Reggeli találkozás Istennel 5

előző részek itt: Reggeli találkozás Istennel

befejező rész

Reggeli találkozás Istennel 5

Ekkor szólalt meg a telefon.
A fia neve volt a képernyőn.

fotó: Kontár Csaba Attila

A nő lefagyott, alig tudta felvenni a telefont.

A fia volt aki hívta, és azt mondta: : „Nem kell megijedni, balesetem volt, de jól vagyok”. -szó szerint ismételte amit már fél órával ezelőtt elmondott a nőnek, csak most tény volt, nem látomás.

               Amikor a fia hangját hallotta, a nő megkönnyebbült és átjárta ez a különös biztonság, nyugalom, hála, amit azóta is érez.

            A fia meg volt lepődve a nő higgadtságán, nem értette minek örül az anyja.

Már a kórházban volt, oda kellett utána menni.
            Lehetett volna tovább aggodalmaskodni, hogy mi van, ha...,
de nem volt más, csak a hála, és a megkérdőjelezhetetlen jó érzés, hogy minden rendben.
            Annyit tudott meg a balesetről, hogy kb 60 km-el odébb történt.
Egy őz ugrott ki a motor elé a hajnali félhomályban, és kb. 30 métert csúszott a fiu az úton őzestől.
Voltak segítőkész emberek, hívták a mentőt, most ott van a korházban, és jól érzi magát, valaki még a szétszóródott csomagját is utána vitte, így tud telefonálni.

            A baleset akkor történt, amikor a nőnek megjelent álmában, csak eltelt még fél óra amíg fizikailag is tudott üzenni.

            Ennyit tudott, így indult el reggel.
Akár siethetett volna is, de érezte nem kell, nyugodt volt.

A kórházhoz ment, a parkolóból hívta a fiát, és miközben hívta, meglepődve látta, hogy már kint áll a parkolóban a csomagjával.

            Amikor meglátta a fiát, akkor kezdte az ájulás környékezni, pont mint az álomban, ugyanott volt véres, a sisakja összetörve.
Átfutott rajta, te Jó Isten, ez egész másképp is végződhetett volna.

            Örült, hogy épségben látja, de nem tudta elképzelni, kiskorú gyereket egy ilyen baleset után, fél órai megfigyeléssel, hogy lehet az útra tenni. Amikor beszéltek telefonon, mondta a fiának, hogy üljön nyugodtan a kórházban és várja meg, mivel szülői belegyezés nélkül úgy sem engedhetik ki a kórházból. Amikor a gyerek megkérdezte a kórházban, hogy a szülőket nem kellene-e itt megvárnia, azt a választ kapta: „ ha motorozni tudtál, akkor egyedül haza is tudsz menni”.
Semmi kivizsgálás, megfigyelés, annak ellenére, hogy a motoros sisak eltört az ütközéstől, és az őz vére és gyomortartalma az egész fiút befedte.

A nő tudta, hogy otthon elviszi a sürgösségre és meg lesz a kivizsgálás, akár aggódhatott volna is, hogy mi van, ha...,
de tudta, hogy nincs semmi, csak akarta fizikai vizsgálatokkal is alátámasztani ezt a tudását.

              - Óriási szerencséje volt a fiúnak, de a nő ezt nem szerencsének nevezné..., nem tudja minek, talán kegyelemnek

            - A reggeli félhomályban az őz egyenesen a motor elé ugrott, nem volt idő, lehetőség fékezni, megpróbálni elkerülni, majd az őzzel együtt repültek, csúsztak még 30 métert, és a szembe jövő sávon álltak meg.
            - Szemből is jött autó, mögötte is jött autó, mindkettő megállt időben.
            - Őz volt, nem szarvas, és az őz vére borította be a fiút, nem fordítva.
            - Mint egy őzként megjelenő angyal, megállította, testével felfogta a földhöz csapódás sokkjának egy részét.
            - Aznap reggel, nem sokkal korábban egy másik 17 éves fiú a motrával egy kamion kerekei alá sodródott, mondták a mentősök, amikor vitték be a kórházba a fiát.
Egyidősek voltak, egy városból.
Nem tudja a nő mit érzett a fia, amikor pár nap múlva elment a másik fiu temetésére.
Mit fogott fel, tudott megérezni, átélni a csodából ami vele történt, a kegyelemből?
            - A nő belegondolni sem mert, mi lehetett volna, csak a hálát érezte, hogy mi van.
           
            - A fiu mögött jövő második autóban egy barátja ült, aki összeszedte a csomagját, bevitte utána a kórházba. Értesítette a barátokat.
             Nem sokkal azután, hogy a nő megérkezett, már ott is volt egyik barát édesanyja autóval, és még egy másik nagyobb autóval, jöttek segíteni a motrot összeszedni.
            Szólt az anyuka a nőnek, hogy üljön át hozzá, ne vezessen, menjenek, hogy a fiú mutassa meg honnan kell a motrot összeszedni.
 
            Amikor oda értek ahol a fiú mondta, hogy a baleset történt, megálltak, hogy keressék meg a motrot amit a rendőrség félre rakott az útról.
Több száz métert bandukoltak, motor sehol, el-vissza, semmi.
             A nőnek megfordult a fejében, lehet nem is itt történt, lehet nem emlékszik, belső vérzés? agyrázkódás? - nem lehet kizárni. Jobb lenne indulni a kórházba, de aztán ismét elöntötte a nyugalom, tudta, hogy nem kell.
            Többszöri beszélgetés után a rendőrséggel, kiderült, hogy bevitték a motrot, ne maradjon az út szélén. 
            Időközben megtalálták a baleset helyszínét, észrevették ők is az úton több mint 30 méteren át húzódó vérnyomokat.
            Ismét érezte a nő, hogy forog a világ, te Jó Isten!, mi lehetett volna..., lehet akár valami belső vérzés,,,, agyrázkódás... ennyit csúszott, repült...
.....és most itt van a lábán...
A nő csak nézte a fiát, mintha most látná először, és ismét betöltött mindent a hála érzése...

            Az autó amit a barát édesanyja hívott, bevitte a motort a barát udvarába, az édesanyja behívta a nőt és a fiút egy kávéra.

Bementek,

            A nő, aki mint mondtam a hideg kását is megfújja, most mégis a helyett, hogy rohanjon a kórházba, bement kávézni.

Úgy érezte most erre van szükségük.
A barát édesanyját még soha nem látta ma reggelig.
Máskor nehezére esik segítséget elfogadni, folyamatosan azon kattog, ne gyűjtse meg a másik baját, ne terhelje, hogy tudja ő ezt meghálálni..., ezúttal semmi hasonló nem volt benne.

Bement az idegen lakásba, úgy fogadták mintha otthon lenne, ő is úgy érezte magát, mintha otthon lenne.

            A csésze kávéjával leült az udvaron a fűbe, és örült az életnek, a napsugaraknak ahogy az arcát simogatták, a segítőknek, legyenek angyal, őz, vagy emberbőrben.
            Soha nem tudta ennyire fesztelenül, örömmel fogadni a segítséget, érezte  milyen jó itt csak így ülni, milyen jó, hogy segítenek, pontosan úgy és annyit, amennyire szükség van.

Ez is annak a varázslatos érzésnek a része volt, amit addig még nem sikerült átélni.

               Nem ez volt az első alkalom, hogy segített valaki rajta. Jobban szerette, ha ő segíthet, ha neki volt szüksége segítségre és meg is kapta, nem a jó érzés, a hála, hanem a kínos kiszolgáltatottság, a szégyen, az, hogy nem méltó a segítségre volt a meghatározó érzés. Valoszinű lett volna eddig is rá lehetőség átélni azt a jó érzést amikor nem ő segít, hanem neki segítenek, de talán most engedte meg magának először, hogy annyira elgyengüljön, hogy ezek a szép érzések is közel kerülhessenek a tudatához, legyőzzék azt a mintát ami akkor is működött amikor a nővére azt mondta az utolsó éjszakán, hajnalban, hogy ébressze fel az orvost, mivel úgy érzi, hogy haldoklik.
Akkor a nő csak az aszisztensnőig jutott el, nem merte az orvost zavarni, mi van, ha mégsem???
Te jó ég!
Ezt hitte ő évekig alázatnak, jól neveltségnek???
Arról szólt, hogy ne zavarja az orvost, vagy arról, hogy esetleg az orvos dühös lesz, neki szégyenkezni kell, ha vaklárma volt????
Szent ég!
Nem hiszi el! -  az életét adta volna a nővéréért, de nem mert egy orvost felébreszteni!!!
Nem ezen múlt a nővére élete, de megértette mi hiányzott az eddigi kapcsolataiból.
Senki nem merte volna az orvost felébreszteni...
Meghalni helyette, azt volt aki megtette volna, de elfogadni az ő érzéseinek a létjogosultságát, és vállani, hogy egy idegen megharagszik vagy hülyének nézi miatta, na ilyen nem volt...

Keservesen tanították a gyerekei, hogyan kell így állni ott egy másik ember mellett, volt amikor ment, volt amikor nem.
Értette már, mi az amit az ő gyerekei sem mindig kaptak meg, pedig próbálkozott.
Értük felébresztett bármikor bárkit, de most volt az első alkalom, amikor ezt derűs nyugalommal tudta tenni. Nem kínosan feszengett, hanem örömmel fogadta a segítséget.

               A barát és az édesanyja pontosan azt nyújtották, amire nekik szükségük volt, ha kérdezték volna mit segíthetnek, a nő biztosan nem tudja megfogalmazni, de nem kérdeztek semmit, csak ott voltak, pontosan ahogy kellett...

            Hálás volt a nő, ahogy megélte ezt a természetességet, tudta, hogy ő is segít ha kell, rajta is már sokan segítettek, de mégis annyira újszerű volt ahogy aznap tudta a segítséget fogadni, hogy már azt érezte csordultig telt a hálával.

            Elindultak a kórházhoz, 60 km vissza, az úton amin jött. A fia időnként szólt, hogy lassabban, minden egyenlőtlenségnél érzi, hogy szétmegy a feje.

            A kórháznál várta a fia egy másik barátjának az édesanyja.
            A nő őt sem látta még soha.
Szombat délelőtt volt, de ez az édesanya is hagyta a családját, és jött segíteni, mivel a kórházban dolgozik.
Már hajnal óta náluk is az egész család talpon volt és várta, mik a fejlemények.
A nő, őt is mint régi ismerőst üdvözölte, nem érezte rosszul magát, hogy a másik édesanya áldozatot hozott, tudta fogadni a segítségét.
Ez az édesanya is pontosan úgy tudott ott lenni, ahogyan a legjobb volt.
Beszélgettek mint régi ismerősök. Leírhatatlan, hogy mennyire jó volt ez a segítség.

            Hálás volt a nő nagyon, hogy volt lehetősége arra, hogy jó emberekkel találkozzon, nagyon megható volt, ahogy addig nem látott emberek segítettek, olyan volt, minta ezer éve ismerné őket, nyugodt volt, erős, annak ellenére, hogy épp segítségre szorult, de minden olyan természetes, magától értetődő volt.

Az idő mintha megállt volna, még mindig reggel volt.

            A teljesen megváltozott időérzéke azt mondta, hogy évek teltek el, de nem, leginkább azt, hogy nincs is idő, csak a folyamatos jelenlét.

Emberi léptékben néhány óra volt, viszont amikor benne volt, akkor örökkévalóságnak tűnt.
Egy kellemes örökkévalóságnak, ahol értelmetlen az idő, a sietség.

            Ebben az örökkévalónak tűnő kis idősávban a nő azt érezte, ezen a reggelen találkozott a benne lévő Istennel, az embertársaiban lévő Istennel, az Istennel aki mindenhol jelen van, aki oltalmaz, szeret.

            Megtapasztalta azt az érzést, amikor nincs idő, nincs tér, csak a szeretet van mindenhol és mindörökké.

A vizsgálatok eredménye azt mutatta, hogy a fia teljesen ép bőrrel megúszta a balesetet.

Este már kezdett félni, kezdte félteni, ezt a csodálatos érzést, a hálát, a nyugalmat.
Annak rendje-módja szerint másnapra már csak a kétségbeesés maradt, Uram Isten, mi lehetett volna?

Aztán az is elmult.

Ismétlődtek az eddigi körök, de már kevésbé szédítően.
Egyre rövidebb idő kellett, hogy a kétségbeesést legyőzze, egyre gyakrabban tapasztalta meg ezt a novemberi reggeli találkozást. Nem kapaszkodott, nem akarta örökre megtartani.
Tudta, ezt is mint a tisztálkodást, naponta kell gyakorolni. Fejleszteni a velünk született intuíciót, és ezt az érzékenységet pozitív dolgokra fordítani.
Kevés ember van, ha van egyáltalán, aki folyamatosan ebben az állapotban tud létezni.
Már tudta, túlzott elvárás magától, hogy mindig mindenben erős legyen.
Hitte évtizedekig, ha nem teljesít maximálisan a maga és mások elvárásai szerint, akkor baj van vele.

            Már tudja, elég, ha időnként megtapasztaljuk, hogy létezik, bennünk van, és ha engedjük működik bennünk a mindenkiben jelen lévő Isten.
Istent is, akár a szeretetet, a biztonságot, elfogadást, saját magában kellett felfedeznie, külső körülményektől függetlenül, megnyitni a szívét, engedni áradni azt ami mindig is ott volt, és megbocsájtani magának, amikor nem sikerül.

          Ezen az őszi reggelen lehullt az álarc, találkozott a felnőttet játszó kamasz, a farkast játszó bárány egy 5o éves nővel, aki szeretettel magához ölelte, és vállalta magáért, álarcaiért, saját boldogságáért a feleősséget.

Angyal mellettem zene