2015. május 2., szombat

Cigány a lován ül, s keresi....


     Nem a cigányság helyzetéről akarok írni, hanem arról a helyzetről, amikor minden idegszálunkkal arra koncentrálunk, hogy megtaláljunk valamit, mindent tűvé teszünk érte, és mégsem találjuk. Az adott esetben, amit konkrétan keresni fogunk, az egy olyan meggyőződés, működési mód, program lesz, ami lelkileg, majd testileg is megbetegít. Érezzük, hogy valami nem jó, szikével szétszabdaljuk magunkat és a körülöttünk lévő világot, egy sebész mozdulatainak a pontosságával, miután mindent kibeleztünk tehetetlenül ülünk a vérfürdő közepén, és nem találjuk, mi lenne az a hozzáállás, program, amit meg kellene változtatnunk. Legtöbbször sajnos, azért nem találjuk, mert kiveséztük a számunkra ellenszenves tulajdonságainkat, a körülöttünk lévőkét, de ezt az egyet eszünkben sincs megnézni, mivel ez az egyik, ha nem az egyetlen tulajdonságunk, amire büszkék vagyunk. Tehát ez a lovunk, rajta ülünk éppen, ő adja meg az érzést, hogy értékesek vagyunk, ettől érezzük magunkat nyeregben, így szépen elbújva, még biztat is, hogy keressünk tovább kitartóan, ne adjuk fel.
      Fontos megtalálni, ezt a lovat, bármikor, bárkinek, de talán a legfontosabb, akkor, amikor lehetetlenné válik az élet megszokott feladatait ellátni, egy betegség megjelenése miatt.
     Régóta keresem a választ a kérdésekre, hogy:
Mi az ami megbetegít?
Mi az ami meggyógyít?
Miért nem gyógyul meg mindenki?
Miért testi tünet?
Miért agybaj?

     Vannak egyszerű magyarázatok, ahogy a román mondja: n-a mai avut zile, ( ennyi volt neki kiírva, elfogytak a napjai), igen, de van amikor még lehetnének napjai, és mégsem talál vissza valaki az élethez.
     
Bármilyen oldalról közelítem meg, csak eljutok oda, hogy többek vagyunk egyszerű hústömegnél, lelkünk is van, és része vagyunk egy jól szervezetten működő egésznek.
Nem szeretnék spirituális értelmezésekbe bonyolódni, maradok inkább a gyakorlatiasabb oldalról megközelítők számára is elfogadható fejtegetésnél.

     Az utóbbi időben, elég széles körben elfogadottá vált az a nézőpont, hogy a testi tüneteknek lelki okai vannak.  Tudom, ma sem mindenki gondolja így, de sokkal többen elfogadják, mint 20 évvel ezelőtt. Ez jó, viszont teret is ad egy csomó kuruzslásra, magunk és szeretteink, sőt idegenek szétmarcangolására, a segítés jegyében.
     Egyre gyakoribb, hogy amikor valaki megbetegszik, mindenki tudni véli, hogy valamit rosszul csinált, ezért beteg. Na, ha ez így van, akkor egyszerű a megoldás is: Bátran szembe kell nézni a dolgokkal, egy kis akaraterővel fűszerezve a szembenézést, és máris aki meg akar gyógyulni, az meg is van gyógyulva.
Legjobb indulattól vezérelve figyelmeztetik, hogy egyszerű az egész, csak rajta múlik, csak akarni kell, nem veszik észre, hogy a "betegnek" akinek a sok jó tanács ellenére sem javul az állapota, most már nem csak a betegséggel kell küzdenie, hanem a szégyennel is, hogy megbetegítette magát, és nem képes meggyógyulni, pedig rajta múlik.

     Valóban, sok ember meg akar gyógyulni, és meggyógyul, mások hatalmas akaraterő mellett sem tudnak meggyógyulni. Mi a különbség akarat és akarat között???
     Láttam embereket meghalni úgy, hogy nagyon akartak élni és meggyógyulni. Akik azután, hogy az orvosok kimondták a halálos ítéletet, még hónapokig éltek akaratuknak köszönhetően, annak ellenére, hogy orvosi szempontból fizikai képtelenség volt. Ez az akaraterő elég erre, de a gyógyuláshoz nem, ahhoz kell még valami. Mi az? Meg kell valaminek változni. De minek?
     Láttam olyan embereket is, akik meg akartak gyógyulni, és annak ellenére, hogy kívülről nézve, semmit nem változtattak az életükön, mégis legyőztek egy-egy rettegett kórt.
     Tehát ami meghozza a változást, javulást, nem feltétlenül látható kezdetben kívülálló számára, belülről indul, tulajdonképpen a hozzáállás megváltozásával kezdődik, e nélkül nulla az akarat.
     És amikor ezt a valamit, a kapcsolót keressük, ami megváltoztatja a hozzáállásunkat, esünk bele a cigány a lován ül csapdába.

        Vessünk egy pillantást a betegségekre, mivel hogy egyáltalán nem mindegy, hogy milyen betegségben szenved az ember.
     Nem mindegy, hogy valami sokak által ismert, gyógyíthatatlan kórban szenved valaki, vagy egy kevésbé ismert, de ugyanolyan agresszív és pusztító betegségben. 
     Ha elég ismert a betegség, akkor jó esetben több odafigyelést, megértést kap a környezetétől, ugyanakkor sok felesleges, már-már kárörvendő indiszkrét sopánkodást is, viszont, ha nem eléggé ismert a betegség, hiába ugyanolyan gyógyíthatatlan, az ember már jóval kevesebb érdeklődésre, odafigyelésre számíthat munkatársak, akár a család részéről is, mint az ismertebb kórban szenvedő társai, annak ellenére, hogy ugyanolyan munkaképtelen, ugyanolyan kemény harcot vív az életéért, mint a másik.
     Persze ez nem is lenne lényeges, senki nem gyógyult meg a szánakozó tekintetektől, sajnos a tényleges törődéstől sem sokan, de ha figyelembe vesszük, hogy vannak emberek, akiknek a betegség egy végső segélykiáltás, mivel nem képesek segítséget kérni, igényeiket kifejezni, akkor máris lényeges lesz, mivel a betegségük ellenére sem fogják továbbra sem megkapni a kívánt törődést, odafigyelést, tehát elmarad csúnyán mondva a betegség járulékos haszna. 
    Van ennél rosszabb is, amikor a beteg, nem hogy együttérzésre nem számíthat, hanem még kiközösítésben, elítélésben van része. Ez akkor van, ha elég éber ahhoz, hogy rájőjjön, hogy valami nincs rendben, már azelőtt, hogy a tünetei testi betegségben konkretizálódnának, tesz is ez ellen, kezdi keresni az okát, hogy mi okozza a tüneteket, megoldásokat keres, de nem találja, leginkább azért mert ő is a lován ül, tehát minden számára ellenszenves tulajdonságát kivesézi, csak épp azt nem ami tulajdonképpen akadályozza őt, de valamiért ő büszke rá, nem tud lemondani róla. Nem találja a megoldást, de folyamatos cselekvésben van, a betegség nem jut el a konkrét testi tünetekig, hanem megmarad lelki nyavalyának, agybajnak, ép test mellett legalább úgy küzd a mindennapjaiért, mint az előzőek, csak épp nem hogy együttérzést, hanem megvetést, viszolygást vált ki embertársaiból. Hogy miért?
     Nem találtam meg, hogy idézzem, ezért csak úgy írom, ahogy megmaradt bennem, Feldmár András írja, hogy a bátor ember lesz "agybajos", mert nagyobb bátorság kell ahhoz, hogy felvállaljam, problémáim vannak, nem tudok megküzdeni velük. Könnyebben felvállalható társadalmunkban a beteg vagyok, mint az hogy elakadtam.
     Persze sokan irtóznak a testi betegségben szenvedőktől is, elkerülik, mivel nem tudnak mit mondani nekik, hogy ne kelljen belegondolniuk, hogy velük is megeshet, de végső soron, egy konkrét testi betegségben szenvedő ember mellé legalább a barátai mellé állnak és segítik, míg az "agybajosnak" a barátai is legtöbbször csak annyit tudnak mondani, hogy térjen észhez, hogy nem jó amit csinál, mozduljon már meg stb.

       Az aki nem jut el egy orvosi kezelésre szoruló, névvel illetett diagnózisig, legtöbbször egyedül marad a problémájával. Itt fáj - ott fáj, aztán tökéletes, vagy nem egyértelmű vizsgálati eredmények. 
Ilyenkor az emberünk, már nagyon kellemetlenül érzi magát, magyarázkodik, sokan már az eredményeket várva szinte várnak egy halálos diagnózisra, hogy bizonyítsák a környezetüknek, hogy nem lusták, nekik tényleg fáj... Sajnos, sokan bármi áron bizonyítani szeretnék másoknak, hogy tényleg gond van, tényleg kellene a segítség...
       Nem azokra a személyekre gondolok, akik egy tüsszentés miatt az összes orvoshoz elfutnak, és ha nincs probléma, kreálnak, hogy azzal manipulálják a hozzájuk közel állókat. Nekik megvannak az embereik, akikkel ez működik,  ha magukra hagyják, nincs közönség, véget ér a műsor is.

       De nézzük, hogy testi tünetekkel, orvosi pecsétes diagnózissal, vagy anélkül, lehet-e meggyógyulni pusztán attól, hogy akarja ezt valaki?
       Van amikor igen.
       Van amikor sajnos nem.
     Olyan embereknél, akik soha nem mertek akarni, nem volt saját elképzelésük, céljuk, már a görcsös akarás is egy változás, több a mindenben a mások kedvére tevésnél, ezért túljuttatja a holtponton, ha ehhez társulnak lassan más változások is az életvezetésben, hozzáállásban, akkor megmenekült.

     Nézzük azokat, akik nagyon akarnak, és mégsem gyógyulnak meg.
Annak függvényében, hogy testi vagy lelki tüneteket mutatnak, meghalnak, vagy megbolondulnak, hatalmas akaratuk ellenére, pedig minden vágyuk, hogy boldogan, egészségesen éljenek, és harcolnak érte.
Miért?
       Legalább 20 éve, tartó töprengéseim, tapasztalataim, kutakodásaim alapján, úgy gondolom, hogy két nagyon lényeges akadály van. 
     Az egyik annak megtalálása, hogy mit is üzen a tünet, és ha ez megvan, akkor mit kezdünk a tünettel. Van amikor a kettő ugyanaz. Ez nem csak betegségek, hanem bármilyen más probléma esetén így van.
       Úgy gondolom, hogy hiába nézzük végig naponta az összes "hibáinkat", hiába elemezzük a gyenge pontjainkat, mivel nem ott fogjuk megtalálni a megoldást. 
     Vannak jó és rossz tulajdonságaink, ezek nem abszolút értelemben jók vagy rosszak, hanem annak látjuk őket eddigi élettapasztalatunk, értékrendünk, közvélemény alapján. 

       Sok olyan tulajdonságunk lehet, amit annak ellenére, hogy ellenünk dolgozik, mi jónak akarjuk látni, mivel arra tanítottak, hogy az úgy jó. 
     Azt elfelejtették mondani, hogy nem nekünk, hanem nekik, másoknak jó, de minket arra kondicionáltak, hogy ezekre a tulajdonságokra büszkék legyünk.          Ezek azok az esetek, amikor már mindent megnéztünk, ennek ellenére, nincs megoldás, változás. Ilyenkor bármennyire nem füllik hozzá a fogunk, igenis meg kell nézni az ilyen kapaszkodóinkat is, amikre amúgy büszkék vagyunk, hogy elkerüljük a cigány a lován ül és keresi esetét, mivel legtöbbször itt van a kutya elásva.
     Ez az első nehézség, nagyon sok ilyen hamis kampónk lehet, nem részletezem itt és most, most csak azt veszem bővebben, amikor ez a büszkeségünk, hamis biztonságunk, kapaszkodónk, épp a fene nagy akaraterőnk, teherbírásunk.
       Ebben az esetben az első lépés ( megtalálni mit üzen a tünet) egybeesik a második lépéssel (mit kezdek a tünettel). A tünet azt üzeni, hogy mindent kontrollálni akarok, és amit vele kezdeni kell, pontosan az, hogy kiadjam a kezemből a kontrollt. Amúgy bármit is üzenjen a tünet, a második lépés, miután az üzenetet megértettem, minden esetben a kontroll feladása.

       Nézzük meg közelebbről, azt az embert, aki beteg, és meg akar gyógyulni, és egy percig sem esik ágynak, továbbra is úgy éli a mindennapjait, hogy nem is veszik észre rajta, hogy beteg, mindaddig, amíg meg bír mozdulni, mindent úgy tesz mint azelőtt, közben tesz is magáért, keresi mi lehet a betegségének az oka. Keresi a gyenge pontjait, közben nagyon büszke arra, hogy akár fát is lehetne vágni a hátán, mindent kibír, hogy akkor is hősiesen helyt tud állni, amikor már rég jelezte a teste, lelke, hogy legalább el kellett volna futni. 
     Ha a betegségéből az akaratereje megtöbbszörözésével szeretne kilábalni, veszett ügye van. 
Kutatják, hogy mit kellene másképp, hol tévedtek, közben ágyhoz kötötten, ha már súlyosbodott az állapotuk, vagy mászva, ugyanazokat a feladatokat akarják teljesíteni, mint addig. 
Egy percre nem engedik, hogy átfusson az agyukon, hogy a legnagyobb ellenségük tulajdonképpen az amit legfőbb érdemüknek tekintenek, ezért kevés az esélyük, hogy segítség nélkül megtalálják, mivel ez adja a látszólagos biztonságot nekik, így tudnak mindent kontrollálni, utolsó erejükig, nem adják ki a kontrollt a kezükből.

       Akarat kell, de nem mindegy, hogy akarok tenni magamért, a világért valamit, és teszek is, vagy görcsösen és mindenáron azt akarom, hogy az legyen amit én akarok, úgy ahogy én akarom.
       De hogy lehet nem görcsösen akarni, főként akkor, ha az életemről van szó?
       Hogy lehet nem akarni, ha minden amit eddig elérem és amire büszke vagyok, az annak köszönhető szerintem, hogy nagyon akartam, és harcoltam azért, hogy teljesüljön az akaratom?
       Ha régóta keresed magadban, hogy mit csinálsz rosszul, és nem találod, a dolgok meg nem akarnak jobbra fordulni, akkor fordíts egyet a nézőpontodon, és ne a hibáidat keresd, hanem nézd meg mire vagy a legbüszkébb, amit nem hogy hibának éreznél, hanem épp úgy érzed, az adja meg a te értékedet.
Nézd meg a lovadat, lehet, hogy meglepetés ér, és azért nem láttad eddig, mert rajta ültél.
       Ha úgy érzed, rád nem érvényes, hülyeség, akkor nézz meg másokat is magad körül, hátha távolabbról nézve könnyebb meglátni, de az is lehet, hogy a te lovad igazi biztonság, arra tanítottak, hogy szeretnek, szerethető vagy, úgy ahogy vagy, ezért nem volt szükséged arra, hogy a halálos ellenségedet védőbástyának lásd.
" Legtöbbünk sosem tapasztalta meg a szeretetet. Jutalmazásokban részesültünk. Gyerekként azt tanultuk, hogy akkor szeretnek, ha udvariasak vagyunk, ha jó jegyeket szerzünk, ha mosolygunk a nagyi kedvéért, vagy elég gyakran megmossuk a kezünket. Összevissza törtük magunkat azért, hogy szeressenek, és közben nem vettük észre, hogy mindez feltételes, és ezért hamis szeretet volt. Hogyan is volnánk képesek szeretni, ha ahhoz annyi elismerésre van szükségünk másoktól?.... " Elisabeth Kübler Ross


 A hogyan lehet nem akarni? a folytatásban















Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése