Reggeli találkozás Istennel 1

Kezembe került egy tavaly november 3.-i írásom.
Megosztom veletek szeretettel :) egy darab a lelkemből
hosszú, ezért több részre osztottam

Reggeli találkozás Istennel

            A nő kilépett a lépcsőházból. A nap már ragyogott a november eleji színes faleveleken.
Kora reggel volt. Kellemes 15 fok meleg. Szokatlan, ez így novemberben.

            Elindult az autó fele. Cigit akart venni, pár száz méterre volt a benzinkút, szokásától eltérően úgy döntött, most autóval megy. Körbejárta a benzinkutat, aztán majdnem a lakásánál, csak a túloldalon leparkolt. Így kora reggel, üres volt az út, a benzinkútnál is volt parkolóhely, de valahogy mégis visszajutott oda, ahonnan elindult.

Elmosolyodott. Hozta a formáját. Minden barátja tudja róla, hogy valahogy mindig nagyon távol talál magának parkolóhelyet, ezért inkább gyalog jár.

            Visszasétált a benzinkúthoz, érezte a meleg szellőt, ahogy lágyan ringatta a lehulló színes faleveleket. Mélyet szippantott a kora reggeli őszi levegőből.

            Boldog volt. Megmagyarázhatatlan, ritkán érzett nyugalom, boldogság, öröm, hála, minden úgy jó ahogy van érzése volt benne.
Ez nála ritkaság, mindig örvénylik valami benne, de ezúttal mindent betöltött a rendben van békéje.

            Megvette a cigit, ahogy lerakta a táskáját az ülésre, az ülés előtt egy összehajtogatott papírt talált.

   Érdeklődve vette fel, kíváncsian hajtogatta szét.
   Ez ma egy különleges reggel, megérzett valamit, amiről eddig csak sejtelme volt.
   Mi lehet az üzenet?

   Elolvasta, nem értette.
   Elindult.
            A város túlsó végén megállt egy parkban. Elővette az otthonról hozott kávécskáját és rágyújtott.

            Minden érzékszervével élvezte az őszi reggeli napsütést, a sehonnan jött nyugalmat.
            Nem sietett sehová, pedig akár siethetett volna is, de olyan erős volt a biztonság érzés ami hatalmába kerítette, hogy tudta, sietni sem kell.

            Imádta a hajnalt. Ezzel együtt ez most egy nagyon ritka alkalom volt, először is azért, mert bagoly típusu ember volt, este bármeddig ébren maradt, de reggel utált felkelni. Ha mégis megtette, hogy korán kelt, akkor akár élvezhette volna a reggel varázsát.

A hajnalnak mindig van egy varázsa. Nézni, ahogy egy új nap megszületik a sötétségből, új nap, új remény, új lehetőségek. Az érzés, hogy még ma is láhatod, hogy kaptál egy újabb esélyt.

Itt szokott véget érni a jó érzés, az újabb eséllyel. Az új esély soha nem egy bíztató valami volt számára, hanem egy teher, egy sürgetés, aminek meg kell felelni, amit ki kell használni, ki tudja meddig van még új esély. Sajnos meg van a tapasztalata arról, hogy milyen törékeny az élet, sok rokona, barátja, nem kapott már több esélyt, ezért ő minden áron élni akar a minden reggeli új eséllyel, de ez akkora felelősség számára, hogy a helyett hogy motiválná, lebénítja. Így jut oda, hogy bár tudja mennyire csodás a hajnal, mégis csak akkor ugrik ki az ágyból amikor már indulni kell dolgozni.

Ha mégsem így tenne, akkor a kezdeti varázsból rövid idő alatt eljut egy olyan szintű szorongáshoz, hogy alig tud megmozdulni, vagy eszeveszetten kalimpál a szíve és kezd sietni, valahová, hogy ma tényleg tesz magáért, másokért...

            Ezen a reggelen azért volt nagyon hálás, mert nyoma sem volt a szorongásnak, a sürgetésnek...

Elszívta a cigit, majd elindult.

            Gyönyörű őszi táj, dombok, színes fák, 6O km. Ennyit kellett utaznia.

            Ismét eszébe jutott az összehajtott üzenet. Sírni kezdett.
Zokogott, olyan tiszító, jóleső zokogással, amiben nincs önsajnálat és melegen csordul végig a könny az arcon.

            Kapott egy összefüggést hirtelen, hogy miként szólhat mégis hozzá az az üzenet, amit első látásra olyan idegennek érzett.

Nem először olvasta ezt a szöveget, mindig zsigerből tudta, hogy az nem szólhat neki, róla, ő arról híres, hogy kegyetlenül őszinte másokkal is és önmagával is.

„ Ha önmagadat mutatod, akkor téged látlak, ha valamilyen jelmez, álarc mögé bújsz, akkor azt fogom látni. Minden jelmez és álarc jó, de ha felteszed, akkor nem szabad panaszkodnod és a másik embert okolnod, hogy nem lát be mögé. Álarcot teszek fel, és aztán sírok, hogy senki nem akarja leszaggatni rólam.”

            Csak most jutott eszébe, hogy nem csak az álarc, ha a farkas báránybőrbe bújik, hanem az is, ha a bárány játszik farkast.

            Mindig nagyon tudott azonosulni a CPE Farkasokkal futó asszonyokban megjelenő női archetípussal, szerette azt hinni magáról, hogy ő olyan, hiszen annyi mindent kibírt, annyi mindent átélt, elért, úgy gondolta az átlag embernél több energiája és nagyobb teherbíró képessége van. Ez igaz is, de sajnos, lélekben bárány, áldozati báránynak hiszi magát, és ő sem tudta honnan akad energiája ősfarkast játszani.

            A kurva életbe! - álarc, hogy még bírom, elég volt, segítsetek! – szakadt ki száján a sikoly, de meglepően, ez is felszabadító volt, ebben sem volt sehol a megszokott kétségbeesés, csak a döbbenet, hogy ez tényleg sok, és valahol le kell állni az eszeveszett harcban, és azt mondani, nem bírom tovább.
            Ez már többször eszébe jutott, de általában az önsajnálat könnyeivel a szemében, most nem volt önsajnálat, csak konstatálta, hogy valóban egy erős nő, de ez már túl sok.

           A veleszületett? tanult? tehetetlenség, aggodalmaskodás, bizalmatlanság mint alapállapot, amúgy is a túlélésért folytatott harccá tette a mindennapjait, legszívesebben napokig meg sem mozdult volna, de ezzel együtt helytállt az élet minden területén.
   Honnan az energia? Még meddig?

   Eddig...

   Mi lenne, ha ezt a temérdek energiát nem túlélésre használná?

   Mindig is tudta, hogy ha időnként nem tud lelassulni, akkor megállítják.. de ki? A JóIsten?

   Hiszi egyáltalán, hogy jó az Isten?

   Hiszi egyáltalán, hogy van Isten?

   Szerencse, végzet, sors, karma, szabad akarat? Mi határoz? Vagy ezek így együtt?

   Ő melyikben hisz?

folytatás itt: Reggeli találkozás Istennel 2