Akarni? vagy Nem Akarni?

     .............................Hogy mi volt a közös azokban az emberekben, akik nem gyógyultak meg? - pedig nagyon akartak... az erős akaratuk például, hogy annak ellenére, hogy betegek voltak, mindent úgy akartak továbbra is irányítani, mintha nem lennének azok. 
     Annak ellenére, hogy értelmes, művelt emberek voltak, tudták a diagnózist, vagy aki nem tudta, az tudta azt, hogy az adott megfeszített iramot nem bírja sokáig, nem lehetett arról beszélni velük, hogy meg is halhatnak, és minél rosszabbul voltak, annál inkább menekültek ettől a gondolattól. Ami többszörösen is rossz volt, mert bár nem akartak tudomást venni róla, folyamatosan, mint a hóhér bárdja ott lebegett a fejük felett, és minden energiájuk a tagadásra ment el, a gyógyulásra semmi nem maradt.
     Megfosztották magukat attól a lehetőségtől, hogy őszintén elmondhassák valakinek, hogy mennyire félnek, megfosztották a családot attól, hogy őszinték lehessenek az utolsó hetekben, attól, hogy együtt átéljék a szép emlékeket, és elengedjék egymást, vagy rendezzék azokat a konfliktusokat, amik bár lényegtelenek voltak, eltávolították őket egymástól.
     Nem szeretném azt az érzést kelteni, hogy vádolom őket, mivel így tudtak viselkedni, nyilván, minden vágyuk az volt, hogy ne így legyen, de nem találták a kancsó fülét, és én sem találtam mint családtag, vagy barát. 
     Sokat töprengtem azon, hogy mit tehetek mint kívülálló. Persze kívülállóként sokan puffogtatnak mindenféle fennkölt szövegeket, úgy hogy egy másodpercig sem merik beleengedni magukat abba, hogy vajon, ha ők lennének a halálos diagnózissal, akkor is ilyen nagyokosak lennének? közhelyek ezek a gondolatok, de igazak, attól váltak közhellyé, hogy átélés, átérzés és hitelesség nélkül köszönnek ránk, úton-útfélen, de attól még igazak, csak nehéz igazán átengedni magunkon, és még nehezebb megérezni, hogy mit is jelent.
     Tapasztaltam saját magam, hogy amikor valaki, vagy valamelyik hozzátartozója, beteg, akkor nehéz meghallani, elhinni az el kell engedni, Istenre kell bízni, el kell fogadni... és más ehhez hasonlókat. Valószínű, hogy a kell szócska, már eleve elindítja bennünk a tiltakozást. Sokat dühöngtem, sírtam, reménykedtem, szomorkodtam, haragudtam, mindenre, mindenkire, de leginkább az előbb említett kifejezések kapcsán tört rám mindez.
    Sajnos vannak emberek, akik lejáratják pontosan azt, ami segítségünkre lehetne. 
     Néhány saját tapasztalat: a nővérem lebénult, egy kedves rokon, amikor meghallotta, azzal vigasztalt, hogy nem gond, minden kárban, van valami haszon... hát ez így igaz, de egyáltalán nem arra késztetett a kijelentése, hogy meglássam, hogy minden a mi érdekünkben történik, és semmi nem véletlenül történik meg pontosan velünk.
     Másik hasonló tapasztalat: nagyon kedves, nagyon szerető, mélyen vallásos emberek befogadtak, aludhattam náluk, amíg a nővérem nagyon betegen feküdt egy budapesti kórházban. Egyik este hazamentem, ki voltam akadva, sírtam, bementem a fürdőbe, és hallottam amint a vendéglátóm, mondja egy szintén ott vendégeskedő néninek, hogy nem érti, miért kell ekkora nagy ügyet csinálni, miért nem nyugszom meg, úgyis az lesz amit az Isten akar. Mondta a másik néni, hogy így van, neki most halt meg az édesanyja, és ő nagyon boldog, hogy végre az édesanyja megszabadult a földi kínoktól. Nem tudták, hogy hallottam, de többé nem tudtam a szemükbe nézni, gyűlöltem őket, hogy lehetnek ennyire érzéketlenek, a néni, hogy már ő néni, akkor milyen idős lehetett az édesanyja, hát persze, hogy egy 90 éves ember halálát én is pont ilyen aranyosan el tudom fogadni, de egy három kisgyerekes, fiatal nő halálát ne hasonlítsa az idős édesanyjához, meg egyébként is, nem nekik fáj, ne szóljanak bele, az én fájdalmamat én érzem, még akkor is, ha szerintük ez felesleges. Nyilván utólag is találkozva a házigazdámmal, megismerve életüket, rájöttem, hogy ők komolyan gondolták, ők így éltek, természetes volt nekik, hogy elfogadják azt ami van, ha nem lehet rajta változtatni. Akkor ez nekem sok volt, és nagyon fájt, nem segített rajtam, hogy gyakorlatilag megtudtam, hogy mit tehetnék, hogy könnyebb legyen.
     Aztán majdnem egy év múlva, hogy ne háborogjak azon, hogy lehet egy fiatal nő halálát egy idős néniéhez hasonlítani, beállított egy négygyerekes anyuka, aki a nővéremnek volt osztálytársa, élt virult, kedvesen mosolygott, és amikor megtudta, hogy ismét élet halál között van a nővérem, akkor egy üdvözült mosollyal, felkiáltott, hogy ez milyen szép, épp a napokban avattak boldoggá Rómában egy három gyerekes orvosnőt, aki nem tudom mi miatt fiatalon meghalt... nem emlékszem, hogy folytatódott még a sztori vagy nem, annyira emlékszem, hogy kinyitottam neki az ajtót mutatva, hogy mehet, a könnyeimmel küszködtem, nem akartam előtte sírni, de az az artikulálatlan üvöltés, ami nem tudott kijönni akkor a torkomon, ott van még most is, érzem, ahogy eszembe jutott a történet. Előfordulhat, hogy nem volt álszent a nő, hogy számára nincs magasztosabb dolog, mint pár éves gyerekeit itt hagyni, meghalni, és boldoggá avatódni, nem tudom. Lehet, hogy segíteni akart, de ennél kegyetlenebb ott és akkor velem nem lehetett volna.
     Volt több hasonló történet, meséltek mások is hasonlókat. Azért meséltem el, hogy éreztessem, tudom mennyire kegyetlennek tűnik, amikor egy kívülálló azt mondja, el kell fogadni, el kell engedni.
     Amikor benne vagy, lehet bármilyen módon mondani, a legjobb indulattal mondott szavak is csak dühöt váltanak ki.

     Kívülállóként nem sokat tehetünk, csak annyit, amennyit a másik ember be tud fogadni, de a határokat kicsit meg kell piszkálni, és ha érezzük, hogy nagy az ellenállás, akkor nincs mit tenni. Az is előfordulhat, hogy a másik ember, csak erre várt, és hálás lesz, hogy végre beszélhet arról, hogy mit él át, mivel sok olyan beteg ember van, aki magában szembenéz a dolgokkal, de a barátait, hozzátartozóit kíméli, ezért nem beszél róla, így magára marad.
     A téma ahhoz a hozzáálláshoz kapcsolódik, amikor nem akar tudomást venni az ember arról, hogy bekövetkezhet a legrosszabb. És itt jön a közhelyszerűen hangzó megoldás: egy beteg embernél, de bármilyen kétségbe ejtő helyzetben lévő embernél, az lehet a megoldás, a fordulópont, amikor szembefordul a feje felett lebegő rémképpel, és beleengedi magát abba a gondolatba, hogy mi lesz akkor ha bekövetkezik amitől leginkább retteg. Ez tud fordulópont lenni, amikor annak ellenére, hogy a tények tények maradnak, kívülről semmi nem változott, el tud indulni egy belső változás, egy gyógyulás. 
Legyen szó halálos diagnózisról, vagy egy más számára apróságról, ahhoz, hogy változás tudjon elindulni, nem az akarat szükséges, hanem az a döntés, hogy szembenézek, beleengedem magam, abba, amire rágondolni sem merek, de folyamatosan ott mászkál és tudat alatt minden tettemet befolyásolja, rettegésben tart. 
Ha rettegünk valamitől, az irányít, viszont ha beleengedjük magunkat, az nagyon fájdalmas lehet, de ugyanakkor levesszük róla a fókuszt, mivel nem kell állandóan távolítani magunktól, így nem jut annyi energiához az a bizonyos gondolat.
Azt gondolom, hogy bármi legyen az a gondolat, meg kell próbálni, befogadni, elfogadni, mint egy számunkra fájdalmas lehetőséget. 
Érdemes gyakorolni, az elfogadást, elengedést apró dolgoknál, bolháknál, amiket elfogadunk, vagy elengedünk, mielőtt elefántot csinálnánk belőle. Így is nehéz, de sokkal könnyebb úgy gyakorolni, hogy nem a saját életünk, vagy egy barátunk élete a tét.
Nem megy rögtön, de érdemes legalább megpróbálni, ugyanígy,  amikor hozzánk közelálló emberek, megkérdik többször is, hogy de mit tegyek? - bármennyire tudjuk, hogy nem azt akarják hallani, nekik is legalább meg kell próbálni elmondani. Nyilván nem bárkinek, és csak akkor ha kérdezte a véleményünket, és csak elmondani, nem győzködni, de legalább meg kell adni az esélyt, hogy ha képes rá, akkor tudja, hogy velünk beszélhet erről. Voltam olyan helyzetben is, amikor a barátnőm beszélt volna, de a családtagok egyszerűen úgy intézték, hogy ne maradhasson kettesben olyan emberekkel, akikkel tudott volna beszélni...
     Nem is lehet az élet/halál elengedésével/elfogadásával kezdeni, megteszi kezdetnek az is, ha az a beteg, aki nem tud az ágyból felkelni, nem azzal kezdi a napját, hogy a tőle kilométerekre lévő családtagoknak megmondja mit egyenek, mit vegyenek magukra... 
     Kegyetlennek, érzéketlennek tűnhet, amit írtam, de nem lehet ezt szerintem röviden úgy leírni, hogy ne bosszantó legyen, hanem hihető és megnyugtató.
Ha érdekel bővebben, írjatok, és írok róla.
     Most egy barátom betegsége felelevenítette a régi emlékeimet, amikor más barátaim mellett álltam tehetetlenül, és újra végiggondolva átélve az érzéseket próbálom elfogadni azt, ami van, azt hogy nem működik, hogy azt akarom görcsösen, hogy értse meg a barátom, hogy a görcsös akarás nem működik...
     " Istenem!
Add meg nekem a derűt, hogy elfogadjam azokat a dolgokat, amelyeket nem tudok megváltoztatni, a bátorságot, hogy megváltoztassam azokat a dolgokat, amelyeken változtatni tudok, és a bölcsességet, hogy tudjak köztük különbséget tenni. "