.... azonban, akinek nincs, még azt is elveszik, amije van....

.... azonban, akinek nincs, még azt is elveszik, amije van....

Aranyalma ághegyen
sorozat 
azonnali megváltás, megdicsőülés, siker csodareceptek vs szenvedéssel járó, időt igénylő megküzdés saját korlátainkkal

Nézem, ahogyan világszerte emberek lazán, másokon átgázolva, egyre magasabbra jutnak, egyre szerencsésebbek és boldogabbak.
Látszólag boldogok csak, vigasztalom magam, lélekben szegények.
Már vigasztalódnék, engedném is el a keserűségemet amit az élet igazságtalansága miatt érzek, amikor megszólal a fejemben:
Boldogok a lélekben szegények: mert övék a mennyeknek országa
Na, basszus, nem elég, hogy nem csap le rájuk a tüzes mennykő, még a mennyek országa is az övék...

(Habár azt mondják ezt a lélekben szegény dolgot nem így kell értelmezni, hanem úgy, hogy azok a lélekben szegények boldogok, akik tudnak az űrről ami a lelkükben sóvárgásra készteti, és nem élvezetek hajszolásával, halmozásával akarják elfojtani.)
Ez a logikusnak tűnő érvelés sem segít, irigységem, dühöm, sóvárgásom egy igazságos élet után egyre nő.
(Igazságos élet, az nyilván az, amikor a rosszak elnyerik méltó büntetésüket, és én a jó, méltó jutalmamat. )
Pedig valahogy csak el kell engedni a dühöt, irigységet, sértődöttséget, mivel nagyon alacsony energiák és megrekesztenek egy adott szinten, ezt mondják a különböző spirituális tanítások.
Lehet futni fűhöz-fához, érdekes módon azok a vallások amelyek az istenfélelemre intenek és a majdani jutalmat ígérik, ezen a ponton megegyeznek más spirituális tanításokkal, amikor azt mondják:
Mindenkinek, akinek van, még adnak, hogy bővelkedjék.
Attól azonban, akinek nincs, még azt is elveszik, amije van.

"bűn bűn alól új bűnt vedlik

s nem tudhatjuk vajon meddig

tartatunk ítélet nélkül s mint bűnhődtünk azt is végül nem róják-e vissza vétkül" Kányádi

Na tessék, ha eddig szarul voltál, akkor még egy kanállal.
Há, mé nem teccett jó képet vágni hozzá?

Ha nem volt elég a szenvedés amit érzel, a bűntudat amiért irigy vagy és dühös, a szégyen, hogy csak ennyit tudsz, akkor jőjjön még egy kis félelem, hogy ha záros határidőn belül nem kapod össze magad, ha nem vagy képes értékelni, hogy azért a nap neked is felkel, akkor majd azt is elveszik és lesz nemulass.

A világmindenség összefogott, csak a boldog ember boldogul... Légy boldog, és megkapsz mindent, de előbb előlegezd meg ezt a bizalmat, csak ha pozitív vagy, csak ha magasan rezegsz, akkor eljön hozzád minden földi és mennyei boldogság.    Csak ennyi..., ja, és ha nem tudnád akkor mindez csak rajtad múlik, csak akarni kell, abba kell hagyni az irigykedést, az önsajnálatot és pozitív gondolatokat kell küldeni az univerzumba. ...és érzed ahogy nő a tehetetlenséged, ahogy elérhetetlen távolságba kerül bármilyen megoldásnak még az ábrándja is, ahogy a kötél szorul a nyakadon, és azt érzed nincs menekvés. Lefagytál, attól, hogy csak rajtad múlt és nem voltál képes, elszúrtad, mint annyi mindent. A széket sem kell már kirúgja senki alólad, szorul a kötél magától... Mint ahogy a viccben az afrikai éhező gyerekeknek mondja a télapó: "ettetek?- nem?- na, akkor csoki sincs!" Naponta ez ömlik mindenhonnan a nyakunkba. A hogyan légy sikeres? című tréningekre tolonganak az emberek, elvégre tanulható... Valóban az, a konkrét cél, hogy sikeres legyek segít keretet adni, túlélni, de az üresség marad. Mozgásban kell lenni, másképp rájövök, hogy még mindig a nyakamon a kötél. Az áttörést nem az hozza meg, ha megfeszített akarattal kötéllel a nyakamon elkezdek rendszeresen fel és le ugrálni a székről. Az áttörést az hozza meg, ha ott a széken, kötéllel a nyakamban sikerül átélni azt, hogy feladom. Feladom a kapálózást, a kontrollt. Nem az élni akarást adom fel, csak a küzdelmet a boldog életért, rábízom magam az életre. ... nem beletörődöm, feladom... Amit feladok annak van egy címzettje akinek kézbesítik. A nehézség az, hogy nem ismerem a címzettet, és nem is hiszem igazán, hogy létezik.. Minden bizonyosság, garancia nélkül engedem el... Amikor feladom, átteszem egy felsőbb szintre. Feladom - hogy most azonnal boldogságot, igazságot akarok,  - az irigységet, a bűntudatot a szégyent, hogy erre sem voltam jó. (A legtöbb ember fél attól, hogy amit felad az visszaesik a fejébe, ezért görcsösen tartja, utolsó erejéig, nem bízik abban, hogy van akinek feladni azt ami túl nehéz. Nem tud bízni, képtelen feladni önszántából, tartja amíg utolsó csepp ereje is elfogy, míg összeroskad.)  Ha bizalommal nem tudtam feladni, feladom erőm fogytán. Már az sem érdekel, hogy hogyan szartam el az életem, mit lehetett volna jobban, ha ügyesebb vagyok, már minden mindegy... ... és amikor tényleg mindegy, akkor ezek a lehúzó erők eltűnnek ... szabad vagyok levenni a kötelet a nyakamról, leszállhatok a székről, de nem kell... ... megélem, h eltelt x idő nem szálltam le, de nem dőlt össze a világ ... szétnézek, talán először más színben látom a világot ... most már jöhet az akarat, amivel új szokásokat viszek az életembe ... eltűnt a nyomás, az igyekezet, hogy jól csináljam, nehogy ismét elszúrjam Ijesztőnek tűnik, de senki nem halt még bele, bármilyen fájdalmas és hosszadalmas is legyen amíg ez megtörténik. Nem merjük kipróbálni, nem merjük fenékig inni a poharat. Néhány korty után gyors sikerreceptek után nézünk, erre buzdít a társadalom, akár a szeretteink is, rossz nekik nézni, hogy mi lesz ennek a vége, féltenek, félnek ők is, ezért segítenek ugrálni, fel, le, pedig pontosan ez az amibe bele lehet betegedni, bele lehet halni. Kinek van ereje és hite ott állni, látszólag értelmetlenül a széken?- és kibírni amíg elmúlik a keserű pohár... ... vagy ott állni valaki mellett akit szeretsz, és bízni benne, hogy képes ... hogy vannak dolgok amiben nem lehet osztozni és bármennyire szeretnénk megosztani, egyedül kell végig csinálni... hinni, hogy itt van a mennyek országa és van Kegyelem Először sírsz. Azután átkozódsz. Aztán imádkozol. Aztán megfeszíted Körömszakadtig maradék-erőd. Akarsz, egetostromló akarattal – S a lehetetlenség konok falán Zúzod véresre koponyád. Azután elalélsz. S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz. Utoljára is tompa kábulattal, Szótalanul, gondolattalanul Mondod magadnak: mindegy, mindhiába: A bűn, a betegség, a nyomorúság, A mindennapi szörnyű szürkeség Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés! S akkor – magától – megnyílik az ég, Mely nem tárult ki átokra, imára, Erő, akarat, kétségbeesés, Bűnbánat – hasztalanul ostromolták. Akkor megnyílik magától az ég, S egy pici csillag sétál szembe véled, S olyan közel jön, szépen mosolyogva, Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull. Akkor – magától – szűnik a vihar, Akkor – magától – minden elcsitul, Akkor – magától – éled a remény. Álomfáidnak minden aranyágán Csak úgy magától – friss gyümölcs terem. Ez a magától: ez a Kegyelem. Reményik Sándor

Nem mind arany, ami fénylik

Nem mind arany, ami fénylik

 Nem mind arany, ami fénylik

            Egyik éjjel kaptam egy videót. Nem mindennel értek egyet abból ami ott elhangzik, de úgy gondolom a lényeget nagyon jól megfogja.

Már többször elsütöttem kedvenc viccemet, minden viccnek fele való, most elismétlem.

"... székely bácsi, aki szökött haza az orosz hadifogságból, úszta át a Volgát, s a felénél úgy belefáradt, hogy vissza kellett forduljon... 😉"

            Azt gondolom, az emberi kapcsolataink sajnos sokszor így működnek. 

Két ember kapcsolatában mindig vannak hullámvölgyek, és sok ember a felénél elfárad, visszaúszik, pedig ugyanazzal az erővel eljuthatott volna a szabaduláshoz, akár szabadsághoz. 

            Visszaúszik, nem akarja látni, hogy a távolság ugyanaz, nem akarja elhinni, hogy ahhoz, hogy kiérjen a szabadságba, előbb - utóbb ismét neki kell veselkedni a Volgának. 

            

            Azt szeretnék sokan hinni, hogy a következő könnyebb lesz, pedig nem.

            Szerintem alapvető különbség a magát kereső és magát ámító ember között, hogy tudja értékelni, ha már egy kapcsolatban a feléig eljutott, és ha van akivel a nehézségeket érdemben megbeszélni, akkor együtt folytatva hamarabb a túlsó partra ér, mintha megyőzi magát a Volga közepénél, hogy amott, mintha keskenyebb lenne, ezért visszafordul, hogy ott próbálkozzon.
            Változik a díszlet, a szereplők, de a darab marad.

- ez jutott eszembe a Volgáról, le is írtam egy fb bejegyzésben, a videó amit kaptam nem Volgával, matrjoska babákkal nagyon szemléletesen bemutatja.

               Megnézve ezt a videót, még kiegészíteném azzal, hogy amint a videóban is mondja van 3 lehetőség.

            Amikor a kapcsolat eljut a fájdalmas szakaszokhoz, akkor:

            1. - kiugrani és visszafutni a felszínre, a csilivili ragyogáshoz, beleszédülni egy új kapcsolatba, aztán amikor az is menthetetlenül eljut a fájdalmas részig, akkor megcsillan egy újabb szerelem külső burka és ez folytatódhat addig amíg csak akad friss aranyhal a halpiacon.

            Ha már nem akad friss aranyhal aki teljesítené legalább 3 kívánságát,
vagy már maga előtt is kezd gyanús lenni a sok lángoló egyre szebb szerelem,
vagy a társadalmi elvárások miatt nem konfortos pár éven belül az ötödik igazi szerelmét bemutatni,
vagy neveltetés, elvek, közös gyerek, közös anyagiak miatt, már nem ugrik ki a kapcsolatból,
már sejti, hogy nem mind arany ami fénylik, és legtöbb párkapcsolat itt áll meg, megmarad a középső részeknél, szenvedve, tűrve, ott marad a kapcsolatban.

            Pedig itt csak annyi a baj, hogy nem mernek bennebb menni, őszintének lenni magukkal, a másikkal.

            2 - együtt maradni, nem ilyen az élet, ezt kell elviselni alapon, hanem együtt dolgozva, őszintén, vállalva a szembenézést a fájdalmakkal amint a kapcsolat által egyre közelebb kerülnek a bennük lévő fájdalomhoz, valódi kapcsolódásig tudnak eljutni.

            Sokszor hallom, hogy újrakezdtük de nem ment, sok lehetőséget adtam, de a másik nem élt vele.
            Van ilyen, ellenben a lehetőség adónak ilyenkor érdemes magába nézni, hogy az új kezdetet tiszta lappal akarta indítani? -  vállalva a felelősséget az eddigi tévedéseiért, őszintén megbeszélve, bocsánatot kérve azokért amivel bántotta a partnerét, vagy a pöcegödör fölé aranyszőnyeget terített, közepében gyergyafényes asztalkával, és felettébb felháborítónak találta, hogy a partner az új esély első napján már a díszvacsora közben szaros lett.

            3 - kapcsolat nélkül, magányosan keresni a megvilágosodást.
Ezt az utat kapcsolat nélkül is végig lehet járni, csak sokkal hosszabb, a partner mint katalizátor hozza mindig az aktuális felszínre kívánkozó feszültségeket.

            Szerintem van egy 4. lehetőség is:

            4 - abban az estben, ha valaki egy kapcsolatban eljutott a legbelső szintig, amikor a legnagyobb a kapcsolatban a sötét és a zűrzavar, már csak egy őszinte kommunikációra és kis türelemre lenne szükség, hogy legyőzzék az arc nélküli szörnyeket, előfordul, hogy a partner már nem bírja, kiugrik, gyorsan visszaveszi a fájdalmasan levedelt burkait, és belekapaszkodik az első csillogó, ígéretesnek tűnő matrjoskába, és bódultan élvezi egy ideig, hogy megfogta az isten lábát.

            Ilyen esetben, a másik fél, ha kibírja, a már addig is elviselhetetlennek tűnő fájdalmak, zűrzavar mellett még azt is, hogy elhagyták, ismét cserben hagyták, ismét nem volt elég jó, az utolsó métereket, már egyedül is meg tudja tenni.
            Annak, aki elég bátor, vagy épp rákényszerül átélni a százszorosan felfokozott alapfájdalmakat, sikerül megszelídíteni őket.
            Elvégre pontosan azok a fájdalmak lesznek felszakítva az elhagyás által, ami miatt felvesszük a sok matrjoska baba burkot magunkra, hogy kelljek, hogy lássam elég jó vagyok, hogy lássam valaki szemében, hogy szerethető vagyok, hogy valakivel érezzem átéljem az egység érzését.

            Abban az esetben tehát, ha az utolsó száz méteren a partner kilépik, az elviselhetetlenségig fokozva a félelmeket, fájdalmakat, ellenben a másik félnek sikerül átélni ezeket, a nélkül, hogy kifutna a csilivili külső burkához és bevenne egy adag szerelemnek nevezett érzéstelenítőt, akkor sikeresen ki is jutott ebből az ördögi körből.

            Nagyon nehéz nem nyúlni semmilyen érzéstelenítő, bódító szer után, legyen az új szerelem, drog, alkohol.
            Itt ezen a szinten nagyon mély fájdalmakról van szó, aminek nem sok köze van a
( volt) partner iránti érzelmekhez.
            A partner a kapcsolat által, az elhagyás által  csak még inkább hozzáférhetővé teszi ezeket a szörnyeket, láthatóvá válnak.

            A többi már választás kérdése.

            Mint a szarka, nekiszökik mindennek ami fénylik, elfojtja, lehazudja maga előtt is, hogy a fájdalmak, félelmek benne vannak, a másik csak aktiválta, vagy átéli, és elengedi.

            - kivikszolja magát, felveszi a legkülső legcsillogóbb burkát, talál egy újabb aranyhalat, egy másik aranyló, szintén hibátlanra kivikszolt matrjoskát, elhiteti magával, hogy a többi tévedés volt, de ez már az igazi szerelem,

            - vagy szembenéz egyedül, tanul belőle, megszelidíti a szörnyeket és megbocsájt magának, másoknak.

               Aki ezen a kálvárián egyszer sikeresen túljutott, az garantáltan nem fog még egyszer megjelenni a matrjoska piacon.

            Nem lesz kedve szédítgetni magát, illegetni a csilivili burkokat, ahhoz sem, hogy hámozgassa valakiről akarata ellenére a burkokat.

            Kapcsolódni akar, esendő, leplek nélküli emberként egy másik emberhez, tudva, hogy mindkettőnek vannak hibái.
            Felelősségvállalással, őszinte beszélgetéssel, szeretettel kapcsolódni a másikhoz.

Két matrjoskának lehetetlen. Melyikhez kapcsolódjak, és az én melyikemmel?

 

Amit én röviden fejtegettem, a Volgás vicc komolyabb oldalát párkapcsolatokra vonatkoztatva, ez a videó bő 4o percben részletesen kifejti. Érdemes megnézni.

ahhoz, hogy érthető is legyen miről beszéltem, meg kell nézni a videót, lehet keresni benne a hibát, akad amibe bele lehet kötni, de a lényeg, hogy nagyon szépen szemlélteti kapcsolatainkat.

https://www.youtube.com/watch?v=0MZrKnOZk18&fbclid=IwAR0y4njTOGap4gQKfgpgXXTIuy9mKzmOvsuLmVowbUrQRzdmCpKJ64eTTfs

Reggeli találkozás Istennel 5

előző részek itt: Reggeli találkozás Istennel

befejező rész

Reggeli találkozás Istennel 5

Ekkor szólalt meg a telefon.
A fia neve volt a képernyőn.

fotó: Kontár Csaba Attila

A nő lefagyott, alig tudta felvenni a telefont.

A fia volt aki hívta, és azt mondta: : „Nem kell megijedni, balesetem volt, de jól vagyok”. -szó szerint ismételte amit már fél órával ezelőtt elmondott a nőnek, csak most tény volt, nem látomás.

               Amikor a fia hangját hallotta, a nő megkönnyebbült és átjárta ez a különös biztonság, nyugalom, hála, amit azóta is érez.

            A fia meg volt lepődve a nő higgadtságán, nem értette minek örül az anyja.

Már a kórházban volt, oda kellett utána menni.
            Lehetett volna tovább aggodalmaskodni, hogy mi van, ha...,
de nem volt más, csak a hála, és a megkérdőjelezhetetlen jó érzés, hogy minden rendben.
            Annyit tudott meg a balesetről, hogy kb 60 km-el odébb történt.
Egy őz ugrott ki a motor elé a hajnali félhomályban, és kb. 30 métert csúszott a fiu az úton őzestől.
Voltak segítőkész emberek, hívták a mentőt, most ott van a korházban, és jól érzi magát, valaki még a szétszóródott csomagját is utána vitte, így tud telefonálni.

            A baleset akkor történt, amikor a nőnek megjelent álmában, csak eltelt még fél óra amíg fizikailag is tudott üzenni.

            Ennyit tudott, így indult el reggel.
Akár siethetett volna is, de érezte nem kell, nyugodt volt.

A kórházhoz ment, a parkolóból hívta a fiát, és miközben hívta, meglepődve látta, hogy már kint áll a parkolóban a csomagjával.

            Amikor meglátta a fiát, akkor kezdte az ájulás környékezni, pont mint az álomban, ugyanott volt véres, a sisakja összetörve.
Átfutott rajta, te Jó Isten, ez egész másképp is végződhetett volna.

            Örült, hogy épségben látja, de nem tudta elképzelni, kiskorú gyereket egy ilyen baleset után, fél órai megfigyeléssel, hogy lehet az útra tenni. Amikor beszéltek telefonon, mondta a fiának, hogy üljön nyugodtan a kórházban és várja meg, mivel szülői belegyezés nélkül úgy sem engedhetik ki a kórházból. Amikor a gyerek megkérdezte a kórházban, hogy a szülőket nem kellene-e itt megvárnia, azt a választ kapta: „ ha motorozni tudtál, akkor egyedül haza is tudsz menni”.
Semmi kivizsgálás, megfigyelés, annak ellenére, hogy a motoros sisak eltört az ütközéstől, és az őz vére és gyomortartalma az egész fiút befedte.

A nő tudta, hogy otthon elviszi a sürgösségre és meg lesz a kivizsgálás, akár aggódhatott volna is, hogy mi van, ha...,
de tudta, hogy nincs semmi, csak akarta fizikai vizsgálatokkal is alátámasztani ezt a tudását.

              - Óriási szerencséje volt a fiúnak, de a nő ezt nem szerencsének nevezné..., nem tudja minek, talán kegyelemnek

            - A reggeli félhomályban az őz egyenesen a motor elé ugrott, nem volt idő, lehetőség fékezni, megpróbálni elkerülni, majd az őzzel együtt repültek, csúsztak még 30 métert, és a szembe jövő sávon álltak meg.
            - Szemből is jött autó, mögötte is jött autó, mindkettő megállt időben.
            - Őz volt, nem szarvas, és az őz vére borította be a fiút, nem fordítva.
            - Mint egy őzként megjelenő angyal, megállította, testével felfogta a földhöz csapódás sokkjának egy részét.
            - Aznap reggel, nem sokkal korábban egy másik 17 éves fiú a motrával egy kamion kerekei alá sodródott, mondták a mentősök, amikor vitték be a kórházba a fiát.
Egyidősek voltak, egy városból.
Nem tudja a nő mit érzett a fia, amikor pár nap múlva elment a másik fiu temetésére.
Mit fogott fel, tudott megérezni, átélni a csodából ami vele történt, a kegyelemből?
            - A nő belegondolni sem mert, mi lehetett volna, csak a hálát érezte, hogy mi van.
           
            - A fiu mögött jövő második autóban egy barátja ült, aki összeszedte a csomagját, bevitte utána a kórházba. Értesítette a barátokat.
             Nem sokkal azután, hogy a nő megérkezett, már ott is volt egyik barát édesanyja autóval, és még egy másik nagyobb autóval, jöttek segíteni a motrot összeszedni.
            Szólt az anyuka a nőnek, hogy üljön át hozzá, ne vezessen, menjenek, hogy a fiú mutassa meg honnan kell a motrot összeszedni.
 
            Amikor oda értek ahol a fiú mondta, hogy a baleset történt, megálltak, hogy keressék meg a motrot amit a rendőrség félre rakott az útról.
Több száz métert bandukoltak, motor sehol, el-vissza, semmi.
             A nőnek megfordult a fejében, lehet nem is itt történt, lehet nem emlékszik, belső vérzés? agyrázkódás? - nem lehet kizárni. Jobb lenne indulni a kórházba, de aztán ismét elöntötte a nyugalom, tudta, hogy nem kell.
            Többszöri beszélgetés után a rendőrséggel, kiderült, hogy bevitték a motrot, ne maradjon az út szélén. 
            Időközben megtalálták a baleset helyszínét, észrevették ők is az úton több mint 30 méteren át húzódó vérnyomokat.
            Ismét érezte a nő, hogy forog a világ, te Jó Isten!, mi lehetett volna..., lehet akár valami belső vérzés,,,, agyrázkódás... ennyit csúszott, repült...
.....és most itt van a lábán...
A nő csak nézte a fiát, mintha most látná először, és ismét betöltött mindent a hála érzése...

            Az autó amit a barát édesanyja hívott, bevitte a motort a barát udvarába, az édesanyja behívta a nőt és a fiút egy kávéra.

Bementek,

            A nő, aki mint mondtam a hideg kását is megfújja, most mégis a helyett, hogy rohanjon a kórházba, bement kávézni.

Úgy érezte most erre van szükségük.
A barát édesanyját még soha nem látta ma reggelig.
Máskor nehezére esik segítséget elfogadni, folyamatosan azon kattog, ne gyűjtse meg a másik baját, ne terhelje, hogy tudja ő ezt meghálálni..., ezúttal semmi hasonló nem volt benne.

Bement az idegen lakásba, úgy fogadták mintha otthon lenne, ő is úgy érezte magát, mintha otthon lenne.

            A csésze kávéjával leült az udvaron a fűbe, és örült az életnek, a napsugaraknak ahogy az arcát simogatták, a segítőknek, legyenek angyal, őz, vagy emberbőrben.
            Soha nem tudta ennyire fesztelenül, örömmel fogadni a segítséget, érezte  milyen jó itt csak így ülni, milyen jó, hogy segítenek, pontosan úgy és annyit, amennyire szükség van.

Ez is annak a varázslatos érzésnek a része volt, amit addig még nem sikerült átélni.

               Nem ez volt az első alkalom, hogy segített valaki rajta. Jobban szerette, ha ő segíthet, ha neki volt szüksége segítségre és meg is kapta, nem a jó érzés, a hála, hanem a kínos kiszolgáltatottság, a szégyen, az, hogy nem méltó a segítségre volt a meghatározó érzés. Valoszinű lett volna eddig is rá lehetőség átélni azt a jó érzést amikor nem ő segít, hanem neki segítenek, de talán most engedte meg magának először, hogy annyira elgyengüljön, hogy ezek a szép érzések is közel kerülhessenek a tudatához, legyőzzék azt a mintát ami akkor is működött amikor a nővére azt mondta az utolsó éjszakán, hajnalban, hogy ébressze fel az orvost, mivel úgy érzi, hogy haldoklik.
Akkor a nő csak az aszisztensnőig jutott el, nem merte az orvost zavarni, mi van, ha mégsem???
Te jó ég!
Ezt hitte ő évekig alázatnak, jól neveltségnek???
Arról szólt, hogy ne zavarja az orvost, vagy arról, hogy esetleg az orvos dühös lesz, neki szégyenkezni kell, ha vaklárma volt????
Szent ég!
Nem hiszi el! -  az életét adta volna a nővéréért, de nem mert egy orvost felébreszteni!!!
Nem ezen múlt a nővére élete, de megértette mi hiányzott az eddigi kapcsolataiból.
Senki nem merte volna az orvost felébreszteni...
Meghalni helyette, azt volt aki megtette volna, de elfogadni az ő érzéseinek a létjogosultságát, és vállani, hogy egy idegen megharagszik vagy hülyének nézi miatta, na ilyen nem volt...

Keservesen tanították a gyerekei, hogyan kell így állni ott egy másik ember mellett, volt amikor ment, volt amikor nem.
Értette már, mi az amit az ő gyerekei sem mindig kaptak meg, pedig próbálkozott.
Értük felébresztett bármikor bárkit, de most volt az első alkalom, amikor ezt derűs nyugalommal tudta tenni. Nem kínosan feszengett, hanem örömmel fogadta a segítséget.

               A barát és az édesanyja pontosan azt nyújtották, amire nekik szükségük volt, ha kérdezték volna mit segíthetnek, a nő biztosan nem tudja megfogalmazni, de nem kérdeztek semmit, csak ott voltak, pontosan ahogy kellett...

            Hálás volt a nő, ahogy megélte ezt a természetességet, tudta, hogy ő is segít ha kell, rajta is már sokan segítettek, de mégis annyira újszerű volt ahogy aznap tudta a segítséget fogadni, hogy már azt érezte csordultig telt a hálával.

            Elindultak a kórházhoz, 60 km vissza, az úton amin jött. A fia időnként szólt, hogy lassabban, minden egyenlőtlenségnél érzi, hogy szétmegy a feje.

            A kórháznál várta a fia egy másik barátjának az édesanyja.
            A nő őt sem látta még soha.
Szombat délelőtt volt, de ez az édesanya is hagyta a családját, és jött segíteni, mivel a kórházban dolgozik.
Már hajnal óta náluk is az egész család talpon volt és várta, mik a fejlemények.
A nő, őt is mint régi ismerőst üdvözölte, nem érezte rosszul magát, hogy a másik édesanya áldozatot hozott, tudta fogadni a segítségét.
Ez az édesanya is pontosan úgy tudott ott lenni, ahogyan a legjobb volt.
Beszélgettek mint régi ismerősök. Leírhatatlan, hogy mennyire jó volt ez a segítség.

            Hálás volt a nő nagyon, hogy volt lehetősége arra, hogy jó emberekkel találkozzon, nagyon megható volt, ahogy addig nem látott emberek segítettek, olyan volt, minta ezer éve ismerné őket, nyugodt volt, erős, annak ellenére, hogy épp segítségre szorult, de minden olyan természetes, magától értetődő volt.

Az idő mintha megállt volna, még mindig reggel volt.

            A teljesen megváltozott időérzéke azt mondta, hogy évek teltek el, de nem, leginkább azt, hogy nincs is idő, csak a folyamatos jelenlét.

Emberi léptékben néhány óra volt, viszont amikor benne volt, akkor örökkévalóságnak tűnt.
Egy kellemes örökkévalóságnak, ahol értelmetlen az idő, a sietség.

            Ebben az örökkévalónak tűnő kis idősávban a nő azt érezte, ezen a reggelen találkozott a benne lévő Istennel, az embertársaiban lévő Istennel, az Istennel aki mindenhol jelen van, aki oltalmaz, szeret.

            Megtapasztalta azt az érzést, amikor nincs idő, nincs tér, csak a szeretet van mindenhol és mindörökké.

A vizsgálatok eredménye azt mutatta, hogy a fia teljesen ép bőrrel megúszta a balesetet.

Este már kezdett félni, kezdte félteni, ezt a csodálatos érzést, a hálát, a nyugalmat.
Annak rendje-módja szerint másnapra már csak a kétségbeesés maradt, Uram Isten, mi lehetett volna?

Aztán az is elmult.

Ismétlődtek az eddigi körök, de már kevésbé szédítően.
Egyre rövidebb idő kellett, hogy a kétségbeesést legyőzze, egyre gyakrabban tapasztalta meg ezt a novemberi reggeli találkozást. Nem kapaszkodott, nem akarta örökre megtartani.
Tudta, ezt is mint a tisztálkodást, naponta kell gyakorolni. Fejleszteni a velünk született intuíciót, és ezt az érzékenységet pozitív dolgokra fordítani.
Kevés ember van, ha van egyáltalán, aki folyamatosan ebben az állapotban tud létezni.
Már tudta, túlzott elvárás magától, hogy mindig mindenben erős legyen.
Hitte évtizedekig, ha nem teljesít maximálisan a maga és mások elvárásai szerint, akkor baj van vele.

            Már tudja, elég, ha időnként megtapasztaljuk, hogy létezik, bennünk van, és ha engedjük működik bennünk a mindenkiben jelen lévő Isten.
Istent is, akár a szeretetet, a biztonságot, elfogadást, saját magában kellett felfedeznie, külső körülményektől függetlenül, megnyitni a szívét, engedni áradni azt ami mindig is ott volt, és megbocsájtani magának, amikor nem sikerül.

          Ezen az őszi reggelen lehullt az álarc, találkozott a felnőttet játszó kamasz, a farkast játszó bárány egy 5o éves nővel, aki szeretettel magához ölelte, és vállalta magáért, álarcaiért, saját boldogságáért a feleősséget.

Angyal mellettem zene

Reggeli találkozás Istennel 4

az előző 3 rész itt olvasható: Reggeli találkozás Istennel

Reggeli találkozás Istennel 4

               Ugyanakkor amíg a szülőm gyereke vagyok, a gyerekem szülője és mindem percem betölti e két szerep, nincs időm azon rágódni, hogy ha egyik szerepemben sem vagyok, akkor tulajdonképpen ki a fene vagyok...

...de ezen a reggelen, úgy érezte, még ez is a helyére került

            Egy nő volt, aki örült minden lélegzetvételnek, a rádióban épp egy kedvenc számát játszották, egy nő volt, aki mellékesen igen,  valakinek a lánya, és igen, hála Istennek, gyerekei anyja.

Megérkezett.

Kiszállt az autóból, felhívta a fiát.

Miközben beszéltek, észrevette hol várja, és odament hozzá.

Akkor kezdett forogni vele a világ.
Gyorsan bekapta a biztonságból magával hozott növényi nyugtatót.

            Reggel 5 órakor arra ébredt, hogy csukódott a bejárati ajtó, tudta, hogy a fia ment el, de azért mégis felkelt, és kinézett az ablakon, hogy lássa ahogy kimegy a lépcsőházból.
Meglepetésére, amire kinézett, a fia nem kifele ment, hanem már jött vissza.

Kinyitotta az ablakot.
A motor kulcsát felejtette otthon, ledobta neki, ne kelljen visszajönnie, elvégre ugye, az nem szerencsés.

Előző napokban vitatkoztak.
Kínosan kereste az egyensúlyt, bíztatni a gyerekeket, de ugyanakkor a szerinte ésszerű biztonsági lépések betartását is segíteni.

Tudta, hogy gondja van neki ezzel, túlzottan aggodalmas, a hideg kását is megfújja, mint a mesében Hétnyüszü.

            Azt is sejtette, hogy a gyerekei amikor egy kihívást bevállalnak, elég felelősségteljesen átgondolva, megküzdenek a saját félelmeikkel amiket van is erejük legyőzni, de ha erre ráteszi a saját félelmeit is, az már túl sok a gyereknek, azzal nem tud mit kezdeni, már csak azért sem, mivel nem az övé.
Tudta, hogy a saját félelmeivel neki kell megküzdeni.

            Mindig egy aknamezőnek számított, amikor a gyerekeknek a szerinte józan ész határain belüli viselkedésről beszélt, mivel tudta, hogy az ő viselkedése messze a józan ész határain túl van, csak a másik irányban, ezért próbálta kitalálni, hol lehet a józan ész határa, és csak addig menni a megszorításokkal.
A tapasztalatai azt mutatják, hogy annyira nem akarta a saját félelmeit átadni, hogy ez a határ amit végül is felállított, sokszor túl volt azon, amit egy gyerek józanul, felelősségteljesen eldönthet.
A gyerekei mégis azzal vádolták, hogy merev és nem ért semmit, és időnként tényleg végképp nem értett semmit.

            Itt épp arról volt szó, hogy a fia, hétvégén egyedül indult motorozni. Az első napra 540 Km volt tervbe véve.
A nő szerint ez túl sok egy napra, és annak sem örült, hogy egyedül megy a fia.

A fia biztosította arról, hogy részletesen átgondolta az útitervet, és belefér.

A nő végül beérte azzal, hogy elmondja, bízik abban, ha útközben mégis soknak találná, akkor az útiterven fog változtatni inkább, mint minden áron végigcsinálni. 

Alapjában bízott a fiában.
Úgy 10 évvel ezelőtt volt egy élménye, amikor férfitársaság biztatta a fiát és egy másik szintén 7 éves gyereket, hogy az a vagány fiu, aki ruhástól beleugrik a medencébe. Tavasz volt, hideg, fújt a szél, esett az eső. Ez azt is jelentette, hogy estig a vizes ruhában kell ülni.
A nő nem szólt, amúgy is magas neki ez a férfias kakaskodás, nem érti mire jó, várta mi történik.
A fia azt mondta, ő nem ugrik ruháson a vízbe, nincs hozzá kedve, és játszott nyugodtan tovább.

            A nő csak bízni tudott abban, hogy az elmult évek során még bölcsebb lett, és értelmetlen kockázatokat nem vállal szándékosan.

Amit úgy érzett a gyerekei nem akarnak megérteni, az az volt, hogy vannak a világon rajtuk kívül álló körülmények is, ezért félti őket.
Hiába vagy te óvatos, ha egy hülye beléd jön, szokta mondani.

Igen, de akkor mi van, ez mindenkire érvényes, rá is, akkor meg mire jó az ő nagy óvatossága, féleme, ugyanúgy találkozhat ő is a hülyével.

            Akkor mi a megoldás? - ne mozdulni ki sehová, kapaszkodni a szeretteibe és zsarolni azzal hogy miattuk idegeskedik, ahogy az anyja tette, ha neki mégis lett annyi bátorsága, hogy lépjen egyet, vagy engedni őket, és titkolni hogy retteg, de az úgy is átmegy, vagy elengedni, megtenni a tőle telhetőt és a többit a gyerekekre, az Istenre, az angyalokra bízni?

            Ez utóbbi tűnt a legjárhatóbb útnak, de sajnos, amennyire kézenfekvő megoldásnak tűnik, annyira nehéznek érezte a gyakorlati kivitelezést.

            Mi a megoldás erre? Miben hisz aki nem hisz? – És az, aki szeretné hinni, hogy hisz?

„Mindenki szeretne itt hinni, de senki se tudja miben higgyen. Az istenek úgy alkották meg a halandókat, hogy sóvárogjanak egy olyan igazság után, amely nem tőlük függ, hanem amelytől ők függenek, s ez az igazság bizonyára megvolt valamikor, s meg kell legyen ma is, mert másképp nem állhat fönn a világ, de elhomályosodott, s csak sötétben tapogatózunk utána.

Hiába hullámzik az élet a fórumokon, hasztalan ülünk fényes palotáinkban az örömök terített asztalához, amikor négyszemközt maradunk önmagunkkal, érezzük, hogy minden ember külön-külön bolyong a részvétlen csillagok alatt, nincs aki a lélek meztelenségét betakarja, és didergését felmelegítse.” Móra

            Egy szülőnek óriási szüksége van a hitre, az életbe, a jóságba vetett bizalomra.
Ha gyerekként nem tudta mindezt megszerezni, a gyerekei adnak egy újabb esélyt, hogy megtegye.

               A nő ezen a reggelen úgy döntött nem is ébred fel amikor a fia elmegy, ne adjon neki újabb kéretlen tanácsokat, este mindent elmondott, azzal együtt, hogy ha 5 órakor szeretne indulni, akkor éjjel 12- kor talán jó lenne aludni, mivel szerinte ez is azokhoz a dolgokhoz tartozik, ami rajtunk múlik, legalább legyen kipihent.

               Visszatérve a történethez, ledobta a motor kulcsát, aztán hallotta, ahogy eltelik tíz perc, még mindig nem indult el.

Úgy döntött, megpróbál aludni.
            Már sokadik alkalom, hogy elmennek a gyerekei erejüket próbálgatni, mindig támogatja, de a rossz érzésektől van amikor nem tud szabadulni. Ez most is így volt.
Az zavarta, hogy jók a megérzései, sokszor akár az életét is megmentették, de sajnos nem mindig tudja a megérzéseit a félelmeitől elválasztani.
Ha alaposan magába néz, akkor tudja azt is, hogy a kettő teljesen más érzéseket hoz felszínre, tehát szétválaszthatóak, nem érti miért nem sikerül.

Elaludt, álmában is mind a fia járt a fejében, csak úgy összefüggéstelen foszlányok.

            Aztán nem is tudta, ébren van, vagy álmodik, oldalra fordult, és ott állt a fia a szoba ajtajában, abban a ruhában, amiben nem sokkal azelőtt elment.
Véres volt az arca és az egyik oldala.
Azt mondta: „Nem kell megijedni, balesetem volt, de jól vagyok”.
A nő kinyitotta a szemét, nem volt az ajtóban senki.

            Megijedt, aztán azt mondta magának, hülyét csinálok magamból, ennyire nem engedhetem, hogy a félelem elhatalmasodjon rajtam.
            Megpróbált ismét elaludni, de csak a fia neve csengett a fülében.
Kínlódott egy ideig, aztán feladta, gondolta felkel, úgy sem tud már aludni.

Ekkor szólalt meg a telefon.
A fia neve volt a képernyőn.

fotó: Kontár Csaba Attila

A nő lefagyott, alig tudta felvenni a telefont.

A fia volt aki hívta, és azt mondta: : „Nem kell megijedni, balesetem volt, de jól vagyok”. -szó szerint ismételte amit már fél órával ezelőtt elmondott a nőnek, csak most tény volt, nem látomás.

Amikor a fia hangját hallotta, a nő megkönnyebbült és átjárta ez a különös biztonság, nyugalom, hála, amit azóta is érez.

befejező rész itt: Reggeli találkozás Istennel 5

Reggeli találkozás Istennel 3

Reggeli találkozás Istennel 3

...előző részek: Reggeli találkozás Istennel 1
                         Reggeli találkozás Istennel 2

Ilyenkor vegyes érzései voltak.
- Hála, hogy ő megúszta.
- De vajon meddig?
- Bűntudat, hogy ő megúszta.
- Elborzadt, hogy ahonnan jön, milyen erős önpusztító programok voltak belétáplálva.

- Sajnálat azokkal szemben akik nem kaptak olyan esélyt mint ő.
- Harag azokkal szemben akik elmenekültek és őt itthagyták.
- Sajnálat önmaga iránt, mivel az édesanyja megmondta, hogy ő három gyereket szült, "de most már te vagy egyedül, neked kell három helyett helytállni".

            Eszébe jutott egy idézet, amit 36 évvel ezelőtt másolt ki a Tamás bátya kunyhójából, nagyon jól kifejezték akkori érzéseit:

„ Nincs a világon könyörtelenebb végrehajtó, mint egy mélységesen önző asszony, aki szeretetet követel, s minél szeretetlenebbé válik ő maga, annál zsugoribban csikarja ki a szeretetet másokból.” – megdöbbent azt látva, hogy bármennyire igyekezett más lenni, a minta megy magától, az önző asszony volt már amikor benne is önálló életre kelt, de akkor ő csak a mártírságát látta, nem látta magában a kegyetlen végrehajtót...

            Egyáltalán kell szembenézni magunkkal, jó az valamire? Mennyivel könnyebb megdicsőült mártírként tetszelegni, mint jobban ráfigyelve, meglátni, hogy a túloldala ennek a mártírnak egy kegyetlen végrehajtó.

            Hát nem jobb annak aki ilyesmikkel nem foglalkozik!- de ha egyszer elindultál az úton, nincs visszaút.

            Irigyen gondolt azokra, akik boldog vigyorral verik a mellüket az útjuk során eltaposott emberek sokaságán jó magasra felkapaszkodva.
- Van nekik, mivel rendületlenül hiszik, hogy jár nekik?

- Ennyi volna az élet, csak kérni kell és megadatik?...

- Mindegy hány hulla szegélyezi az utunkat?

- Tényleg boldogak ezek az emberek?

- Szeretne ő ilyen lenni? – ha nem akkor miért irigy?  - ha irigy mivel jobb mint az akire irigy?

"Irigyeltem az önfeledtségüket, a léleknek ezt

az elképesztően naiv és sűrű pulzálását, aminek

létjogosultságát egyes-egyedül

az biztosította, hogy még nem fedezték fel

boldogságérzetük globális indokolatlanságát" Krusovszky Dénes

- De ki dönti el, mi az indokolt, és mi indokolatlan...

            Úgy érzi, minden egyes mondatról könyvet tudna írni, megért és megmagyaráz mindent, és mindennek az ellenkezőjét...

... és ettől jobb?-  dehogy

... de ez a reggel valahogy más volt

            Ezen a reggelen, objektíven felsorolta a gondjait, és arra a következtetésre jutott, hogy szép teljesítmény, hogy bírta, de eddig volt, valamit másképp kell ezentúl.

            Néhány hónappal ezelőtt meghalt az édesapja, az édesanyjának daganata van, de hű maradva önmagához, csak várja, a lánya oldja meg.
Két kamaszgyereket nevel, két munkahelyen dolgozik, közben keresi önmagát, mint egy kamasz.
Nincs egyedül ezzel.

            Azt érzi és látja sok más emberen is a generációjából, hogy két malomkő közé szorultak.

            Társadalmilag sikeresnek mondott, fontos feladatokat teljesítő, megbízható emberek, csak azt nem tudják, hogy kik is ők valójában.
            Jó esetben a belsejükben már kamaszok mint ő, de sokan csak még toporzékoló gyerekek, akinek minden azonnal kell, aki még mindig várja, hogy egyszer valaki majd meggyőzi arról, hogy szerethető.
            Úgy érzi, ez a generáció sosem tud annyira ügyes lenni, bár emberfeletti erővel próbálkozik, hogy elég jó gyereke legyen a szüleinek, és elég jó szülője a gyerekének.

            Valahol azt is érzi, hogy ez a kétségtelenül embert próbáló megfelelni vágyás nem az önzetlen szeretetről szól.

            Félelem, hogy ha nem teszem azt amit kér a másik, akkor nem szeretnek, vágy, hogy ha elég jó vagyok akkor megkapom a feltétel nélküli szeretetet, de már a megfogalmazásban benne van a feltétel...

            Ugyanakkor amíg a szülőm gyereke vagyok, a gyerekem szülője és mindem percem betölti e két szerep, nincs időm azon rágódni, hogy ha egyik szerepemben sem vagyok, akkor tulajdonképpen ki a fene vagyok...

...de ezen a reggelen, úgy érezte, még ez is a helyére került

            Egy nő volt, aki örült minden lélegzetvételnek, a rádióban épp egy kedvenc számát játszották, egy boldog nő volt, aki mellékesen igen,  valakinek a lánya, és igen, hála Istennek, gyerekei anyja.

Megérkezett.

Kiszállt az autóból, felhívta a fiát.

Miközben beszéltek, észrevette hol várja, és odament hozzá.

Akkor kezdett forogni vele a világ. Gyorsan bekapta a biztonságból magával hozott növényi nyugtatót.
folytatás itt:Reggeli találkozás Istennel 4

Reggeli találkozás Istennel 2

Reggeli találkozás Istennel

...első rész itt:Reggeli találkozás Istennel 1

   Honnan az energia? Még meddig?

   Eddig...

   Mi lenne, ha ezt a temérdek energiát nem túlélésre használná?

   Mindig is tudta, hogy ha időnként nem tud lelassulni, akkor megállítják.. de ki? A JóIsten?

   Hiszi egyáltalán, hogy jó az Isten?

   Hiszi egyáltalán, hogy van Isten?

   Szerencse, végzet, sors, karma, szabad akarat? Mi határoz? Vagy ezek így együtt?

   Ő melyikben hisz?

Gyakorló katolikus, azt hiszi, hogy hisz, aztán mégsem.

            Szívesen elmeséli Angliai élményeit előző életéről, azt is el tudja mondani, hogy a katolikus vallással össze tudja egyeztetni a reinkarnációt, elvégre minden misén elmondják, hogy Jézus második eljövetelét várjuk, és minden misén ott van a kenyér és a bor színében, ez mi ha nem reinkarnáció?- de ha valaki megkérdezné, hogy hisz-e a reinkarnációban, azt mondaná, hogy nem is tudja.

            Miközben folyamatosan mély örvények kavarognak benne, és azt hiszi, hogy ő nagyon közeli kapcsolatban van az érzéseivel, rá kell jönnie, hogy nagyon felszínes az egész, de ha ez a számára mély örvény, csak a felszín, akkor mi lehet alatta.
Van bátorsága neki azt megnézni?

            Mindig úgy gondolta, hogy ő hisz Istenben. Járt templomba, aztán volt 11 év, amikor nem, de akkor is imádkozott.

            Egyszer megkérdezte vigyorogva egy katolikus pap ismerősét, hogy te tényleg hiszed, hogy áldozáskor Jézus van ott a kenyérben és borban?

Nagyon viccesnek és izgalmasnak gondolta a kérdését, a pap látva ezt, el is engedte a kérdést a füle mellett. Visszagondolva, hihetetlen, hogy ezt a kérdést viccesnek találta.

            Nem tudja, hogy hogyan, de egyszer csak hinni kezdte, hogy az áldozáskor az ostyával tényleg az Isteni erőt veszi magához, ebben nagyon biztos volt.
            Ami érthetetlen, hogy ha tényleg hiszi, hogy ilyen közvetlen kapcsolata van az Istennel, ha hiszi, hogy az Isten benne van, akkor miért nem tud semmit az Istenre bízni?
            Miért akar mindent kontrollálni?
            Miért nem tud feladni? A szónak annak az értelmében, hogy Istenem én megtettem ami tőlem telt, ennyit tudtam, meghaladja az erőmet, tudásomat, képességeimet, feladom neked, vedd át az irányítást, vezess.

... és ha elő is fordult ilyesmi, az sem volt őszinte, valahogy nem vette észre a jeleket, ha meg észrevette, akkor újakat kért helyettük, mivel nem voltak az elképzeléseinek megfelelőek, és addig provokálta Istent, hátha majd kicsikarja belőle azt amit szeretne.
            Hol van itt a feladás?

            Hol a határ, hogy várom a sült galambot, vagy ezredszerre is nekimegyek a falnak, mondván, hogy nem vagyok vak, csak bátor?

            Hol az arany középút?

            Hogy veszem észre, hogy mi az amiért kell küzdeni?

            Ma reggel valahogy ezen az arany középúton érezte magát, és azt érezte, hogy nem kell küzdeni, valahogy egész másképp kell jelen lenni.
Ott volt, érezte, de nem tudta, hogy került ebbe az állapotba.

Évekkel ezelőtt felvállalta az emberek előtt, hogy ő hisz, érdekes, ez sem volt könnyű, de ettől még nem lett igazibb a hite.

            Rengeteg csodával határos dolog történt vele, mégsem mert hinni.

            Erősebb az a vonal, amit hoz a családból? Erősebbek a megtapasztalt kudarcok, fájdalmak?

            A bizalmatlanság, hogy csak akkor lehet biztonságban, ha mindent kézben tart?  - viszont az képtelenség, hogy mindig mindent kézben tartson, tehát akkor soha nincs biztonságban?

            Már gyerekkorában megtanulta, hogy minden örömnek meg lesz a bőjtje, ezért megpróbált nem örülni, hátha akkor a bőjtöt is megússza.

            Megtanult néhány alaptételt, például azt, hogy egy igazi bűn van, ha van pofád jól érezni magad a bőrödben.
Persze ezek a parancsok csak automatikusan működtek benne, ennek megfelelően alakította az életét, csak évtizedekkel később tudatosult benne, de akkor sem tudta érvényességüket törölni.
Mindig félt a büntetéstől, akár mondhatnám, hogy a bűntetésben mélyen hitt, na nem abban az értelemben, hogy a gonoszak elnyerik méltó bűntetésüket, hanem, hogy ha nem harcol, kínlódik folyamatosan, ha lazít, ha jól érzi magát meg lesz bűntetve.

            Az Isten nagyon sokszor megmutatta neki, hogy van, és vigyáz rá, szereti, mégsem tudta felülírni azokat a hiedelmeket, mi szerint bűntet, vagy ha nem is bűntet, de sosem tudhatod, mikor súlyt le rád.
Ennél még a folyamatos bűntetést is jobbnak gondolta, mint a remény és a kétségbeesés váltakozását. Amikor végre ellazulna, kezd bízni a jóban, akkor váratlanul egy hideg zuhany..., akkor már inkább a folyamatos készenlét...

            Egy nappal ez előtt a novemberi reggel előtt elővette egyik kedvenc mesekönyvét, Mesék Napkirály és  Földtündér fiairól.., és mint mindig amikor kedvenc könyveit újraolvasta, egész mást látott benne, mint addig.

Napkirály gyerekeinek azt a kérését, hogy adjon nekik kézzel fogható segítségeket, pártfogókat, csalódásként élte meg, úgy látta, hogy a gyerekei nem hisznek benne, mivel ha hinnének, nem kellene nekik ez a bizonyíték.

            Itt valahol kezdett neki valami derengeni, ugyanis nem csak a reinkarnációt, de a jóslást, az asztrológiát sem értette, hogy miért tartják egyesek bűnnek.

Valamit most megértett. Ne nevezzük bűnnek, csak hitetlenségnek.

            Arra gondolt, hogy ha valaki tényleg hisz, akkor nincs szüksége garanciára, a hit lényege, hogy bízom és képes vagyok garancia nélkül ugrani.

            Ha már felraktam a biztonsági köteleket, a védőhálót, akkor ott nincs hit.

Itt nem arra gondolt, hogy amikor felmászol egy sziklára akkor vakon bízzál, hogy téged segít az Isten, és akkor felelőtlenkedhetsz.

            Igen, szükség van a felelősségteljes hozzáállásra, mindig megteszed a tőled telhetőt, de utána ugrasz.
            A hit kérdése az, ha megtetted a tőled telhetőt, tudsz-e úgy ugrani, hogy senki nem igérte meg, hogy a túloldalon a hurik ölébe pottyansz és hogy ott kolbászból van a kerítés.

            Azokat a biztonsági köteleket tartotta  a hit hiányának, amik arra szolgáltak, hogy csak akkor mozduljon, ha garantált a siker.

            Gondolatai visszatértek az álarchoz, az ő álarca éppen az, hogy összeszorított foggal kibírja, hogy mindenki támaszt vár tőle, megoldást, de hát ezt szokták meg, ötven év alatt, soha nem kért segítséget a szüleitől, azt sem mondta nekik, hogy terhes az ő tehetetlenségük, sőt hosszú ideig még maga sem érezte tehernek.

Amikor legnagyobb szükség volt rá, akkor mondta be az unalmast, akkor kezdte azt érezni, hogy nem érdekel, ez már túl sok.

A mostani gondjainál csak azt gondolja, hogy ez túl sok, nincs hiszti, reális problémák, csak túl sok egyszerre.
Ezek nem azok a gondok, amikor az ember azt kérdezi, hogy ilyenkor hol van az Isten? – ezek megoldásra váró feladatok, az élet velejárói, egyszerűen csak belefáradt.

            Kérdezte sokszor, hogy hol az Isten, amikor a szüleinek a második gyereke is meghalt 33 évesen, amikor a barátnőjével este még beszélt telefonon, és pár óra mulva a barátnő szíve levesfőzés közben szétrobbant, amikor a másik barátnője inkább a rákot választotta, mint szembenézni bizonyos dolgokkal, amikor a másik barátnője, még utolsó erejéből több év harc után a rákkal, még mindig mindenkinek megmondta hogy merre lépjen.

Ilyenkor vegyes érzései voltak.

folytatás: Reggeli találkozás Istennel 3

Reggeli találkozás Istennel 1

Kezembe került egy tavaly november 3.-i írásom.
Megosztom veletek szeretettel :) egy darab a lelkemből
hosszú, ezért több részre osztottam

Reggeli találkozás Istennel

            A nő kilépett a lépcsőházból. A nap már ragyogott a november eleji színes faleveleken.
Kora reggel volt. Kellemes 15 fok meleg. Szokatlan, ez így novemberben.

            Elindult az autó fele. Cigit akart venni, pár száz méterre volt a benzinkút, szokásától eltérően úgy döntött, most autóval megy. Körbejárta a benzinkutat, aztán majdnem a lakásánál, csak a túloldalon leparkolt. Így kora reggel, üres volt az út, a benzinkútnál is volt parkolóhely, de valahogy mégis visszajutott oda, ahonnan elindult.

Elmosolyodott. Hozta a formáját. Minden barátja tudja róla, hogy valahogy mindig nagyon távol talál magának parkolóhelyet, ezért inkább gyalog jár.

            Visszasétált a benzinkúthoz, érezte a meleg szellőt, ahogy lágyan ringatta a lehulló színes faleveleket. Mélyet szippantott a kora reggeli őszi levegőből.

            Boldog volt. Megmagyarázhatatlan, ritkán érzett nyugalom, boldogság, öröm, hála, minden úgy jó ahogy van érzése volt benne.
Ez nála ritkaság, mindig örvénylik valami benne, de ezúttal mindent betöltött a rendben van békéje.

            Megvette a cigit, ahogy lerakta a táskáját az ülésre, az ülés előtt egy összehajtogatott papírt talált.

   Érdeklődve vette fel, kíváncsian hajtogatta szét.
   Ez ma egy különleges reggel, megérzett valamit, amiről eddig csak sejtelme volt.
   Mi lehet az üzenet?

   Elolvasta, nem értette.
   Elindult.
            A város túlsó végén megállt egy parkban. Elővette az otthonról hozott kávécskáját és rágyújtott.

            Minden érzékszervével élvezte az őszi reggeli napsütést, a sehonnan jött nyugalmat.
            Nem sietett sehová, pedig akár siethetett volna is, de olyan erős volt a biztonság érzés ami hatalmába kerítette, hogy tudta, sietni sem kell.

            Imádta a hajnalt. Ezzel együtt ez most egy nagyon ritka alkalom volt, először is azért, mert bagoly típusu ember volt, este bármeddig ébren maradt, de reggel utált felkelni. Ha mégis megtette, hogy korán kelt, akkor akár élvezhette volna a reggel varázsát.

A hajnalnak mindig van egy varázsa. Nézni, ahogy egy új nap megszületik a sötétségből, új nap, új remény, új lehetőségek. Az érzés, hogy még ma is láhatod, hogy kaptál egy újabb esélyt.

Itt szokott véget érni a jó érzés, az újabb eséllyel. Az új esély soha nem egy bíztató valami volt számára, hanem egy teher, egy sürgetés, aminek meg kell felelni, amit ki kell használni, ki tudja meddig van még új esély. Sajnos meg van a tapasztalata arról, hogy milyen törékeny az élet, sok rokona, barátja, nem kapott már több esélyt, ezért ő minden áron élni akar a minden reggeli új eséllyel, de ez akkora felelősség számára, hogy a helyett hogy motiválná, lebénítja. Így jut oda, hogy bár tudja mennyire csodás a hajnal, mégis csak akkor ugrik ki az ágyból amikor már indulni kell dolgozni.

Ha mégsem így tenne, akkor a kezdeti varázsból rövid idő alatt eljut egy olyan szintű szorongáshoz, hogy alig tud megmozdulni, vagy eszeveszetten kalimpál a szíve és kezd sietni, valahová, hogy ma tényleg tesz magáért, másokért...

            Ezen a reggelen azért volt nagyon hálás, mert nyoma sem volt a szorongásnak, a sürgetésnek...

Elszívta a cigit, majd elindult.

            Gyönyörű őszi táj, dombok, színes fák, 6O km. Ennyit kellett utaznia.

            Ismét eszébe jutott az összehajtott üzenet. Sírni kezdett.
Zokogott, olyan tiszító, jóleső zokogással, amiben nincs önsajnálat és melegen csordul végig a könny az arcon.

            Kapott egy összefüggést hirtelen, hogy miként szólhat mégis hozzá az az üzenet, amit első látásra olyan idegennek érzett.

Nem először olvasta ezt a szöveget, mindig zsigerből tudta, hogy az nem szólhat neki, róla, ő arról híres, hogy kegyetlenül őszinte másokkal is és önmagával is.

„ Ha önmagadat mutatod, akkor téged látlak, ha valamilyen jelmez, álarc mögé bújsz, akkor azt fogom látni. Minden jelmez és álarc jó, de ha felteszed, akkor nem szabad panaszkodnod és a másik embert okolnod, hogy nem lát be mögé. Álarcot teszek fel, és aztán sírok, hogy senki nem akarja leszaggatni rólam.”

            Csak most jutott eszébe, hogy nem csak az álarc, ha a farkas báránybőrbe bújik, hanem az is, ha a bárány játszik farkast.

            Mindig nagyon tudott azonosulni a CPE Farkasokkal futó asszonyokban megjelenő női archetípussal, szerette azt hinni magáról, hogy ő olyan, hiszen annyi mindent kibírt, annyi mindent átélt, elért, úgy gondolta az átlag embernél több energiája és nagyobb teherbíró képessége van. Ez igaz is, de sajnos, lélekben bárány, áldozati báránynak hiszi magát, és ő sem tudta honnan akad energiája ősfarkast játszani.

            A kurva életbe! - álarc, hogy még bírom, elég volt, segítsetek! – szakadt ki száján a sikoly, de meglepően, ez is felszabadító volt, ebben sem volt sehol a megszokott kétségbeesés, csak a döbbenet, hogy ez tényleg sok, és valahol le kell állni az eszeveszett harcban, és azt mondani, nem bírom tovább.
            Ez már többször eszébe jutott, de általában az önsajnálat könnyeivel a szemében, most nem volt önsajnálat, csak konstatálta, hogy valóban egy erős nő, de ez már túl sok.

           A veleszületett? tanult? tehetetlenség, aggodalmaskodás, bizalmatlanság mint alapállapot, amúgy is a túlélésért folytatott harccá tette a mindennapjait, legszívesebben napokig meg sem mozdult volna, de ezzel együtt helytállt az élet minden területén.
   Honnan az energia? Még meddig?

   Eddig...

   Mi lenne, ha ezt a temérdek energiát nem túlélésre használná?

   Mindig is tudta, hogy ha időnként nem tud lelassulni, akkor megállítják.. de ki? A JóIsten?

   Hiszi egyáltalán, hogy jó az Isten?

   Hiszi egyáltalán, hogy van Isten?

   Szerencse, végzet, sors, karma, szabad akarat? Mi határoz? Vagy ezek így együtt?

   Ő melyikben hisz?

folytatás itt: Reggeli találkozás Istennel 2