Reggeli találkozás Istennel 2

Reggeli találkozás Istennel

...első rész itt:Reggeli találkozás Istennel 1

   Honnan az energia? Még meddig?

   Eddig...

   Mi lenne, ha ezt a temérdek energiát nem túlélésre használná?

   Mindig is tudta, hogy ha időnként nem tud lelassulni, akkor megállítják.. de ki? A JóIsten?

   Hiszi egyáltalán, hogy jó az Isten?

   Hiszi egyáltalán, hogy van Isten?

   Szerencse, végzet, sors, karma, szabad akarat? Mi határoz? Vagy ezek így együtt?

   Ő melyikben hisz?

Gyakorló katolikus, azt hiszi, hogy hisz, aztán mégsem.

            Szívesen elmeséli Angliai élményeit előző életéről, azt is el tudja mondani, hogy a katolikus vallással össze tudja egyeztetni a reinkarnációt, elvégre minden misén elmondják, hogy Jézus második eljövetelét várjuk, és minden misén ott van a kenyér és a bor színében, ez mi ha nem reinkarnáció?- de ha valaki megkérdezné, hogy hisz-e a reinkarnációban, azt mondaná, hogy nem is tudja.

            Miközben folyamatosan mély örvények kavarognak benne, és azt hiszi, hogy ő nagyon közeli kapcsolatban van az érzéseivel, rá kell jönnie, hogy nagyon felszínes az egész, de ha ez a számára mély örvény, csak a felszín, akkor mi lehet alatta.
Van bátorsága neki azt megnézni?

            Mindig úgy gondolta, hogy ő hisz Istenben. Járt templomba, aztán volt 11 év, amikor nem, de akkor is imádkozott.

            Egyszer megkérdezte vigyorogva egy katolikus pap ismerősét, hogy te tényleg hiszed, hogy áldozáskor Jézus van ott a kenyérben és borban?

Nagyon viccesnek és izgalmasnak gondolta a kérdését, a pap látva ezt, el is engedte a kérdést a füle mellett. Visszagondolva, hihetetlen, hogy ezt a kérdést viccesnek találta.

            Nem tudja, hogy hogyan, de egyszer csak hinni kezdte, hogy az áldozáskor az ostyával tényleg az Isteni erőt veszi magához, ebben nagyon biztos volt.
            Ami érthetetlen, hogy ha tényleg hiszi, hogy ilyen közvetlen kapcsolata van az Istennel, ha hiszi, hogy az Isten benne van, akkor miért nem tud semmit az Istenre bízni?
            Miért akar mindent kontrollálni?
            Miért nem tud feladni? A szónak annak az értelmében, hogy Istenem én megtettem ami tőlem telt, ennyit tudtam, meghaladja az erőmet, tudásomat, képességeimet, feladom neked, vedd át az irányítást, vezess.

... és ha elő is fordult ilyesmi, az sem volt őszinte, valahogy nem vette észre a jeleket, ha meg észrevette, akkor újakat kért helyettük, mivel nem voltak az elképzeléseinek megfelelőek, és addig provokálta Istent, hátha majd kicsikarja belőle azt amit szeretne.
            Hol van itt a feladás?

            Hol a határ, hogy várom a sült galambot, vagy ezredszerre is nekimegyek a falnak, mondván, hogy nem vagyok vak, csak bátor?

            Hol az arany középút?

            Hogy veszem észre, hogy mi az amiért kell küzdeni?

            Ma reggel valahogy ezen az arany középúton érezte magát, és azt érezte, hogy nem kell küzdeni, valahogy egész másképp kell jelen lenni.
Ott volt, érezte, de nem tudta, hogy került ebbe az állapotba.

Évekkel ezelőtt felvállalta az emberek előtt, hogy ő hisz, érdekes, ez sem volt könnyű, de ettől még nem lett igazibb a hite.

            Rengeteg csodával határos dolog történt vele, mégsem mert hinni.

            Erősebb az a vonal, amit hoz a családból? Erősebbek a megtapasztalt kudarcok, fájdalmak?

            A bizalmatlanság, hogy csak akkor lehet biztonságban, ha mindent kézben tart?  - viszont az képtelenség, hogy mindig mindent kézben tartson, tehát akkor soha nincs biztonságban?

            Már gyerekkorában megtanulta, hogy minden örömnek meg lesz a bőjtje, ezért megpróbált nem örülni, hátha akkor a bőjtöt is megússza.

            Megtanult néhány alaptételt, például azt, hogy egy igazi bűn van, ha van pofád jól érezni magad a bőrödben.
Persze ezek a parancsok csak automatikusan működtek benne, ennek megfelelően alakította az életét, csak évtizedekkel később tudatosult benne, de akkor sem tudta érvényességüket törölni.
Mindig félt a büntetéstől, akár mondhatnám, hogy a bűntetésben mélyen hitt, na nem abban az értelemben, hogy a gonoszak elnyerik méltó bűntetésüket, hanem, hogy ha nem harcol, kínlódik folyamatosan, ha lazít, ha jól érzi magát meg lesz bűntetve.

            Az Isten nagyon sokszor megmutatta neki, hogy van, és vigyáz rá, szereti, mégsem tudta felülírni azokat a hiedelmeket, mi szerint bűntet, vagy ha nem is bűntet, de sosem tudhatod, mikor súlyt le rád.
Ennél még a folyamatos bűntetést is jobbnak gondolta, mint a remény és a kétségbeesés váltakozását. Amikor végre ellazulna, kezd bízni a jóban, akkor váratlanul egy hideg zuhany..., akkor már inkább a folyamatos készenlét...

            Egy nappal ez előtt a novemberi reggel előtt elővette egyik kedvenc mesekönyvét, Mesék Napkirály és  Földtündér fiairól.., és mint mindig amikor kedvenc könyveit újraolvasta, egész mást látott benne, mint addig.

Napkirály gyerekeinek azt a kérését, hogy adjon nekik kézzel fogható segítségeket, pártfogókat, csalódásként élte meg, úgy látta, hogy a gyerekei nem hisznek benne, mivel ha hinnének, nem kellene nekik ez a bizonyíték.

            Itt valahol kezdett neki valami derengeni, ugyanis nem csak a reinkarnációt, de a jóslást, az asztrológiát sem értette, hogy miért tartják egyesek bűnnek.

Valamit most megértett. Ne nevezzük bűnnek, csak hitetlenségnek.

            Arra gondolt, hogy ha valaki tényleg hisz, akkor nincs szüksége garanciára, a hit lényege, hogy bízom és képes vagyok garancia nélkül ugrani.

            Ha már felraktam a biztonsági köteleket, a védőhálót, akkor ott nincs hit.

Itt nem arra gondolt, hogy amikor felmászol egy sziklára akkor vakon bízzál, hogy téged segít az Isten, és akkor felelőtlenkedhetsz.

            Igen, szükség van a felelősségteljes hozzáállásra, mindig megteszed a tőled telhetőt, de utána ugrasz.
            A hit kérdése az, ha megtetted a tőled telhetőt, tudsz-e úgy ugrani, hogy senki nem igérte meg, hogy a túloldalon a hurik ölébe pottyansz és hogy ott kolbászból van a kerítés.

            Azokat a biztonsági köteleket tartotta  a hit hiányának, amik arra szolgáltak, hogy csak akkor mozduljon, ha garantált a siker.

            Gondolatai visszatértek az álarchoz, az ő álarca éppen az, hogy összeszorított foggal kibírja, hogy mindenki támaszt vár tőle, megoldást, de hát ezt szokták meg, ötven év alatt, soha nem kért segítséget a szüleitől, azt sem mondta nekik, hogy terhes az ő tehetetlenségük, sőt hosszú ideig még maga sem érezte tehernek.

Amikor legnagyobb szükség volt rá, akkor mondta be az unalmast, akkor kezdte azt érezni, hogy nem érdekel, ez már túl sok.

A mostani gondjainál csak azt gondolja, hogy ez túl sok, nincs hiszti, reális problémák, csak túl sok egyszerre.
Ezek nem azok a gondok, amikor az ember azt kérdezi, hogy ilyenkor hol van az Isten? – ezek megoldásra váró feladatok, az élet velejárói, egyszerűen csak belefáradt.

            Kérdezte sokszor, hogy hol az Isten, amikor a szüleinek a második gyereke is meghalt 33 évesen, amikor a barátnőjével este még beszélt telefonon, és pár óra mulva a barátnő szíve levesfőzés közben szétrobbant, amikor a másik barátnője inkább a rákot választotta, mint szembenézni bizonyos dolgokkal, amikor a másik barátnője, még utolsó erejéből több év harc után a rákkal, még mindig mindenkinek megmondta hogy merre lépjen.

Ilyenkor vegyes érzései voltak.

folytatás: Reggeli találkozás Istennel 3