ezt a valamit, a kapcsolót keressük, ami megváltoztatja a hozzáállásunkat, esünk bele a cigány a lován ül csapdába.

        Vessünk egy pillantást a betegségekre, mivel hogy egyáltalán nem mindegy, hogy milyen betegségben szenved az ember.
     Nem mindegy, hogy valami sokak által ismert, gyógyíthatatlan kórban szenved valaki, vagy egy kevésbé ismert, de ugyanolyan agresszív és pusztító betegségben. 
     Ha elég ismert a betegség, akkor jó esetben több odafigyelést, megértést kap a környezetétől, ugyanakkor sok felesleges, már-már kárörvendő indiszkrét sopánkodást is, viszont, ha nem eléggé ismert a betegség, hiába ugyanolyan gyógyíthatatlan, az ember már jóval kevesebb érdeklődésre, odafigyelésre számíthat munkatársak, akár a család részéről is, mint az ismertebb kórban szenvedő társai, annak ellenére, hogy ugyanolyan munkaképtelen, ugyanolyan kemény harcot vív az életéért, mint a másik.
     Persze ez nem is lenne lényeges, senki nem gyógyult meg a szánakozó tekintetektől, sajnos a tényleges törődéstől sem sokan, de ha figyelembe vesszük, hogy vannak emberek, akiknek a betegség egy végső segélykiáltás, mivel nem képesek segítséget kérni, igényeiket kifejezni, akkor máris lényeges lesz, mivel a betegségük ellenére sem fogják továbbra sem megkapni a kívánt törődést, odafigyelést, tehát elmarad csúnyán mondva a betegség járulékos haszna. 
    Van ennél rosszabb is, amikor a beteg, nem hogy együttérzésre nem számíthat, hanem még kiközösítésben, elítélésben van része. Ez akkor van, ha elég éber ahhoz, hogy rájőjjön, hogy valami nincs rendben, már azelőtt, hogy a tünetei testi betegségben konkretizálódnának, tesz is ez ellen, kezdi keresni az okát, hogy mi okozza a tüneteket, megoldásokat keres, de nem találja, leginkább azért mert ő is a lován ül, tehát minden számára ellenszenves tulajdonságát kivesézi, csak épp azt nem ami tulajdonképpen akadályozza őt, de valamiért ő büszke rá, nem tud lemondani róla. Nem találja a megoldást, de folyamatos cselekvésben van, a betegség nem jut el a konkrét testi tünetekig, hanem megmarad lelki nyavalyának, agybajnak, ép test mellett legalább úgy küzd a mindennapjaiért, mint az előzőek, csak épp nem hogy együttérzést, hanem megvetést, viszolygást vált ki embertársaiból. Hogy miért?
     Nem találtam meg, hogy idézzem, ezért csak úgy írom, ahogy megmaradt bennem, Feldmár András írja, hogy a bátor ember lesz "agybajos", mert nagyobb bátorság kell ahhoz, hogy felvállaljam, problémáim vannak, nem tudok megküzdeni velük. Könnyebben felvállalható társadalmunkban a beteg vagyok, mint az hogy elakadtam.
     Persze sokan irtóznak a testi betegségben szenvedőktől is, elkerülik, mivel nem tudnak mit mondani nekik, hogy ne kelljen belegondolniuk, hogy velük is megeshet, de végső soron, egy konkrét testi betegségben szenvedő ember mellé legalább a barátai mellé állnak és segítik, míg az "agybajosnak" a barátai is legtöbbször csak annyit tudnak mondani, hogy térjen észhez, hogy nem jó amit csinál, mozduljon már meg stb.

       Az aki nem jut el egy orvosi kezelésre szoruló, névvel illetett diagnózisig, legtöbbször egyedül marad a problémájával. Itt fáj - ott fáj, aztán tökéletes, vagy nem egyértelmű vizsgálati eredmények. 
Ilyenkor az emberünk, már nagyon kellemetlenül érzi magát, magyarázkodik, sokan már az eredményeket várva szinte várnak egy halálos diagnózisra, hogy bizonyítsák a környezetüknek, hogy nem lusták, nekik tényleg fáj... Sajnos, sokan bármi áron bizonyítani szeretnék másoknak, hogy tényleg gond van, tényleg kellene a segítség...
       Nem azokra a személyekre gondolok, akik egy tüsszentés miatt az összes orvoshoz elfutnak, és ha nincs probléma, kreálnak, hogy azzal manipulálják a hozzájuk közel állókat. Nekik megvannak az embereik, akikkel ez működik,  ha magukra hagyják, nincs közönség, véget ér a műsor is.

       De nézzük, hogy testi tünetekkel, orvosi pecsétes diagnózissal, vagy anélkül, lehet-e meggyógyulni pusztán attól, hogy akarja ezt valaki?
       Van amikor igen.
       Van amikor sajnos nem.
     Olyan embereknél, akik soha nem mertek akarni, nem volt saját elképzelésük, céljuk, már a görcsös akarás is egy változás, több a mindenben a mások kedvére tevésnél, ezért túljuttatja a holtponton, ha ehhez társulnak lassan más változások is az életvezetésben, hozzáállásban, akkor megmenekült.

     Nézzük azokat, akik nagyon akarnak, és mégsem gyógyulnak meg.
Annak függvényében, hogy testi vagy lelki tüneteket mutatnak, meghalnak, vagy megbolondulnak, hatalmas akaratuk ellenére, pedig minden vágyuk, hogy boldogan, egészségesen éljenek, és harcolnak érte.
Miért?
       Legalább 20 éve, tartó töprengéseim, tapasztalataim, kutakodásaim alapján, úgy gondolom, hogy két nagyon lényeges akadály van. 
     Az egyik annak megtalálása, hogy mit is üzen a tünet, és ha ez megvan, akkor mit kezdünk a tünettel. Van amikor a kettő ugyanaz. Ez nem csak betegségek, hanem bármilyen más probléma esetén így van.
       Úgy gondolom, hogy hiába nézzük végig naponta az összes "hibáinkat", hiába elemezzük a gyenge pontjainkat, mivel nem ott fogjuk megtalálni a megoldást. 
     Vannak jó és rossz tulajdonságaink, ezek nem abszolút értelemben jók vagy rosszak, hanem annak látjuk őket eddigi élettapasztalatunk, értékrendünk, közvélemény alapján. 

       Sok olyan tulajdonságunk lehet, amit annak ellenére, hogy ellenünk dolgozik, mi jónak akarjuk látni, mivel arra tanítottak, hogy az úgy jó. 
     Azt elfelejtették mondani, hogy nem nekünk, hanem nekik, másoknak jó, de minket arra kondicionáltak, hogy ezekre a tulajdonságokra büszkék legyünk.          Ezek azok az esetek, amikor már mindent megnéztünk, ennek ellenére, nincs megoldás, változás. Ilyenkor bármennyire nem füllik hozzá a fogunk, igenis meg kell nézni az ilyen kapaszkodóinkat is, amikre amúgy büszkék vagyunk, hogy elkerüljük a cigány a lován ül és keresi esetét, mivel legtöbbször itt van a kutya elásva.
     Ez az első nehézség, nagyon sok ilyen hamis kampónk lehet, nem részletezem itt és most, most csak azt veszem bővebben, amikor ez a büszkeségünk, hamis biztonságunk, kapaszkodónk, épp a fene nagy akaraterőnk, teherbírásunk.
       Ebben az esetben az első lépés ( megtalálni mit üzen a tünet) egybeesik a második lépéssel (mit kezdek a tünettel). A tünet azt üzeni, hogy mindent kontrollálni akarok, és amit vele kezdeni kell, pontosan az, hogy kiadjam a kezemből a kontrollt. Amúgy bármit is üzenjen a tünet, a második lépés, miután az üzenetet megértettem, minden esetben a kontroll feladása.

       Nézzük meg közelebbről, azt az embert, aki beteg, és meg akar gyógyulni, és egy percig sem esik ágynak, továbbra is úgy éli a mindennapjait, hogy nem is veszik észre rajta, hogy beteg, mindaddig, amíg meg bír mozdulni, mindent úgy tesz mint azelőtt, közben tesz is magáért, keresi mi lehet a betegségének az oka. Keresi a gyenge pontjait, közben nagyon büszke arra, hogy akár fát is lehetne vágni a hátán, mindent kibír, hogy akkor is hősiesen helyt tud állni, amikor már rég jelezte a teste, lelke, hogy legalább el kellett volna futni. 
     Ha a betegségéből az akaratereje megtöbbszörözésével szeretne kilábalni, veszett ügye van. 
Kutatják, hogy mit kellene másképp, hol tévedtek, közben ágyhoz kötötten, ha már súlyosbodott az állapotuk, vagy mászva, ugyanazokat a feladatokat akarják teljesíteni, mint addig. 
Egy percre nem engedik, hogy átfusson az agyukon, hogy a legnagyobb ellenségük tulajdonképpen az amit legfőbb érdemüknek tekintenek, ezért kevés az esélyük, hogy segítség nélkül megtalálják, mivel ez adja a látszólagos biztonságot nekik, így tudnak mindent kontrollálni, utolsó erejükig, nem adják ki a kontrollt a kezükből.

       Akarat kell, de nem mindegy, hogy akarok tenni magamért, a világért valamit, és teszek is, vagy görcsösen és mindenáron azt akarom, hogy az legyen amit én akarok, úgy ahogy én akarom.
       De hogy lehet nem görcsösen akarni, főként akkor, ha az életemről van szó?
       Hogy lehet nem akarni, ha minden amit eddig elérem és amire büszke vagyok, az annak köszönhető szerintem, hogy nagyon akartam, és harcoltam azért, hogy teljesüljön az akaratom?
       Ha régóta keresed magadban, hogy mit csinálsz rosszul, és nem találod, a dolgok meg nem akarnak jobbra fordulni, akkor fordíts egyet a nézőpontodon, és ne a hibáidat keresd, hanem nézd meg mire vagy a legbüszkébb, amit nem hogy hibának éreznél, hanem épp úgy érzed, az adja meg a te értékedet.
Nézd meg a lovadat, lehet, hogy meglepetés ér, és azért nem láttad eddig, mert rajta ültél.
       Ha úgy érzed, rád nem érvényes, hülyeség, akkor nézz meg másokat is magad körül, hátha távolabbról nézve könnyebb meglátni, de az is lehet, hogy a te lovad igazi biztonság, arra tanítottak, hogy szeretnek, szerethető vagy, úgy ahogy vagy, ezért nem volt szükséged arra, hogy a halálos ellenségedet védőbástyának lásd.
" Legtöbbünk sosem tapasztalta meg a szeretetet. Jutalmazásokban részesültünk. Gyerekként azt tanultuk, hogy akkor szeretnek, ha udvariasak vagyunk, ha jó jegyeket szerzünk, ha mosolygunk a nagyi kedvéért, vagy elég gyakran megmossuk a kezünket. Összevissza törtük magunkat azért, hogy szeressenek, és közben nem vettük észre, hogy mindez feltételes, és ezért hamis szeretet volt. Hogyan is volnánk képesek szeretni, ha ahhoz annyi elismerésre van szükségünk másoktól?.... " Elisabeth Kübler Ross


 A hogyan lehet nem akarni? a folytatásban