Reggeli találkozás Istennel 4

az előző 3 rész itt olvasható: Reggeli találkozás Istennel

Reggeli találkozás Istennel 4

               Ugyanakkor amíg a szülőm gyereke vagyok, a gyerekem szülője és mindem percem betölti e két szerep, nincs időm azon rágódni, hogy ha egyik szerepemben sem vagyok, akkor tulajdonképpen ki a fene vagyok...

...de ezen a reggelen, úgy érezte, még ez is a helyére került

            Egy nő volt, aki örült minden lélegzetvételnek, a rádióban épp egy kedvenc számát játszották, egy nő volt, aki mellékesen igen,  valakinek a lánya, és igen, hála Istennek, gyerekei anyja.

Megérkezett.

Kiszállt az autóból, felhívta a fiát.

Miközben beszéltek, észrevette hol várja, és odament hozzá.

Akkor kezdett forogni vele a világ.
Gyorsan bekapta a biztonságból magával hozott növényi nyugtatót.

            Reggel 5 órakor arra ébredt, hogy csukódott a bejárati ajtó, tudta, hogy a fia ment el, de azért mégis felkelt, és kinézett az ablakon, hogy lássa ahogy kimegy a lépcsőházból.
Meglepetésére, amire kinézett, a fia nem kifele ment, hanem már jött vissza.

Kinyitotta az ablakot.
A motor kulcsát felejtette otthon, ledobta neki, ne kelljen visszajönnie, elvégre ugye, az nem szerencsés.

Előző napokban vitatkoztak.
Kínosan kereste az egyensúlyt, bíztatni a gyerekeket, de ugyanakkor a szerinte ésszerű biztonsági lépések betartását is segíteni.

Tudta, hogy gondja van neki ezzel, túlzottan aggodalmas, a hideg kását is megfújja, mint a mesében Hétnyüszü.

            Azt is sejtette, hogy a gyerekei amikor egy kihívást bevállalnak, elég felelősségteljesen átgondolva, megküzdenek a saját félelmeikkel amiket van is erejük legyőzni, de ha erre ráteszi a saját félelmeit is, az már túl sok a gyereknek, azzal nem tud mit kezdeni, már csak azért sem, mivel nem az övé.
Tudta, hogy a saját félelmeivel neki kell megküzdeni.

            Mindig egy aknamezőnek számított, amikor a gyerekeknek a szerinte józan ész határain belüli viselkedésről beszélt, mivel tudta, hogy az ő viselkedése messze a józan ész határain túl van, csak a másik irányban, ezért próbálta kitalálni, hol lehet a józan ész határa, és csak addig menni a megszorításokkal.
A tapasztalatai azt mutatják, hogy annyira nem akarta a saját félelmeit átadni, hogy ez a határ amit végül is felállított, sokszor túl volt azon, amit egy gyerek józanul, felelősségteljesen eldönthet.
A gyerekei mégis azzal vádolták, hogy merev és nem ért semmit, és időnként tényleg végképp nem értett semmit.

            Itt épp arról volt szó, hogy a fia, hétvégén egyedül indult motorozni. Az első napra 540 Km volt tervbe véve.
A nő szerint ez túl sok egy napra, és annak sem örült, hogy egyedül megy a fia.

A fia biztosította arról, hogy részletesen átgondolta az útitervet, és belefér.

A nő végül beérte azzal, hogy elmondja, bízik abban, ha útközben mégis soknak találná, akkor az útiterven fog változtatni inkább, mint minden áron végigcsinálni. 

Alapjában bízott a fiában.
Úgy 10 évvel ezelőtt volt egy élménye, amikor férfitársaság biztatta a fiát és egy másik szintén 7 éves gyereket, hogy az a vagány fiu, aki ruhástól beleugrik a medencébe. Tavasz volt, hideg, fújt a szél, esett az eső. Ez azt is jelentette, hogy estig a vizes ruhában kell ülni.
A nő nem szólt, amúgy is magas neki ez a férfias kakaskodás, nem érti mire jó, várta mi történik.
A fia azt mondta, ő nem ugrik ruháson a vízbe, nincs hozzá kedve, és játszott nyugodtan tovább.

            A nő csak bízni tudott abban, hogy az elmult évek során még bölcsebb lett, és értelmetlen kockázatokat nem vállal szándékosan.

Amit úgy érzett a gyerekei nem akarnak megérteni, az az volt, hogy vannak a világon rajtuk kívül álló körülmények is, ezért félti őket.
Hiába vagy te óvatos, ha egy hülye beléd jön, szokta mondani.

Igen, de akkor mi van, ez mindenkire érvényes, rá is, akkor meg mire jó az ő nagy óvatossága, féleme, ugyanúgy találkozhat ő is a hülyével.

            Akkor mi a megoldás? - ne mozdulni ki sehová, kapaszkodni a szeretteibe és zsarolni azzal hogy miattuk idegeskedik, ahogy az anyja tette, ha neki mégis lett annyi bátorsága, hogy lépjen egyet, vagy engedni őket, és titkolni hogy retteg, de az úgy is átmegy, vagy elengedni, megtenni a tőle telhetőt és a többit a gyerekekre, az Istenre, az angyalokra bízni?

            Ez utóbbi tűnt a legjárhatóbb útnak, de sajnos, amennyire kézenfekvő megoldásnak tűnik, annyira nehéznek érezte a gyakorlati kivitelezést.

            Mi a megoldás erre? Miben hisz aki nem hisz? – És az, aki szeretné hinni, hogy hisz?

„Mindenki szeretne itt hinni, de senki se tudja miben higgyen. Az istenek úgy alkották meg a halandókat, hogy sóvárogjanak egy olyan igazság után, amely nem tőlük függ, hanem amelytől ők függenek, s ez az igazság bizonyára megvolt valamikor, s meg kell legyen ma is, mert másképp nem állhat fönn a világ, de elhomályosodott, s csak sötétben tapogatózunk utána.

Hiába hullámzik az élet a fórumokon, hasztalan ülünk fényes palotáinkban az örömök terített asztalához, amikor négyszemközt maradunk önmagunkkal, érezzük, hogy minden ember külön-külön bolyong a részvétlen csillagok alatt, nincs aki a lélek meztelenségét betakarja, és didergését felmelegítse.” Móra

            Egy szülőnek óriási szüksége van a hitre, az életbe, a jóságba vetett bizalomra.
Ha gyerekként nem tudta mindezt megszerezni, a gyerekei adnak egy újabb esélyt, hogy megtegye.

               A nő ezen a reggelen úgy döntött nem is ébred fel amikor a fia elmegy, ne adjon neki újabb kéretlen tanácsokat, este mindent elmondott, azzal együtt, hogy ha 5 órakor szeretne indulni, akkor éjjel 12- kor talán jó lenne aludni, mivel szerinte ez is azokhoz a dolgokhoz tartozik, ami rajtunk múlik, legalább legyen kipihent.

               Visszatérve a történethez, ledobta a motor kulcsát, aztán hallotta, ahogy eltelik tíz perc, még mindig nem indult el.

Úgy döntött, megpróbál aludni.
            Már sokadik alkalom, hogy elmennek a gyerekei erejüket próbálgatni, mindig támogatja, de a rossz érzésektől van amikor nem tud szabadulni. Ez most is így volt.
Az zavarta, hogy jók a megérzései, sokszor akár az életét is megmentették, de sajnos nem mindig tudja a megérzéseit a félelmeitől elválasztani.
Ha alaposan magába néz, akkor tudja azt is, hogy a kettő teljesen más érzéseket hoz felszínre, tehát szétválaszthatóak, nem érti miért nem sikerül.

Elaludt, álmában is mind a fia járt a fejében, csak úgy összefüggéstelen foszlányok.

            Aztán nem is tudta, ébren van, vagy álmodik, oldalra fordult, és ott állt a fia a szoba ajtajában, abban a ruhában, amiben nem sokkal azelőtt elment.
Véres volt az arca és az egyik oldala.
Azt mondta: „Nem kell megijedni, balesetem volt, de jól vagyok”.
A nő kinyitotta a szemét, nem volt az ajtóban senki.

            Megijedt, aztán azt mondta magának, hülyét csinálok magamból, ennyire nem engedhetem, hogy a félelem elhatalmasodjon rajtam.
            Megpróbált ismét elaludni, de csak a fia neve csengett a fülében.
Kínlódott egy ideig, aztán feladta, gondolta felkel, úgy sem tud már aludni.

Ekkor szólalt meg a telefon.
A fia neve volt a képernyőn.

fotó: Kontár Csaba Attila

A nő lefagyott, alig tudta felvenni a telefont.

A fia volt aki hívta, és azt mondta: : „Nem kell megijedni, balesetem volt, de jól vagyok”. -szó szerint ismételte amit már fél órával ezelőtt elmondott a nőnek, csak most tény volt, nem látomás.

Amikor a fia hangját hallotta, a nő megkönnyebbült és átjárta ez a különös biztonság, nyugalom, hála, amit azóta is érez.

befejező rész itt: Reggeli találkozás Istennel 5